CSIKÓHAL

Valahol Celebesz szigete mellett, a Csendes-óceán déli vizeiben él a csikóhal. Lepréselve, kiszárítva szakasztott olyan, mint ama bizonyos sakk-figura, amelyiknek helye a bástya és a futó között található, és amelyik lóugrásban közlekedik a táblán. Átbukó parti hullámok taraján utazva kisodródik a homokra, liheg kicsit, körülnéz kicsit és meghal. Apró, meztelen bennszülött gyerekek összeszedik a megszáradt tetemeket, lapos forró kövek alatt lepréselik és elviszik a bazárba. Néhány vasat kapnak tucatjáért, lisztre, lepényre elég. A bazár hátsó traktusaiban lakk-réteget kap a kis csikóhal, s aztán kikerül a ponyvára, sok egyéb más csecsebecse és kacat közé, hogy bávatag, vastagpénztárcájú „fehér” turisták megvegyék, hazavigyék, s otthon mutogassák: „ládd-e, mit hoztam Celebeszről”
Az egyiket tömött bajszú hollandus vette meg, tárcájába tette, és nyomban el is feledkezett róla. Átrepülte az óceánt a csikóhallal, mindketten túlélték, pedig sok repülőgép esik le. Párizsba érve, a Saint-Elize-én, amikor egy caffé-ban fizetett, megtalálta. -Mihez kezdjek én ezzel a vacakkal, -kérdezte magától. Már elfelejtette, hol vette, Celebesz szigete neki semmit nem jelentett.
Társa, egy magyar úr, Budapestről, közelebb hajolt és jól megnézte azt a furcsa valamit.
-Mi ez, möszjő? Valami állat?
-Csikóhal, -bólintott a holland úr komoly ábrázattal. Bazárba’ vettem, nem érdekes. Kell magának?
-Köszönettel elfogadom.
A két férfi ezután távozott, visszamentek az Akadémiára, ahol is a következő felszólaló éppen a magyar úr volt, a vörös-here nemesítésének magyarországi tapasztalatairól, s az általa vezetett kutatóintézet eredményeiről számolt be a népes plénum előtt. Párizs mindeközben élte a maga lüktető, zsúfolt életét a bulevardokon, a Szajna partján és a külvárosi sikátorokban. Párizs nem törődött sem a magyar úrral, sem a hollandussal, de még a vörös-here nemesítés sem érdekelte túlzottan.
A magyar úr három nap múlva hazautazott, elhozta a kis csikóhalat, s a legkisebb fiának ajándékozta. Így került Bubuhoz, Bubu kölcsön adta nekem, én pedig megmutattam a Hámori Bandinak. Amikor a lányokat fűteni kezdtük, a csikóhal éppen a Bandinál volt, a zsebében. Az üdülő konyhája előtt beszélgettünk, az utcán álldogáló vadgesztenyefák behajló, sűrű lombja eltakarta a bőszen izzó napot. A Testvér két teli kézzel etette őket, nem fukarkodott a történetekkel, amelyek New Yorkban, San-Franciskóban, a Fülöp szigeteken, s Afrika kies tájain játszódtak.

-Akkor ti nagyon gazdagok vagytok? -kérdezte a vörös-hajú lány, bizalmatlan tekintettel méregetve a Testvért. Makulátlan fehér köpenyét szinte átbökte hegyesen álló mellbimbója. Kezét beletörölte a kockás konyharuhába. Társnője fekete volt, bájos, apró anyajegyet viselt a szája sarkában. Néhány percre szaladtak ki, a kondérokban főtt a gulyásleves, a tészta a lekváros palacsintához, vájling alatt, bekeverve, dagadóban.

-Mérhetetlenül gazdagok, -mondta a Hámori Bandi. -Beutaztuk az egész világot. Láttuk az aztékok kincsét Mexikóban, hajóztunk a Horn foknál luxus-jachton, csikóhalat fogtunk Celebesz szigeténél…

-Mi az a csikóhal? -kotnyeleskedett a kis fekete.
-A csikóhal? A csikóhal a világ legritkább, legértékesebb halfaja. Mindössze néhány példánya él már csak dél-kelet Ázsia parti vizeiben. Eszmei értéke egymillió font. De ez csak eszmei érték, mert sem a Louvre, sem a British Museum nem adja el a sajátját, máshol pedig, legjobb tudomásom szerint nincs csikóhal.
-És ti fogtatok egyet? -kérdezte hitetlenkedő hangsúllyal a vörös hajú lány. -Akkor hiszem, ha látom…
-Két példányt fogtunk, -mondta a Hámori Bandi. – Az egyiket eladtam Dohában, arab olajsejk vette meg, egy vagyont kaptam érte, amelyre tulajdonképpen szükségem sem volt, be is tettem azonmód egy jótékonysági alapítványba, de a másiktól a világ minden kincséért sem válnék meg soha. Ötszáz méter mélyen úsztunk a tenger alatt, persze túlnyomásos búvárruhában, -ott bukkantunk rá. Ötszáz méter mélyre már nem hatol le a fény. El tudjátok képzelni milyen félelmetes lehetett? Korom-sötét vett körül minket, csak a lámpa szűk fényköre táncolt előttünk a korall-szikla oldalán. Bármikor megtámadhatott volna bennünket egy cápa… S akkor megpillantottam őket, férj és feleség…sebesen úsztak…

