Nehezen, akadozva indult a beszélgetés, mert a máskor nagyhangú, vagány Vadmacska sem találta énjét. Furcsa dolog az igaz vonzalom, /szándékosan nem szerelemről beszélek/ megbénítja az ember gondolatait, megkötözi a nyelvét. Nagy nehezen azért csak megindult, s mire a Sportuszodához értek, az ég kékjébe nyúló, költőien lengő lombok alatt Adyról beszélgettek, Ady költészetéről.
-Az ellentétek költészete, -mondta róla Jánosi Aladár, aki, poetikáról esvén szó, kezdett belejönni. -Mint a hullámok és a hullámvölgyek, úgy feszülnek egymásnak a költői képek, paralellák és allegóriák. Csodálatos, egészen egyszerűen csodálatos, de…
-De? -kérdezett rá kíváncsian Vadmacska, amikor a férfi habozva abbahagyta az eszmefuttatást.
-De, hogy is magyarázzam…nekem felnőtt fejjel nagyon szájbarágós dialektika ez. Az ellentétek egysége és harca… a tagadás tagadása…igen, mintha a tankönyvből lépne elő fehéren feketén.
-Néha én is ezt érzem, -mondta Vadmacska, és egy gyors oldalpillantást vetett a a mellette haladó magas, hanyag tartású költőre, aki tetszett neki. -Itt van például az Ős Kaján. Az Ős Kaján tipikus. Ady rosszabbik énje, a bűnre csábító, a költészetre csábító. Úgy érzem ez a figura…igen az ellentétek: én rossz zsakettben bóbiskálok, az Ős kaján vállán bíbor…ez a ledér, nagyszerű lovas egy kicsit mindannyiunkban benne van és…
-Pontosan, -helyeselt Jánosi Aladár, -csak…
-És mindannyiunkat arra csábít, hogy vétkezzünk, mert vétkezni nagyon is emberi és…
-Csak kicsit túl direkt, ma már nem szabad ennyire egyértelműen…érted, hova akarok kilyukadni, amikor például azt mondom, hogy „előre néz Hatteras” és te látod magad előtt a jégtáblák fogságában vergődő hajót…vagyis a reménytelenséget, érzékeled a paralellát,… az allegória nagyon rejtett és nagyon mély értelmű, kétértelműen egyértelmű, de akár megfordítva is igaz: egyértelműen kétértelmű.
Beszélgettek, szavakat mondtak, s a szavak egyértelműsége és kétértelműsége feloldotta a feszültséget, hiszen másról volt itt szó, mint Ady Endre költészetéről, vagy általában a költészetről, arról volt szó, hogy tetszettek egymásnak, Vadmacska kamaszos érdeklődését felkeltette a markáns, már nem túl fiatal költő, -Jánosi Aladár hanyag tartásával, világfi modorával széleskörű tudásával, lenyűgöző intellektusával befészkelte magát Kassai Karolina szíve csücskébe-, a költőt pedig a lány fiatalsága bűvölte el, a szűzies tartózkodás mélyén felparázsló belső tűz.
Elérték a teniszpályákat, tovább sétáltak a kerítés mellett. Megnézték a kolostor romjait és hűs lombok árnyékában leültek egy padra az aranyhalas medencénél.
Mi történt, mi nem történt, nem tudjuk, de Csetényi Barna szerint egy dolog biztos: semmi olyasmi nem történt, ami egyetlen hajszállal is túllépett volna az illendőség határain. Jánosi Aladár nem tette a karját a Kassai lány vállára, nem fogta meg a kezét, és nem csókolta meg, hacsak nem tekintjük csóknak /de nem tekintjük!/ azt az arcra lehelt csókot, amit a lány hasonló módon viszonzott a Kassai villa előtt este, és amelyet az esztergályos felesége a front-ablakból meglátott és később kaján örömmel dörgölt a szerinte beképzelt Kassainé, Simonyi Gizella orra alá.
