-Egyem a finom, érzékeny lelkedet, Testvér, -vigyorgott rám a Hámori a fejére záporozó víz alól, -de belek…k.

Közel negyven perce zuhanyoztunk már, s közben szopogattuk a jó rumos-kólát. Kihajtottuk magunkat a délelőtti trenyán, jólesett a langyos víz alatt álldogálni. Iszogattunk, áztattuk magunkat, s közben dumáltunk, ment a szöveg.

-Nálunk ugyanez volt a helyzet, -nyugtatott meg a Hámori Bandi. -Amíg kopaszok voltunk, reggeltől estig csesztettek, egy pillanatig nem volt megállás, még a WC-ről is kirángattak, ha tojtam. Egy k… levelet teljes hétig körmöltem, mert, ahogy leültem az asztalhoz és leírtam az első sort, „Drága szüleim” -máris ott termett mellettem valamelyik szarházi, hogy b ki magát katona és bukjon rá a fókára ,-tudod mi is „fókának” hívtuk a felmosórongyot, -mert különben én b ki, hogy keze lába eltörik. A rohampálya fáradalmait, a menetelést, az alaki gyakorlatokat ki lehetett bírni, én csak röhögtem ezeken a dolgokon. Élveztem, hogy eszik a kefét a faszkalapok, mert hát képtelenek voltak megfingatni Testvér, kétszáz fekvőtámaszt csináltam, ha százat mondtak, ismersz engem, de hogy egyetlen perced, egyetlen nyugalmas pillanatod se lehessen a nap 24-órájában, anélkül, hogy valaki rád ne üvöltene előled, mögüled,… ez volt az, amit nem lehetett megszokni. Nálunk az egyik srác felakasztotta magát, mire levágták a WC ajtó keretéről, már halott volt.
-Nálunk meg megőrült az egyik, -mondtam- nem az én szakaszomban szolgált, de ismertem.
-Egyáltalán nem csodálkozom rajta, -bólogatott a Hámori,- én csak azon csodálkozom Testvér, hogy hogyan keveredtél haza te, épen és egészségesen azzal a hófehér nebáncsvirág lelkeddel?
-Hülye állat!
-Bocs, -vigyorgott, -ne haragudj, ha megbántottalak. -Köpjél le nyugodtan, ha még egyszer megteszem. -De… mi lett végül azzal a sráccal, tudod, akiről azt mondtad, hogy megőrült?
-Ja, azzal? Hát, egy este elővette a rohamkését és közölte, hogy most megy, és leszúrja az ügyeletes tisztet.
-Az ütit? Miért pont azt?
-Mit tudom én. Mondtam, hogy meg volt buggyanva.

Nyílt az ajtó Deregh bácsi jött be az öltözőbe. A nagy háborúban lovas katona volt, a híres, nevezetes fehérvári huszároknál szolgált, akikről a nóta szól. Sokat beszélt nekünk lovasrohamokról, meg mindenről, gyermekkoráról, hogy’ nevelkedett a gróféknál kiskorában. Deregh bácsi apja asztalos volt egy dunántúli kastélyban, s a gróf taníttatta a fiút. Deregh bácsi együtt nőtt fel a grófkisasszonyokkal, evezett, teniszezett és lovagolt ugyanúgy, ahogy a baroneszek, – s a gróf maga protezsálta be a fehérvári huszárokhoz, amikor húsz éves lett.

Nem kéne eztet most mán abbahagyni? -kérdezte szigorúan, meredező bajsza alól a vén óbester. -Kipancsoljátok nekem az összes vizet a bojlerből!
-Értettem, -kérek engedélyt meghunyászkodni – rikkantott a Hámori katonásan. -Máris befejezzük!

És be is fejeztük azonmód, mert a parancs, az parancs. Elzártuk a csapokat, megtörölköztünk, megittuk a maradék kólát, hófehér pólót, rövidnadrágot húztunk magunkra. Amikor mindezzel elkészültünk leültünk kint a teraszon a büfé előtt, és kértünk Hájas nénitől néhány szalámis zsömlét és két sört. A teniszpályán senki nem játszott, aki tehette árnyékba húzódott a déli forróságban.
Míg a sörre vártunk a Hámori Bandi előre ment a csónakházhoz és előkerítette az öreget. Őt is meghívtuk egy pofa sörre.

-Az őrvezetővel mi lett aztán? – kérdezte a Bandi, kicsit később, ahogy ott üldögéltünk az árnyékban, mert még mindig az előző témánál tartottunk.- Remélem jól képen vágtad egyszer.

-Az őrvezetővel a legjobb haverok lettünk!
-Ne szórakozz velem, -kiáltott fel, csak nem?
-Dehogy nem. Az újonckiképzést követően, amikor már az esküt is letettük, egy este a kantinban söröztem a haverokkal. Ő is ott volt a társaságával. Egyszer csak felállt, átjött a mi asztalunkhoz, jobban mondva hordónkhoz, tudod hordókon ültünk a sarokban, mert asztal nem volt a helyiségben, és a vállamra csapott: ,, na, maga szar kopasz, mától tegezhet. Szeva’, hozhatok egy sört? ,,
Olyan tréfásan mondta azt, hogy ” szar kopasz”, hogy nem tudtam haragudni rá többet. Megittunk néhány korsó sört, felidéztük a kicseszéseket, s gennyesre röhögtük magunkat rajtuk.

-Az volt a dolga, hogy embert faragjon belőletek, – vetette közbe az öreg. – Bevonul a kaszárnyába, a csürhe civil bagázs, még megállni sem tudnak rendesen, valahogy katonát kell faragni belőlük, nahát! Ha megtámad minket a NATO, nem állhatunk ki ellenük, lusta fegyelmezetlen trehány civilekkel!