Lujzika, a szakácsnő jött ki, fokhagyma-szagot árasztva, megállt az ajtóban, karjait összefonta terebélyes keblei alatt. -Kislányok! Gyertek már! Legyen most mán vége a locsi-fecsinek.

-Rögtön, -szólt vissza a kis fekete. -Egy pillanat, máris megyünk…és…hogy kaptad el őket?

-Velem volt a Testvérem, -jelentette ki a Hámori Bandi. -Rájuk világított, pont a szemükbe. A csikóhalak sötétben élnek, nem bírják a fényt. Megdermedtek egy pillanatra, abbahagyták az úszást, én meg…
-Kamu szöveg -mondta a vörös. -Kamura vesznek minket, Klára. Hogy világíthattatok a szemükbe, ha ők voltak elől, ti meg mögöttük?

-Gyerünk lányok, -kiabált a szakácsnő. -Meddig kell még várnom?!

-Jaj de kis buta vagy, -mondta a Hámori Bandi. -Látszik, hogy fogalmad sincs ezekről a dolgokról. A hal, ha üldözik, mindig hátra néz, ezt se tudtad?

-Na és hol van az, a híres csikóhalad? -vihogott a vörös. -Fogadok, hogy csak a képzeletedben létezik…
-Az egyik példány, az, ami megmaradt, éppen nálam van. Imént hoztam Londonból. Felkértek, hogy mutassam be az Egyesült Nemzetek, s a NATO közös tengerbiológiai szimpóziumán.

Elővarázsolta zsebéből a csikóhalat, s odanyújtotta. -Tessék, nézd meg, ez az. Óvatosan fogd. Egymillió fontot ér, de lehet, hogy még annál is többet!
A lány elvette a halat, álmélkodva forgatta a tenyerében.
-Milyen kis vacak. Tényleg egymillió fontot ér ez a kis vacak? Mennyi az, magyar pénzben?

Lujzika leeresztette sonkányi karjait, toppantott. -Na, most már azonnal gyertek, mihasznák!

-Mikor végeztek ma? -kérdezte a Hámori.
-Kilenckor, tízkor, -pislogott a fekete. – Attól függ, hány vacsoravendég lesz, mennyi a mosogatni való. Mért kérded?
-Találkozhatnánk ma este…

Egymásra néztek, vihogtak.

-Ma nem jó, -mondta a vörös. -Este már nagyon fáradtak vagyunk. -De holnap szabad napunk van, holnap csinálhatnánk valamit.

-Hallatlan, -mondta a szakácsnő, két karját az ég felé emelve. -Az én koromban, mi nem mertük volna.
-Megyünk már, -szólt hátra a vörös.
-Eljöttök velünk evezni? -kérdezte a Bandi.
-Elmehetünk, -nézett rá a vörös hajú lány megint a barátnőjére. A fekete visszanézett, mindketten vihogtak. -De mi nem tudunk ám evezni.
-Nem baj, én és a Testvérem tudunk. Evezünk, vitorlázunk, amit akarsz. A British Royal Sociaty of High School-ban szereztem gyémántdiplomát tavaly előtt, ugye Testvér? Ez a világ legmagasabb fokú tengerész-tiszti végzettsége, ha akarnék, tengeralattjáró hajót is vezethetnék ezzel a végzettséggel, így van Testvér?

Lenn, a folyón gőzös haladt felfelé, a fák és bokrok között csak füstöt okádó kéménye látszott ki.

-Ti tényleg testvérek vagytok? Nem hasonlítotok egymásra, -mondta a vörös.
-Mentális rokonság, nem vérszerinti, -intette le a Bandi. -El tudod azt képzelni a kis szűk agyaddal, hogy a testi dolgoknál, a genetikai kombinációknál, fontosabbak a lelkiek, vagy idáig nem érsz fel? A dimenziók között nem létezik átjárhatóság, csak egyféleképpen…a transzcendentitásban.

A kövér öregasszony toporzékolni kezdett a konyhaajtóban. – Mi lesz már? Mozgás lányok, mozgás.

