Az időről beszéltem az előbb, az időről, amely telik, akár akarjuk, akár nem, s az időről, /időjárásról/ ami januárban többnyire fagyos, eseménytelen. 1984-ben jöttem Magyarországra, tavasz volt akkor, s nyár lett, mire tervemhez, hogy a szerelemről fogom írni a következő regényemet, belevágtam. Elkezdtem gyűjteni az anyagot, mint szorgos méhecske a nektárt. 1985 januárjára jutottam oda, hogy megtudjam, mi történt 1955 januárjában és most, amikor e sorokat papírra vetem /számítógépbe billentyűzöm / 2000 van és február. 30 év, tizenöt év plusz egy. Elgondolkodtató számok ezek. 30, 15 és 1. Mit jelentenek? Jelentenek-e egyáltalán valamit, vagy a véletlen műve, hogy így alakultak? Vannak, akik azt állítják, az életben nincsenek véletlenek, minden összefügg mindennel. Nos, nekem ez kicsit ezoterikus. Én úgy gondolom, létezik véletlen, a véletlen is része az isteni Gondviselésnek. 2000 február 22-t írunk, süt a nap, kék az ég. A levegő hőmérséklete 24 fok /az európai olvasók kedvéért -egy európai könyvkiadóval tárgyalok- a celsius skála szerint adom meg/, a tengeré 22. A kertben lévő uszoda 26 fokos, a jakuzi vize 28. Én nem fürdök a tengerben, ezt meghagyom az idelátogató európaiaknak. A tenger koszos, beleeresztik az olajat, és sok benne a cápa. Kertemben lenn a medencén és a jakuzin kívül két törpe pálma van és rövidre vágott fű. A kertiasztal a székekkel és a nyugágyakkal az úszó-medence és a jakuzi között helyezkedik el. Esténként, ha vendégem van, oda ülök ki vele, vagy fennmaradunk a teraszon és nézzük a tengert. Verem a billentyűzetet, épül, kerekedik, formálódik a történet, Szemerédi János, Kassai Karolina, Csetényi Barna és Molnár Zita kalandos regénye. Azt ígértem az olvasónak az elején, hogy a szerelemről fogok írni, de most, ahogy vissza-visszaolvasom az eddig leírtakat, kétségeim támadnak, valóban arról írok-e? Olyan egyszerű lenne a dolog, ha definiálni tudnám, mi a szerelem! Igaza lenne Csetényi Barnának, aki többször is elmondta, hogy a szerelem őszerinte nem más, mint tartós nemi vágy? Vitatkozom gondolatban Csetényi Barnával. Ha ilyen egyszerű lenne, nem lenne érdemes szót vesztegetni rá. Tudom, van még valami. A lényeg még rejtve van. A Mexikói öböl halványzöldből sötétkékbe váltó tükre erkélyem alatt nyújtózik, partjának ívét északra és délre messzeségbe vesző homokpad öleli. Amennyi homokszem van a part végtelen ívelésében, annyi a csepp a végtelen tengerben. Szeretem nézni a tenger mindig változó felszínét. A szabadság érzetét kelti bennem a kitáruló szemhatár. Szép a tenger, nyugtalan, kalandos. Együtt él az emberrel, elkíséri, akárhová megy is. Gyermekkoromnak háttérszínpada ő, mint ahogy Szemerédi Jánosnak háttérszínpada a hetedik kerület, a lepusztult, golyó verte, foghíjas utcák, akna-tépte szecessziós, század-eleji bérházak. Mit mondtak, mit súgtak a kövek ennek a nyugtalan fiúnak?