Jó humora volt az öregnek, meg kell adni, a végén ő maga nevetett legnagyobbat a saját benyögésén.

-Azelőtt minden nap ellenőriznem kellett, hogy rendesen elmostátok e a hajót, lehúztátok-e magatok után a pályát. Mióta leszereltetek, nem kell koslatnom utánatok, -tette hozzá, szigorú szemeket meregetve morcos képéből. -Embert faragtak belőletek.

-Az meglehet, -gondoltam magamban felemás érzésekkel. -Lehet, hogy embert faragtak belőlünk akaratunk ellenére, de hát mire volt jó mindez? Elveszett két hosszú év, itt ülök a sörömmel, reggeltől estig teniszezek, evezek, focizok s ez tán rendben is lenne így, hiszen hát ez az élet rendje, de ami azelőtt volt az elmúlt, régi szép világomat, a haverokat, a csajokat a régi házibulikat nem adhatja vissza többé senki. S a jövő? Igen, mit hoz majd a jövő?!

Nem akartam arra gondolni, mi lesz azután, ha befejezem az egyetemet. A gondolatától is irtóztam, hogy iroda-kukac legyek, egy ember a sok közül, aki minden átkozott reggelen fogja az aktatáskáját, és sápadt elgyötört arccal fölszáll a hatos buszra, hogy dolgozni menjen. Elhessegettem magamtól ezeket a rémképeket. Hohó! Ami volt elmúlt, ami elmúlt azzal nem szabad foglalkozni, a jövő pedig nem létezik!

-Visszamentek a pályára játszani, vagy inkább evezgettek most mán?- tudakolta az öreg. -Hát csak azért kérdem no, hogy elkezdjem-e locsolni a pályát?
-Evezni megyünk Józsi bácsi -válaszoltam. – Felhajtunk a Lupáig, eszünk a csárdában egy bab-gulyást vagy egy pacal-pörköltöt, aztán tovább húzunk, meg sem állunk a Libalegelőig.
-Túl sűrűn jártok a Libalegelőre – csóválta meg a fejét a vén huszár. Gyanús ez nekem.
-Meztelenül napoznak fent a lányok, -röhögött a Hámori. -Megyünk csajozni.

Jó két órával később, amikor a fűben heverésztünk fent az ötösnél, egyszer csak azt kérdezi nagy fennen a Testvér:
-Te Testvér! Figyelj csak. A Zsíros haveroddal mi lett? Őt is elkapták a rohadékok?
-Bizony, hogy el,- mondtam kényszeredett képpel, mert jobban szerettem volna azt mondani a testvérem kérdésére: „nem, a Zsírossal nem tudtak elbánni, vele nem packázhatott még a hadsereg se.”

-Berángatták. Nem úszta meg.
-Hogy bírta?
-Sehogy. Részleteket nem tudok, de még egészen az elején, épp csak, hogy elkezdődött a kiképzés, megverte a rajparancsnokát.
-Mit csinált?! Leütött egy csontcsillagost?
-Vagy ezüstcsillagost, mit tudom én.
-És?
-És, hát, dög nagy mákja volt, mert a doki megállapította, hogy idegösszeroppanást kapott, azért csinálta, amit csinált. Felhozták a Honvéd kórházba, tudod, a Róbert Károly körútra.
-Megszívatták akkor, -bólogatott a Hámori -bár ez még mindig jobb, mint a Hadbíróság.
-Jobb. De ezzel még nincs vége.
-Mi történt? Ne csigázz, Testvér, mert leköplek!
Nem csigáztam, nehogy tényleg köpjön. A történetet, amit elmeséltem a Hámorinak, magától a Zsírostól hallottam, ő mondta el később, miután leszerelt.

Az egyik nap, az udvaron lévő nyilvános fülkéből felhívta a mamáját. Esteledett már. Javában beszélgettek, s lett volna semmi gubanc, ha az őrjáratot vezető tiszthelyettes nem kezdi el csesztetni, mondván, hagyja abba a telefonozást, takarodó van. A Zsíros halkan és udvariasan megkérte, legyen olyan aranyos és menjen a kanyjába. De tényleg. Ne röhögj Testvér. Ő rohadtul disztingvált tudott lenni mindenkivel. A fakabát, erre megpróbálta kinyitni a fülke ajtaját, és a résen benyúlva megragadta a Zsíros karját, ami végzetes hiba volt részéről, mert az én jó haverom az üvegen keresztül úgy rúgta hasba, hogy később le kellett szereltetni maradandó hasnyálmirigy, májkárosodás és egyéb szövődmények miatt.
-Menj a pitlibe!
-De komolyan, mondom.
-És a Zsíros? Vele mi lett?
-Őt is leszerelték, azt hitték róla, hogy elmeháborodott. Pedig nem volt az, ismertem jól. Nem volt neki más baja, öregem, csak az, hogy túlzottan szerette a szabadságot és nem bírta elviselni a kötöttségeket. Vannak ilyen emberek.

Hámori Bandi tűnődött, lehunyta, majd kinyitotta világoskék szemeit.

-Én is ugyanezt tettem volna, ha akkor háborgatnak, amikor a muterommal dumálok. Tudod milyen rabiátus vagyok, ebben az egyben nem ismerek tréfát.

Felállt, nyújtózott.

-Gyere Testvér, ott az a két csaj, a jobb oldali, amelyiken nincs melltartó, az enyém!