-Hova akartok menni, evezni? -kérdezte a fekete lány.
-Felfele. Lupa, mit tudom én. Aztán kikötünk, …kikötünk valahol a Muszáj szigeten.
-Mért hívják Muszáj szigetnek, -kíváncsiskodott a vörös hajú lány. Majd ki pukkadt, ahogy a feketére nézett. A másik lány is pukkadozott.
-Mert ott mindig muszáj a lányoknak!
-Micsodát muszáj, te?!
-Tudod azt nagyon jól kislány, hogy mit!
-Digi-dugizni muszáj, arra gondolsz?

Jókhora Pali jött szapora léptekkel a csónakház felől, sortban volt, gusztustalan tejfehér lábszáraitól egy légy is visszahőkölt volna.

-Mi ez a vircsaft itt hölgyeim? -reccsentett rá a lányokra. -Szedte, vette, teremtette! Induljatok azonnal dolgozni, vagy levonom a béretekből!

Hámori Bandi tisztelettudóan hátrébb araszolt, hogy helyet adjon az üdülővezetőnek, aki szemmel láthatóan a konyha felé igyekezett.

-Mi lesz ma az ebéd, Pali?
-Mit tudom én, mi lesz, -mérgeskedett az üdülővezető. -Vesztettem a kártyán. Lehet, hogy semmi nem lesz.

Tovább akart menni, de a Testvér megállította.

-Beszállsz egy teniszpartiba délután Pali?

Jókhora Pali megtorpant, lekapta a szemüvegét. -Miért, ki jön még?
-Szólhatunk a Tóth Laci bácsinak…
-Szóljatok. De…inkább este fele, vacsora előtt. Úgy szervezzétek. Napközben nem tudok elszabadulni. Tiszta bolondokháza van itt. Meg kell az embernek őrülni itt.

A rezgő tokájú szakácsnő befordult a konyhaajtón maga előtt terelve a kis feketét, akit Klárának hívtak.

-Hánykor találkozunk holnap? -vetette hátra sebtében a vörös hajú lány, és már iszkolt volna ő is befele.
-Te még mindig itt vagy? -rivallt rá Jókhora Pali. -Jókora szerencséd van kislányom, hogy én vagyok a főnököd. Lódulj már, nem értesz a szóból? És tik is uraim! Táguljatok innen, ez munkahely, ha nem vettétek volna észre, és nem a pesti korzó!

With no obligation to come on! Száz szónak is egy a vége, elvesztettük azt a párost a Tóth Laci bácsival. Lehet, hogy jól tudott állatfigurákat rajzolni, lehet, hogy értett a p i c t u r e megkomponálásához, még azt is megengedem, hogy kiválóan animált, ha kellett, -de elég gyengécskén tudott szerválni! Istenkém, 82 éves volt, más ember örülne, ha ilyen korban egyáltalán szerválni tudna!
Benn álltam a necnél, Jókhora Palira koncentráltam. Az üdülővezető két lépéssel az alapvonalon belül helyezkedett fogadáshoz, bal keze mutatóujjával feljebb taszította tar homlokán a fehér bészból-sapkát és azt mondta: redi vagyok, redi lettem újra. Laci bácsi, -most is látom törékeny hajlott kis figuráját, őszbe csavarodott gyér szakállát, ahogy szervál, -átütötte a labdát a túlsó térfélre. Jókhora Pali válla, felső teste kifordult, azt hittem kereszt következik, elindultam befele, a pálya közepe fele, ő azonban, ki tudja hányadszor, fonák egyenest ütött, éleset, laposat, hajszál-pontosan a vonal mellé.
Tóth Laci bácsi persze velem kiabált, miért hagyom ott a folyosót. Nem volt igaza, ha nem mozdultam be, az üdülővezető holt biztos, hogy keresztbe játszott, kiszorította a rajzoló-művészt, a Hámori Bandi meg beverte a hálónál.
-Jókora lecsapás volt fiam, -dicsérte meg Jókhora Pali, -csak így tovább, fiam!
Így se volt jó, úgyse volt jó, sehogyan sem volt jó semmi, aznap este. 6:3-ra nyerték az első szettet, s a másodikban is vezettek egy komplett brake-el, amikor az üdülővezetőt elhívták. Nem is tudott visszajönni szegény, Veronikát küldte ki hozzánk az üzenettel, sajnálja, odaégett a rántás, majd holnap folytatódik a meccs. Veronika tolmácsolta egyúttal Jókhora Pali vacsora-meghívását is, ami mindhármunknak szólt. Hámori Bandi megkérdezte tőle, mire megy az öreggel, Veronika csak nevetett: hosszú nyelve van neki, -mondta, -príma. Elsőrangú. A vörös hajú lány vihogott, amikor feltette a tányérokat, s a kenyeres-kosarat, s akkor is vihogott, amikor kihozta a májgombóc levest. A kis feketét nem láttam vacsora közben, pedig nekem ő tetszett jobban kettejük közül. Később, sör mellett a Tehenesben fel is vetettem a dolgot a Bandinak.
-Vigyed Testvér, -legyintett Krőzus-módra. -Fogyaszd egészséggel. Nekem jó a vörös is!
Jó is volt neki, ez rögtön kiderült, amikor kikötöttünk a Muszáj-szigeten másnap, szemközt a Fővárosi Tanács otromba, lapos-tetős üdülőjével. Alig terítettük le a pokrócot, alig helyezkedtünk el, már smároltak is. Semmi bevezetés, semmi tipi-tapi, egymásnak estek, nyalni-falni kezdték egymást.
A vörös hajú lány jó volt a Testvéremnek, elmondta később, mennyire. A kezdésen hamar túljutva beljebb költöztek a szigetre, egyedül maradtam Klárával kinn a parton.
Beszélgetni kellett volna valamiről, igen ám, de semmi nem jutott az eszembe.

