A kalapács ősi munkaeszköz. Mint, ahogy volt „kőbalta”, biztos volt „kőkalapács” is, csak az nem lett ilyen híres. Kalapács sokféle van, kiskalapács, nagykalapács, a Helység Kalapácsa. Sorolhatnám tovább, de nem teszem, mi értelme lenne, a Helység Kalapácsát se ismeri mindenki.
A nagykalapáccsal most Józsi dolgozik, a kovács. Ő az utolsó kovács a faluban, tán az egész országban. Szépen izzik a vas a lusta tűzben, Józsi kiveszi, gusztálja, ráhelyezi az üllőre és odacsap neki, ahogy dukál. Felemeli, gusztálja újra.
Átjön Rózsika a molnár felesége. Kikapós menyecske, húszon ippeg innen. Férje kicsit öregecske. Áll a küszöbön a zengő, zúgó helyiségben.
Józsi veri a vasat, szikrákik. Észreveszi a fiatalasszonyt. Lelke habzik, kezéből kicsúszik a kalapács. lepottyan a padlóra. Aztán csüngnek egymás ajkán szavak nélkül, mert a szerelmesek szavak nélkül is megértik egymást, testük beszél szájuk helyett, az száj ép el van foglalva.
Kinn az utcán, az ablak alatt liba-csapat vonul, elől a gácsér, hja, könnyű neki, ha én lúd lehetnék, kukoricát ehetnék, nem kellene írnom./Innom? kinek, mi rímel rá/

Ebben az időben történt, még a perc is egyezett. Amíg Józsi a szomszédék Rózsikáját csókolgatta a szénpor-szagú öreg műhelyben, egyetemisták jöttek ki az ELTE Múzeum-körúti épületéből, a Földtan Tanszékről. Sokan voltak, fiúk, lányok, kövérek, soványok, de csak kettejükre érdemes figyelni most, nekik van közük a kalapácshoz.

Hogy mi közük hozzá?

Elmondom. Szóval, ez a kettő egymás vállát átkarolva gyönyörűséges jókedvvel futott ki a rácsos kapun a zöldelő, pompázatos kora-nyári fák alá. Énekeltek, mert húsz évesek voltak.

Ezt énekelték:

„Felmentünk a Mátyás hegyre, dőlés-csapást mérni,
megkért engem a kollegína, segítsek észlelni,
észleltünk mi, összevissza, annyi dőlés-csapást,
hogy egész úton hazafelé, lógott a kalapács.”

Ennyi történt ezen a napon, nem több, és nem kevesebb. -meg egy repülő leesett, a túlélőket azóta is keresik.