VIII.

A petricsészék kezdtek megtelni a szerencsétlen kis fickók leszabdalt alkatrészeivel, amikor Kuk i még mindig azon gondolkodott, hol, melyik ponton vágjon bele a gombostűkkel kezén-lábán négyfelé feszített kétéltű epidermiszébe. Remegett a szike ujjai között, csészéje még illetetlenül állt a labor széles, műkővel borított előkészítő pultján. A gyakorlat most már, a második órában a legteljesebb kötetlenségek közepette folydogált, a kilences csoportbéliek tapasztalatokat szerezni átkószáltak a tízesek ülőkéihez és fordítva. Így eshetett meg, hogy Anyuka egyszer csak Kuk i háta mögé került, és válla fölött átnyúlva megfogta a fiú kezét. Egy határozott gyors nyisszantás, a béka hasa feltárult, a testnedvek kibuggyantak. Anyuka tovább sétált, most Bubu mögött torpant meg. Nyissz-nyassz, kétfelé nyílt az epidermisz emitt is. Ez volt az utolsó béka. Most már nem maradt béka kettéhasítatlanul a pulton, hozzá lehetett látni e két utolsó kibelezéséhez. A tanársegéd elégedett lehetett a boncolás menetével, az is volt valóban, megnézte karóráját, ha így haladnak, fél ötre a belső részek szeparálása és meghatározása befejeződhet. A hallgatók folytatták a tetemek feltrancsírozását, a kistermetű pap pedig az előkészületeket, hogy a pogány leányzót megkeresztelje, csupán csak 522 év volt az időkülönbözet, –a keresztelő javára.
Hogy jutott idáig benne a gondolat?
Idáig jutott.
Nem tudott elaludni, pedig jó alvó volt máskülönben, amíg rá nem talált az Istennek tetsző megoldásra. Csak hát voltak akadályok, voltak akadályok. A leányzó pogány volt. Mit tudhat egy tanulatlan pogány lány a szentírásru’? Nyilvánvaló: semmit.
Ha pediglen ez így van, hogyan lehet űt tudatlanságába megkeresztelni? De, meghagyni se lehet, az pogányságba, az is bizonyos.

Hajnalban megtanácskozta a dolgot az öreg boszorkával. Öreganyám először nem is igen értette, kecskét fejt éppen, mi akar a barát, aztán végre beesett neki a szó a fejibe.
-Én ugyan nem bánom, csinyájja, ha akargya, s ha a jány is akargya. Minekünk itt fenn nincs nagy szükségünk efféle hókusz-pókuszra, Isten e nélkül is velünk van, sokszor jobban is mint szeretnénk.
Fölállt, fogta a sajtárt és bement a házba, ahol a lány még mindig aludt a kemence oldalában.
-Ébressze föl atyám, -bíztatta a papot, aki folyvást a sarkában lihegett, -és kérdezze meg űtűle. Neki kék tunni.
A pap nem teljesen értette, miket beszélt Nénémasszony, istenkáromlásnak hatott a szó: „velünk az Isten, jobban is, mint szeretnénk”, de eleresztette a füle mellett. A padkához lépett, s kíméletesen rázogatni kezdte az alvó leányzó vállát. -Ébreggyen, csak húgom, beszédem van kegyeddel.
A kisleány kijött végre kacskaringós álomországbul az ébrenlét nyalka ösvényére. Ijedt szemmel nézte a barátot, aki rá is kérdezett hirtelenjében, mi az oka ennek a nagy ijedtségnek, rosszat álmodott-é, vagy űtűle réműtt meg ennyire?
A kislány csak a fejét rázogatta, látszott rajta, nem akaródzik neki a válaszadás. A kitartó faggatódzásra végül mégis csak megnyílott a szája.
-Kigyelmedrű álmodtam valamit, Atyám.
-No. Csak nem hóttam meg, hogy úgy el van kámpicsorodva? -heherészett vidáman a barát.
-De biza, hogy meghótt.
-Meg-e?
A kisleány lesütötte a szemét és nem mondta ki újra a szót.
-Mindenki meghal egyszer, -vigasztalta a pap. -Nem nagy ügy. Ezért kell jónak lenni, hogy az ember ne a pokolba kerüljön, hanem a mennyországba. Miképpen haltam meg?
A lány nem válaszolt, a padlót nézte.
-Megmondhatod, bátran.
-Meg? A lány felemelte a fejét, szemében tűz fénye gyúlt. -Hát, ha kérdi, megmondhatom ippeg. A török lefejezte, úgy halt meg az álmomban.
A barát keresztet vetett, de vigyorgott. -Mikor fog ez megtörténni húgom? Mit álmodutt errű’?
-Tavaszidején, hóolvadáskor.
-Tavaszidején? -A barát túltette magát a dolgon. -Akkó’ jó. Akkó’ nincsen nagy baj. Akkó még van időm, hogy megkereszteljelek!
Megkeresztelni? Őt? A leánykába bennszakadt a szó, csak nagyra nyíló szemei kérdeztek vissza.
A barát látta a gyermekarcon a felcsillanó örömöt, s a Mennyei Atya kegyelmének tudta be. Ó, látott ő ilyet sokszorta a világban. Látta hogyan száll alá az sugár az égbű. Apostolok arcán ragyoghatott ekként a fény, amikor a szentlélek galamb képében vállukra szállt. Ajkai fohászt rebegtek az Úrhoz.
-Gyere gyermekem, -mondta jóságos-szelíden, leülünk odakünn valahol, s elbeszélem neked, miket kell tennünk, mielőtt a szent kereszcséget felveended.
Indultak volna, ám egy hatalmas, befelé nyomakodó test elállta az útjukat. Bátyámuram volt az, úti-ruhában.
-Felmálháztam a lovakat, -dünnyögte, s harákolt. -Indulnunk kell, ha nem akarunk itt ragadni!
-De a keresztelő, Bátyámuram, -szakadt ki a szó ijedősen a leány-gyermekből. -Mi lészen akkó’ a keresztelővel?
-Tán csak nem ettek hajdinát kelmedék, -dörentett rá Bátyámuram a papra. -Miféle keresztelő? Miket beszél ez a jány?!

