4.

Szabó Kati 13 éves volt, amikor a történelem vihara átzúgott a feje felett. A kavargó légörvény oldalszele egy német gépkocsizó-lövész ezredet sodort az Ipolyságtól nem messze lévő levő falucskába, s az egyik páncélautó tetején Hansot. A két fiatal, hogy úgy mondjam, első pillantásra egymásba szeretett. Szabó Kati nem tudta, mivel jár az ilyesmi, -legfeljebb csak sejtette-, a szőke, jóképű Hans azonban tudta és meg is mutatta. A lány félelmen, fájdalmon és megszégyenülésen kívül nem érzett egyebet szerelmük beteljesedésének estéjén a parancsnoki dzsip hátsó ülésén. Szürke volt az ég, habos felhők úszkáltak rajta, rózsaszínű felhők, amikor a búzatábla mellett egymásé lettek. A katona hálás volt, csókolgatta Katit és sóhajtozott. És átadott egy tábla finom tejcsokoládét, hogy megédesítse vele az elkövetkező napokat.
Az ezred másnap elvonult a közeledő front elé. Kati a plébánia-hivatal melletti árvaház kapujából figyelte hajnalban, ahogy a gépkocsik nagy porfelhőt kavarva végighajtanak a főutcán a porták között. Megpillantotta egy szemhunyásnyi időre az ő katonáját. Hans intett és mosolygott, és integettek, mosolyogtak a többiek is, a sok, fiatal halálra ítélt.
A plébános volt a következő szerető életében. Zubolák Ottó gyónási titokként kezelte Szabó Katalin fájdalmas titkát, és magánemberként vigasztalta. Azt mondta a lánynak, hogy ők ketten a Lélektől valók. „Test és lélek elválaszthatatlanok egymástól”, -magyarázta. „Lám az Ige is testet öltött, nem kell tehát szégyenlenünk a testünket és azt, ami a testünkkel történik.”
Hamarosan alkalom adódott arra, hogy a plébános tettekkel bizonyítsa, mit ért test és lélek egységén. Új ministráns ruhákat kaptak a gyerekek az egyházkerülettől, elegáns autó hozta le az adományt Léváról. Amikor az autó elment, Zubolák Ottó szétosztotta a ruhákat, a fiúkat beterelte a plébániára, a lányokat pedig a saját szállására, próbálni. Szabó Katinak mellben szűk volt az új ruha, a plébános rögtön látta kint a folyosón, ahol türelmesen végigvárta, hogy a gyerekek átöltözzenek. Valamit tennie kellett, ha azt akarta, hogy a közelgő Pünkösdön a lány ezt vegye fel, s ne a régit, ami elütött volna a többiek új ruhájától.
Szólt neki, miközben a gyerekek csivitelve szétszaladtak, jöjjön át hozzá az esti szentmise után.
„Maj’ kitanálgyuk mit lehet tenni” -mondta Katinak és a ruhát nézte, ami összeráncolódott Kati begyes mellei fölött.
A folytatás testiekben, lelkiekben gazdag volt. A ruhát újra fel kellett venni, meg kellett nézni, hol ráncolódik. A pap illedelmesen elfordult, amíg a lány öltözködött. Kati gyanútlanul mutatta, hol szorítja, s Zubolák Ottó, hogy maga is meggyőződjön arról, tényleg olyan nagy-e baj, nem lehet-e elrendezni a ráncokat, odatette a kezét, s megpróbálta eligazítani a csipkés mellrészt.
-Vedd csak le lányom ,-szólt végül a fejét csóválva, -már látom, hol kell igazíttatni. Maj odaadjuk Kulcsárnénak, s ő megcsinyájja”
Szabó Kati nekiállt levetni a ruhát, de a plébános, mintha csak véletlenül történne, most már nem fordult el, hanem szórakozottan nézegetett a nagytükör felé, ahol a lány vetkezett.
„A Lélek embere a Test embere”, -mondta erős bíztató hangon. „Így teljesedik be az Írás. Az Ige testet ölt és a Test a Lélekkel egyesül”
A lány a tükörből látta, hogy a pap elindul feléje. Rájött, mi következik és szörnyen megijedt.
Hamarosan kiderült, kár volt félnie. Zubolák Ottó gyengéd, figyelmes szerető volt, úgy bánt Katival, mint a hímes tojással, -már az első közös estéjükön feledhetetlen gyönyört okozott ölelésével.