Vadmacska későn, szokatlanul későn ment haza aznap, s fagyos hallgatás fogadta. Senki nem tett neki szemrehányást, nem hangzott el a sztereotípia: „hol voltál, ilyenkor kell hazajönni?” és így tovább, a kis család minden tagja tette a maga dolgát, mintha mi sem történt volna. A családfő kopogva verte az ablak előtt álló biedermaier íróasztalon az írógépet, neje harisnyát foltozott felhúzott lábbal az ágyon, Zoli tanult a kakasülőn ifjabb Kassai Lajos olvasott.
Karolina főzött magának egy csésze teát a konyhában, megkent vajjal és lekvárral egy szelet kenyeret, tálcára tette és bevitte a szobába. Letelepedett az ebédlő asztalhoz és szótlanul vacsorázni kezdett. Az első szó akkor hangzott el, amikor végzett és felállt, hogy kivigye a csészét és a tányért a konyhába.
-Hol jártál, -kérdezte Gizella, közömbösen felpillantva a foltról, amin dolgozott.
-A Margitszigeten sétáltam, -mondta Vadmacska és megállt tálcával a kezében.
-Igen? -Semleges, érdeklődést alig mutató kérdés volt ez is az anyja részéről.
-Igen…egy fiúval voltam…beszélgettünk.
-Úgy. -Gizella kihúzta a gomba alakú stoppolófát a zokniból, kész volt vele. Ránézett a lányára, először, mióta az hazajött.
-Hát én azt mondom…nagy lány vagy már…ha szeretnél időnként beszélgetni egy fiúval, hívd meg ide hozzánk, mutasd be nekünk…mert…mert ez így illik.
-Jó, -mondta Vadmacska, -még nem tudom. Majd meglátom.
Két hét múlva elvitte magukhoz költőt, a családi villába, melynek, mint már említettem, cselédlakását utalta ki számukra a tanács. Szép, nyáriasan meleg vasárnap délután volt. A kertbe nem lehetett kiülni, mert amióta az ingatlan nem a Kassai család tulajdonában leledzett, hanem az államéban, a kert mindenféle lim-lomnak, és építési törmelék lerakata lett, az egykori virágágyást a szétlőtt tetőszerkezet megfeketedett gerendái, törött cserepek és téglakupac foglalták el, a szökőkút medencéjében, a ledöntött angyalszobrok tőszomszédságában rozsdás kerti szerszámok, görbe vashuzalok és egyéb más kidobott kacat ékeskedett, három lábú bútorok, szakad, szétázott, büdösödő rongycsomók, horpadt oldalú tűzhely, vasúti csillék kormos-fekete kerekei álltak halomban.
A konyhában beszélgettek, az ajtót nyitva hagyták, had jöjjön be a hegyek felől áramló hűs levegő. Ahol ültek, onnan a félig letarolt bukszusokra, és a szétrombolt medencére lehetett látni, és a Munkástanács irodájának üvegezett belső folyosójára.
Konvencionális és illedelmes társalgás zajlott. Hárman voltak jelen, Kassai Lajos, a felesége, és Vadmacska. A virágcsokrot, amit a költő vitt, Gizella az asztal közepére állította egy ólomkristály vázába, azon keresztül méregették egymást. Az anya beszélgetés közben egyszer csak, mintha véletlen lenne, a lányára pillantott. Egyetlen futó pillantás mennyi mindent fejezhet ki! Azt mondta az a pillantás Kassai Karolinának: hová tetted az eszed, te lány, öreg hozzád ez a férfi.
Ezután a vasárnap délután után a kapcsolat lassan-lassan kezdett kimúlni. Találkozgattak még, de Vadmacska úgy intézte, hogy mindig hármasban legyenek, Molnár Zita jelenléte egyszerre nagyon fontos lett.