-Te is olyan nagy menő csávó vagy, mint a haverod? -incselkedett a fekete hajú lány, akit Klárának hívtak, és közelebb araszolt kicsikét a pokrócon.
-Persze, -mondtam.
-Tényleg beutaztátok az egész világot?
-Tényleg.
-Voltatok az északi sarkon is?
-Voltunk.
-És a délin?
-A délin? Ó a délin többször is.

Felült, hitetlenkedve végigmért. Olyan kis butus volt szegénykém, olyan kis butus. Csak sajnálni tudtam ezt a butus lányt. Nem volt jó vele.

-Nem ugratsz?
-Dehogy ugratlak!
-És…és honnan van ennyi pénzetek, hogy csak úgy utazgattok a világban?
-Nem mondta a Bandi?
-Nem!
-Akkor én sem árulhatom el.

Resz-kajakok húztak el a vízen laza csoportban, az edző motorcsónakból üvöltözött velük. Meleg volt, tűzött a nap. Fenn bárányfelhők vonultak, szelíden legelve az égi kékség tágas mezőin. -Mit kezdjek én ezzel a ki butus lánnyal, akihez nem fűz semmi? -tettem fel magamnak a kérdést, de nem tudtam válaszolni rá. Ahhoz, hogy az ember dugni tudjon egy lánnyal, kell valami ihlet, s nekem nem volt ihletem a Klárihoz.

-Nálad van a csikóhal? -kérdezte félénken, mint egy leánybőrbe bújt félénk őzike.
-Most nincs, -mondtam.
-Hol őrzitek? -kérdezte.
-A Nemzeti Bankban van egy nagy páncéltrezor, -válaszoltam. -Ott tartjuk. Kormányőr teljesít előtte fegyveres szolgálatot.

Megint közelebb húzódott. Combja érintette a lábam szárát. Megpróbált rám mosolyogni csinos pofikájával, felemásra sikeredett. Súgva mondta:

-Én mindent megtennék…mindent, amit csak akarsz.
-Valóban?
-De én nem akarok itt, olyan ciki itt. Bárki erre jöhet.
-Ki jönne erre?
-Bárki. Akárki.
-Jól van, megértem.
-Én ágyban szeretném, rendesen, ahogy kell.
-Ágyban tényleg jó lenne.
-Te, hogy szereted? Mondd el, hogy szereted, s úgy csináljuk majd, ahogy te szereted.
-Jó majd elmondom.
-Mikor mondod el?
-Mit tudom én. Majd.

Fölém hajolt, egyenes-szálú fekete haja lelógott, érintette feketére sült képemet.

-Nem akarsz …?
-Micsodát nem akarok?!
-Nem akarsz most…-arca arcomhoz közelített, -tudod?
-Izé…Majd később…
-Később? Miért később?
-Mert most nagyon meleg van. Izzadnánk.
-Izzadnánk?

Csalódott képpel arrébb hemperedett. -Később még melegebb lesz, mondta duzzogva.

Hazafelé a 34-es buszon elkértem Hámori Banditól a csikóhalat. Vissza kellett adnom Bubunak, kedvenc relikviája volt. Klárival nem találkoztam többé, nem volt rám kíváncsi. Teljes mértékben megértettem.
A vörös-hajú lány kitartott egy darabig a Bandi mellett, de amikor harmadszorra is neki kellett kiegyenlíteni a számlát a Bivalyosban, összezavarodott és tanácsot kért tőlem. Tanácsot nem tudtam neki adni, de visszafizettem a pénzecskéjét, amit a Testvéremre költött. Azt hiszem így volt sportszerű. Alighanem így volt sportszerű. A Hámori Bandi tehetett a legkevesebbet arról, hogy nekem nem jött össze a dolog a vörös-hajú lány barátnőjével.
S mégis csak ő volt a Testvérem.

Dugni pedig nem is olyan nagy kunszt.