Egy kalauz következett a sorban. 46 őszét írták a naptárak. A szárnyvonal tele volt menekültekkel, mindenki Magyarország felé igyekezett, Poggyászokon bukdácsolva Kati, és nehány falubeli felküzdötte magát a peronra. A mozdony fehér füstöt okádott, fújtatott, sziszegett és megrántotta a szerelvényt. Az ágrólszakadtak a kocsikban egymásra estek, de a vonat ment, elhagyta az állomást, haladt a biztonság, a nyugalom, az élet felé. A pap nem volt a menekültek között. Azt mondta Katinak az utolsó estén, amikor együtt voltak, hogy neki a nyájjal kell maradnia. Szegény volt már akkor ő is, az eklézsia is, szegényebbek a templom egerénél. Az egyházmegye hónapok óta nem küldte az illetményt, plébános úr, a perselypénzből élt, s a perselypénzből fizette a bábát, aki a nyáron „elcsinyáta” Kati néhány hetes magzatát. Az „árvaházat” -Szabó Katival együtt öt kis ágrólszakadt hadiárváról gondoskodott a plébániahivatal: Lakatos Karcsiról, aki 10 éves, volt apja a Donnál esett el, anyja tüdővészben halt meg, Földi Teriről, /9/, apja fogságba esett, anyja megőrült és a Lipót-mezőre vitte egy fehér autó, Máté Kálmánról, /12/, mindkét szüleje vonatbalesetben halt meg, amikor a vonatot Jászárokszállás mellett bombatalálat érte, Szőke Piroskáról, 4 éves, félárva, a mostohaanyja nevelte, a mostoha mama aztán elment egy férfival, és hát Szabó Katáról, vagyis Házmester Katiról, történetünk egyik hőséről, akinek az apját az orosz fronton széttépte a taposóakna, anyja pedig szintén tüdővészben halt meg, ugyanabban a 38-as nagy tüdővészben, ami Lakatos Karcsika anyját is elvitte, -a megye megszűntette. Pontosabban a finanszírozást szüntette meg, de ez magával vonta a működés megszűnését is. Zubolák Ottónak a perselypénzből és a többi időszakosan jelentkező, nehezen csordogáló díjtételből nem volt módja tovább fenntartani.
Hogy aztán a többi gyerekkel mi lett, azt soha nem tudta meg Kati. Neki 46 őszéig, az erőszakos kitelepítések kezdetéig jó sora volt, a plébános az asztalát és az ágyát megosztotta vele, nem szenvedett szükséget, sem testiekben sem lelkiekben.
A búcsú, sírósan fájdalmas volt. Misebort ittak utolsó közös vacsorájukon aranyos színű rizlinget. Pára gyöngyözött a kristálypohár oldalán, amikor a plébános a pincehideg bort a kancsóból óvatosan belecsurgatta. Koccintottak, csengettyűként csilingelt a pohár.
-Ex, -mondta a plébános és kiitta a sajátját.
Kati csak a felét itta meg, letette a poharat az asztalra és sírva fakadt.
-Ne sírj leányom, -mondta a plébános, aki a Lélek embere volt. -Ne sírj. Nekem maradnom kell, de te mennyél. Te még fiatal vagy. Menj és ne nézz vissza többé. Aztán ő is könnyezni kezdett, így telt el könnyezve, beszélgetve az este jó része.
Ment a vonat, közel jártak már az új határhoz, amit a nagyhatalmak tolla húzott meg Potzdamban. Jött a kalauz, kérte a jegyeket. Katinak nem volt jegye, az utolsó pillanatban ért ki az állomásra és tuszkolódott fel a vonatra. Mondta azonban rögtön, hogy van pénze, meg tudja venni a jegyet.
-Ó, az sokba kerül, -vigyorgott a nagydarab, középkorú fickó. -Tuggya a büntetés sok, ami rágyün.
-Mekkora az, -kérdezte óvatosan Kati, amire emberünk kivágott egy szemérmetlenül nagy összeget, és széles, nyálas undorító vigyorgással bámulta a Kati domborodó blúzát a szétnyíló, elnyűtt kosztűm-kabát két szárnya között.
A lánynak annyi pénze, amennyit a kalauz mondott tényleg nem volt, ezért belement abba, hogy az ipse a szolgálati fülkében felvegye a jegyzőkönyvet.
-Minden rendben lesz, -bíztatta a lányt. -De ez az eljárás. Fel kék venni a jegyzőkönyvet, ha az utasnál nincs elég pénz, hogy a hatóságok utólag behajthassák.
Szabó Kati gyanútlanul követte a kalauzt a szolgálati fülkébe. Átfutott ugyan a fején, hogy vajon hogyan találnának meg a hatóságok egy olyan menekült egyént, mint ő, akinek se kutyája se macskája és azt se tudja, hol hajtja majd álomra az elkövetkező napokban a fejét, de nagyon félt a hatóságoktól, ahogy fél minden rendes ember rendőrtől, kalauztól, ellenőrtől -és nálunk az Államokban a fináncoktól, -ezért eszébe se jutott, hogy ellenkezzen.