Szemerédi János értelmes, tudásra szomjazó fiatalember volt, törekvő, mentes minden dekadenciától, ami az úri osztályok testileg és szellemileg elpuhult egyedeit jellemzi. 17 éves volt, amikor elkezdte érdekelni a város, amiben élt. Egy könyv adta az első lökést, Svachulai Sándor: Repülőéletem című önéletrajzi regénye már jóval korábban, gyermekkorában kezébe került. Hogy kitől kapta, arra később soha nem tudott visszaemlékezni. A könyv a Magyar Királyi Honvédelmi Miniszter 145.554/ELN.30-1942. rendeletével lett engedélyezve és a Magyar Repülő Sajtóvállalat és Stádium Sajtóvállalat Részvénytársaság adta ki. Volt benne egy leírás arról, hogy nézett ki az Üllői út és környéke az 1800-as évek végén, s az 1900-as évek elején, s ez a részlet felkeltette Szemerédi János érdeklődését. Amikor nagyobb lett, többször is elővette a Repülőéletemet és elolvasta. Elképzelte magának a Duna-part látképét a két létező híddal a Lánchíddal és a Margithíddal, a hídfők tövében megbújó bódékat, ahol az átkelőktől a „hídpénzt” szedték, a folyó széles tükrét szántó apró „propellereket”, a poros utcákon csigalassan vánszorgó szekereket, sörös-, és lajtos-kocsikat. A vizes-kocsikról a Duna vizét árulták kiabáló, handabandázó emberek. Lelki szemei előtt megjelent a kép az utcák közepén haladó öntözőkocsikról, a tömlőt ütemesen ringató öntözőmesterekről, -úgy, ahogy Svachulay leírta. Érdekes játék volt ez a képzelettel, a valósággal, Szemerédi János nagyon szerette. Végigment a Dohány utcán az Alsóerdősor utcáig, befordult jobbra a Rákóczi út irányába, elment a Munkás utcáig, balra fordult, kikerülte az úttest közepén kiskapuzó srácokat és a macskaköveken tovább lépdelve elérte a Huszár utcát. Megállt a Hági sör-lerakat előtt, figyelte, hogyan kanyarodnak ki a boltíves bejárat alól a söröskocsik. A szállítmányok többségét már ebben az időben teherautókra rakták, de sok volt még a ló-vontatású söröskocsi. A muraköziek ugyanolyanok voltak, mint amilyenek Svachulay idejében lehettek, szőkék, kövérek, flegmatikusak. Behunyta a szemét a napsütésben, s Vadmacska elmosódó arca mögött /a lány mindig vele volt/ megpillantotta a régi Munkás utcát, illetve azt, ami a helyén terpeszkedett, a kiserdőt, vagy, ahogy akkoriban mondták: az Alsó erdőt.
Szabadidejének egyik kedvenc időtöltése volt, hogy járta az utcákat, nézte a házakat, megpróbálta kitalálni történetüket és a házakban élő emberek történetét. Tapasztalásait leírta egy kis alakú kockás füzetbe, és amikor a füzet betelt, vett egy nagyobbat, spirálrugósat, olyat, amilyent az egyetemisták használnak az előadások anyagainak lejegyzéséhez. Feljegyzett mindent, amit látott, s amit összeollózott. Nem rendszerezte az ismeretanyagot, ami egyre gyűlt, a napi megfigyeléseket /a Korányi kórház Péterfy Sándor utcára néző épületének falán világháborús lövedékek nyomai látszódnak, az Almássy tér keleti végében lévő kápolna elhagyatott tornyába galambok költöztek, órát szereltek fel a Wesselényi utca és a Csengery utca sarkán álló bérházra, meghalt az öreg suszter, az Alsóerdősor utca és Munkás utca sarkán álló kicsi műhely aranykezű mestere, stb./,-könyvekből kiollózott részletek követték: „Pest városa a török hódoltság utáni időkben kezdett benépesedni. A letelepedő lakosok már nem fértek el a régi városfal mögé. A mai Király utca vonalában (Majakovszkij utca, -tette oda zárójelben Szemerédi János) húzódott a városfal keleti szárnyvonala, először ezt építették be, hozzáragasztva apró házaikat a fal maradványaihoz.”