Jánosi Aladár egy ideig még erőlködött. Nyilván sok mindent fontolgatott: fiatal a lány nem szabad sürgetni, időt kell adni neki, hogy eldönthesse, mit akar, -ilyen gondolatok járhattak a fejében. Egy szép nap azonban, őszült már ekkor, s lábuk zörgő avarban gázolt a Duna part mellett futó sétányon és a víz olyan fakó kék volt, amilyenek a folyók szoktak lenni a búcsúzó halvány napsütésben, váratlanul, minden előzmény nélkül megtört a varázs. A férfi eljövő, nagyszerű programokról lelkendezett, valami hajókirándulásról, ahova, így mondta: „feltétlenül el kell mennünk”. Úgy értette, hogy neki és Vadmacskának. Titkon reménykedett, Molnár Zita végre észreveszi magát és kibújik valamilyen ürüggyel, és tényleg, a szép, barna Zita az időpontot meghallva a fejét rázta és kijelentette, szüleivel elutaznak azon a hétvégén, részéről tehát alma a kirándulás.
Vadmacska, aki addig mérsékelt lelkesedéssel, de benne volt a dologban, erre azt mondta: „várjunk csak, nekem se jó, mert a hittanos csoporttal megyünk szerepelni” -és meg se próbálta tettetni, mennyire sajnálja.
Na ekkor szakadt el a húr.
A költő persze nem így fogalmazott, ő azt mondta utólag visszaemlékezve arra a délutánra, hogy „akkor tört meg a varázs” és Adyra gondolt, az Elbocsájtó szép üzenetre: „törjön százegyszer, százszor tört varázs”
Ha prózai módon akarnék fogalmazni, lehullott a hályog a szeméről, rájött, amire tulajdonképpen már rég rá kellett volna jönnie, a lány érdeklődése iránta elmúlt. Egyszerű hétköznapi embernek ehhez nem kellett volna négy hónap, négy nap alatt elkészíthette volna a mérleget, Jánosi Aladár azonban költő volt, és a költők szellemileg nem beszámíthatók.
Soha többet nem várta meg Vadmacskát az iskola előtt. Köd előttem, köd utánam…még búcsúlevelet sem írt. Ami hályoggal a szemén nem látszódott, az hályog nélkül napnál is világosabban tündökölt: a lány soha nem szerette őt, vonzódásának alapja nem igazi érzelem volt, csak amolyan kislányos rajongás féle, a felnőtt, tapasztalt férfi, az ismert művész iránt érzett boldog, tudatlan, felelőtlen rajongás.
A másik eset, ami az alatt a négy év alatt megesett, hogy Karolina 16 évesből húszéves lett, talán még ez elsőnél is kacifántosabb volt. Érettségire készült a Kassai-lány, naphosszat otthon magolt, amikor feltűnt, igen, a szó legszorosabb értelmében feltűnt, ugyanis a szomszéd kert cseresznyefájának a tetején tűnt fel, egy fiú. Hogyan került oda, nem tudta Karolina, legfeljebb sejtése lehetett felőle: bemászott a gazdátlan, elhanyagolt kertbe, hogy a Senkifia-tulajdona cseresznyét megdézsmálja.
Vadmacska a konyha előtti belépőn ült az árnyékban, térdén a tankönyvvel. Ahogy a textust memorizálva feltekintett, a kőkerítés felett magasan, lombok által félig eltakarva megpillantotta Vas Károlyt. Vas Károlyt ebben a pillanatban nem érdekelte a cseresznye, lefele tekintgetett a villa kertjébe, ahol is a nyitott konyhaajtó előtt, kék-fehér csíkos nyári ruhában Vadmacska tanult. Meg kellet kapaszkodnia, igéző látvány volt a lány, barna, vállára omló hajával, légiesen karcsú és mégis nőies alakjával. A ruha leomló redői bokáig takarták a lábát, de a kilátszódó, bokacsont kerekded formája, márványszerű tisztasága felkiáltott hozzá a cseresznyefa ágára. Vadmacska egyik papucskáját lerúgta, meztelen lábfeje átderengett az árnyékból.