-Elengedem a büntetést, csak a jegyet kell kifizetni, -mondta a kalauz amikor az ajtó bezárult mögöttük. -Elengedem, ha egy kicsit kedves lesz hozzám.
A lány gondolkodott
-Azt akargya tőlem?
-Látom okos lány vagy.
Szabó Kata hagyta, hogy a kalauz levetkőztesse és végigfogdossa. A férfi, maga nem vetkőzött le, csak a nadrágját gombolta ki Fél perc alatt végzett. A lány felöltözött és fizetni akart, de a kalauz elhárító mozdulatot tett. Izzadt, széles kopasz homlokáról patakokban ömlött a veríték.
-Tartsd meg a pénzecskédet te lány, -szuszogta és törülgette a fejét azzal a zsebkendővel, amit néhány perccel előbb másra használt. -Szükséged lesz rá, akárhova vetődsz is.
Pályaudvarokon, parkokban éjszakázott, keserves napok voltak azok. Aztán, szállás után járva, talán a negyedik, vagy ötödik napon a VIII. kerületben, azt mondta neki egy férfi az utcán /úgy ismerkedtek össze, hogy az illető megkérdezte tőle mennyi az idő, de Kati nem tudta megmondani, mert nem volt órája/ -jöjjön hozzám kisasszony, két szobám van, az egyikben elalszom én, a másikban alhat maga.
A férfi szabó volt, mármint a foglalkozása volt ugyanaz, mint Katinak a neve. Az egyik szoba lett volna a műhely, abban az időben azonban egyáltalán nem volt megrendelés, így a szobát nyugodt lélekkel kiadhatta. 30 évesnek vallotta magát, de első ránézésre jó húszast simán hozzátehetett volna. Szörnyen előnytelen külsővel verte meg a sors, alacsony volt cingár, szeplős és teljesen kopasz és valami gyomorbajból kifolyólag mindig büfögött. Ettől eltekintve aranyszíve volt, elengedte a lakbér felét a lány kedveskedéséért. 2 évet töltöttek együtt. Talán a három is meglett volna, ha a kicsi szabót el nem üti a Nagykörúton egy vigyázatlan teherautó. A tanácsi bérlakás 35 négyzetmétere a félemeleten Katira maradt, aki kolleganőjét vette magához, egy vele egykorú lányt. Egy szalagon dolgoztak a kistarcsai Fésüsfonóban és a Dolgozók Iskolájába is egyazon időbe íratta be őket a szakszervezet. Kati tanult és dolgozott és vasárnaponként kimentek Erzsikével /ő volt a lakótárs/ a vállalat Duna-parti csónakházába. Hosszabb, szerelem nélküli időszak jött. Nem teljesen sex nélküli, mert a két fiatal lány a nagy ínségben megtalálta egymást, és szégyenlősen, bűntudattal, tették, amit fiatal testük megkövetelt. Férfira vágytak volna persze inkább, mert mindketten a férfiakat szerették, de megbízható férfi nem akadt horogra, csélcsapokkal pedig egyikük sem akart kezdeni.
Néha azért, újabb másfél-két magányos év elteltével, beesett egy-egy csélcsap is. Nem volt jó egyikükkel sem, a férfiak a testi szerelemben nagyon önzők, csak a saját örömüket nézik. Kati mindegyik szeretőjét az elsőhöz viszonyította, nem a katonához, hanem Zubolák Ottóhoz, s az összehasonlításban ezek a -többnyire fiatal fiúk -nem állták ki a próbát, ahogy a közlekedési balesetben elhalálozott, szépemlékű és kistermetű szabómester se, pedig ő aztán végképp nagyon igyekezett.
Erzsike vallásos volt, templomba járt. Gyakran kapacitálta Katit, menjenek le együtt a misére. „A reggeli mise után még van bőven időnk kimenni az üdülőbe” -érvelt Erzsike. Kati egyszer tényleg elkísérte. Visszaemlékezett a felvidéki kis faluban töltött boldog gyermekévekre, a templomra, az ünnepi szentmisékre, a plébánossal töltött évekre, a sok imádkozásra és megmozdult a szívében valami néven nem nevezhető vágyódás a lelki értékek iránt. Homályos, ködös emlékképek kísértették: a plébánia békés kertje, a virágoktól díszlő vidám porták, a legelőről hazatérő csorda, körmenetek, húsvéti locsolkodás, nagy futkározások erdőn, mezőn, nádason. Szép volt a múlt és sivár a jelen és ezért történt, hogy igent mondott Erzsébet nógatására.