/E sorok írójának Isten kegyelméből megadatott, hogy lássa Splitben a Diocletianus palotát, és rácsodálkozott, mintha ő lenne Szemerédi János. A történelem viharai elől menekülő népek a középkorban az ókori várfalba építették bele fészkeiket, ezért kelt a Palota olyan furcsa benyomást a szemlélőben. Félig ókori, félig középkori. Fenséges és kisstílű egyszerre. Méltóságteljes boltívek, erőt sugárzó oszlopok között félénk, apró ablakok. Eltűnődöm, miért nem hagytak meg mutatóban városrészeket azok a nagyhatalmú emberek, a Szépítményező Bizottság akkori vezetői akik az 1800-as évek végén a benépesülő városrészek sorsa felett döntöttek? Milyen érdekes lenne ma, milyen turista csalogató egy ilyen skanzen mondjuk a Paulai Ede utcában./

Szemerédi János leírta a naplójában, hogyan alakult ki Pest városa. Olvasom a naplót, itt van az íróasztalon, a monitor mellett
„1734-ben ezen a területen mindössze 11 ház állt, 1792-ben már 599. Kerületek még nem voltak. Az észak felé eső városrészt Felső Külvárosnak, a dél felé esőt Alsó Külvárosnak nevezték. Az évszázad végére kezdett körvonalazódni a későbbi kerületi rendszer, kialakul Terézváros /nevét Avilai Szent Terézről kapta/ és Erzsébetváros mai határvonala. Az 1800-as évek közepén nagyszabású városrendezési terv keretében több száz házat lebontottak, hogy a vízvezeték és csatornahálózat kiépítésével modernizálják a várost. 1882-ben Őfelsége Ferenc József hozzájárul, hogy hivatalosan is Erzsébetváros legyen a kerület neve.
Furcsa belegondolni, -teszi hozzá Szemerédi János, -hogy nagyapám születésekor még nem is létezett Erzsébetváros. ”

„Ezt látni kellett volna” -írja egy másik helyen. „Az utcákon csörömpölő rozoga egylovas konflisok jártak, és kétlovas elegáns fiakkerek. A fiakkarek a Gizella térről indultak és elegáns urakat, hölgyeket vittek. Nóta is született a fiakkerekről, a nótát apám gyakran énekeli.

Egy régi mániám,
Végighajtani a Stefánián.
Egy fess fiakkeren,
S a gomblyukamba’ virág legyen
E szép akácos út
Lágy esti szél a hajamba túr
Ragyoghat napsugár,
Ragyoghat hold-sugár
Egy fess fiakkeren
Vidám a nyár.

A főútvonalakon a járda mellett „lóvonat” szállította az utasokat. Elől ült az ökörszarv tülkön tutoló kocsis, hátul pedig a „konductor”, aki a jegyeket osztogatta, és a kocsi indulását jelezte hangos sípolással. A lovacskák megállótól megállóig baktattak, s a „Halte Punkt” táblánál maguktól megálltak.
A Ferenc körutat még Malom utcának nevezik ebben az időben, a József körút pedig Bodzafa utca. A Corvin-köz helyén a hatalmas, bűzös, moslékszagú Gshwindt gyár eregeti a füstöt, a túloldalon a Mária Terézia laktanya magasodik ki az alacsony viskók tengeréből. Ettől kifele már csak zsindelytetős rozoga házak látszódnak, a poros utcákon visítozó mezítelen gyereksereg rohangál, játékaik a golyózás, gombozás, pilinckázás, ezeket megunva összeverekednek, majd kibékülve leülnek az út porába és majszolják az akácfákról leszedett virágok édeskés bibéjét.”
„Ennek a Svachulaynak festőművésznek kellett volna lennie” -írta Szemerédi a lábjegyzetben, -„hogy megfesse a pesti utcát”.
És: „Megjegyzem az akácvirágot én is szeretem, jó édes és laktató, ha az ember megfelelő mennyiséget megeszik belőle. Mindenesetre jobb, mint a cukrozott zsíros-kenyér, amivel nagyanyám tömött. Kíváncsi leszek, mit szól majd Karolina, ha ezeket mind elmesélem neki. S arra is kíváncsi leszek, milyen lesz a város, mondjuk 50 év múlva. Jár-e még majd villamos a Rákóczi úton, vagy az autók kiszorítják? Kormányunk nagyszabású földalatti-vonat alagútrendszert tervez, a nyomvonal első mélyállomása a Kerepesi út alatt már elkészült. Lehet, hogy 2000-ben már a föld alatt fogunk közlekedni, mint a vakondok? Én persze megértem, fejlődik a város, egyre több gépkocsi lesz az utcákon. De én nem szeretnék lemenni a föld alá. Remélem, látom ezen a héten Karolinát. Talán váltani is tudunk néhány szót”