Egy pillanatig nézték egymást, semmi más nem történt. Vas Károly barnára sült bőrrel, izmosan kapaszkodott a lomb között, olajosan sima teste fénylett az izzadtságtól.
-Kérsz egy kis cseresznyét? -kiáltotta, s intett a karjával, -gyere ide a fa alá, tartsd a szoknyád, s dobálok bele.
Karolina, mint aki álmában cselekszik, letette a könyvet a szék mellé, felállt, elsétált a törött, törmelékkel telezsúfolt márvány-medence mellett, át a kerten és egyszeriben ott találta magát a magas kőfal tövében és azon kapta magát, hogy emeli a szoknyája szegélyét és a szoknyába hullik a sok, finom érett, piros cseresznye.
Így ismerkedtek össze, ilyen egyszerűen. A tanulnivaló kitartott egy ideig, mint, ahogy a cseresznye is odaát. Fogyóban volt már, amikor egy szép napon Károly megkérdezte Karolinát, mit szólna ahhoz, ha átmászna.
-Gyere, -nevetett rá a lány, -de óvatos legyél, üvegcserepek vannak a fal tövében a csalánban.
A fiú átmászott, a csalán megcsípte a lába szárát. Nem volt rajta egy falatka rövid-nadrágon kívül semmi. Karolina nem tudta levenni a szemét domborodó mellkasáról, formás hosszú végtagjairól. Vas Károly kisfiús arcával, görög atléta-szobrot idéző izzadt, izmos testével nagyon férfias jelenség volt, és Karolina, aki kislány korában állatszobrocskákat mintázott agyagból és a sütőben kiégette őket /legkedvesebb alkotása az aranysörényű oroszlán, a sörényt sárga vízfestékkel festette aranysárgára, s most egy polcon, a könyvek mellett tanyázik/ hirtelenjében arra gondolt, hogy erről a fiúról szívesen mintázna szobrot, ha hajlandó lenne modellt állni neki. Persze a gondolat, gondolat maradt, Kassai Karolina soha senkinek nem árulta el, mi szíve rejtett, bűnös, titkos vágya.
Gyakran találkoztak. A fiút simulékony természettel áldotta meg sors, könnyen beilleszkedett Vadmacska társaságába, velük lógott mindenfele, még a templomba is eljárt Vadmacska kedvéért. Gizellának feltűnt az új vonzalom, ám egyetlen szemöldök-rándítással sem ellenezte hosszú ideig. De egyszer, karácsony és újév között vizsgaidőszakban /Karolina első éves volt az ELTE-n/ váratlanul korán érkezett haza a műszakból, -fájt a feje, erős migrénje volt és a főnöke elengedte-,… együtt találta a lakásban Karolinát Vas Károllyal. A fiatalok a konyhában ültek az asztal mellett és römiztek. Kassainé ekkor, felmérve a helyzetet, ránézett Karolinára. Rövid, velős, sokatmondó pillantás volt, egyetlen egy gyors, odavetett pillantás.
„Ilyen fiatal, éretlen gyerekre pazarolod a drága idődet? -ezt kérdezte Gizella pillantása.
Kassainé Simonyi Gizellának igaza volt, az ő anyai szíve többet tudott a dolgokról, észrevette, amit a lánya nem: Vas Károly csak azt az egyet akarta. Türelmesen, állhatatosan, de csak egyvalamit. Ha Vadmacska tudta volna, mit akar Vas Károly, maga is kidobta volna, ő igazán nem az a fajta lány volt, akitől csak úgy azt az egyet lehetett akarni.
Kifújt a kapcsolat, ahogy a mai tizenévesek mondják. Gyorsabban lett vége, mint az előzőnek, ami végül érthető is, Vas Károly nem volt költő, neki nem kellett négy hónap ahhoz, hogy a tantusz leessen. Kereket oldott az első jelre. Jeleket a lányok sűrűn bocsátanak ki, csak olvasni kell tudni őket. Nos, Vas Károly tudott olvasni a jelzésekből.