El kellett mondani mindent, s hogy ez megtörténhessék, leültek hármasban a kunyhó oldala mellett az ülőkének szánt hosszú, kérgétől-fosztott farönkre. Illetve, hát a kisleány Bátyámuram térdére telepedett bizalommal, annak bajszát, szakállát húzogatta, amíg folyt a szó.
-Értem, -dünnyögte végezetül a barát, amikor ezek ketten befejezték a plánum ismertetését. -Ha akarod légyen meg. Legföllebb itten ér minket az gaz török, s előrehozza az lefejezést. Megyek a lúhoz.
Gyengéden leemelte térdéről a lányt, feltápászkodott nyögve, s otthagyta őket.
-Első teendő, hogy meg kell ismerned a Szentírást, lányom, -nézett rá a pap, csillogó szemmel a gyermekre. -No, nem az egésszel, csak a fontosabb tézisekkel.
-Ó, én ismerem a Szentírást, -kacagott fel a leányka. -Kérdezzen belüle, Tisztelendő Atyám! Kérdezzen bátran.
Aztán, miután látta a pap arcán a néma csodálkozást, hirtelen ötlettől vezérelve felugrott, befutott a házba, de már térült is vissza, kezében a könyvvel.
-Ebbül tanultam olvasni!
A pap egyik ámulatból a másikba esett. Kezébe vette a könyvet, forgatta, belelapozott. A Biblia volt az, latin nyelven, kézzel írva.
-Te tudsz olvasni?
-Tudok hát!
-Ki tanított meg?
-Mirjam.
-Mirjam? Ki az a Mirjam?
-Ű az, -mutatott rá a leány kecses ujjacskájával a házból kilépő öregasszonyra, és csengő hangon nevetett. -Ű Mirjam, ű tanított olvasni.

Szép Piroska befejezte a gyakorlatot. A petri csészében, az asztalon, már nem lehetett felismerni a békát a maga fizikai mivoltában, a fej, végtagok, a lumen, az emésztő-csatorna és a lenyúzott epidermisz külön-külön halmocskákban hevertek. Jegyzetfüzetébe mindent leírt Szép Piroska, úgy ahogy kellett, ahogy a tanársegéd az óra elején elmagyarázta, aztán becsukta a füzetet, megnyújtóztatta karcsú derekát és körbe nézett. A kilences csoportbéliek a laboratórium folyosó felőli oldalán egy kupacba verődve vidáman trécseltek, ők is túl voltak már saját békáik boncolásán. Két hallgató bajmolódott már csak a szikével, két tízes csoportbeli. Egymás mellett ültek. A fürtös fejű, ez volt Bubu, unottan piszkálta azt a valamit maga előtt, ami nemrég még a béka volt, a másik fiú, Kuk i néven nevezett, tanácstalanul révedt a petricsészébe. A lány megkerülte az asztal sarkát, odasétált hozzájuk, megállt közöttük.
-Mi a gond, -kérdezte Szép Piroska a fiúktól.
-A béka a gond, -mondta Bubu, mert Piroska éppen őrá nézett.
-De hát már majdnem kész vagy vele, lüketóni!
-Dehogy vagyok, -méltatlankodott Bubu. -Melyik ezek közül a lumen?
Szép Piroska megrázta a fejét, nem értette, mit nem ért Bubu, A lumen a petricsészében volt, Bubu orra előtt.
-A lumen, hólyagot jelent, -mondta Piroska.
-Aztatat tudom, -ütött rá fejével a Bubu. -Folyékonyan beszélek latinul. Kérdezd meg például hogy mondják, hogy „kutyaszar”?
-Inkább nem kérdezem. De, ha tudod, mi az a lumen, akkor lényegében készen vagy, már csak le kell írnod a füzetbe az észlelést. Nézd meg milyen a színe, konzisztenciája, mérd meg a hosszát, súlyát, szélességét.
-Jó, jó, de melyik a lumen ezek közül? A kutyaszar különben canis merga.
Piroska azt hitte, hogy ugratja a fiú. Legyintett. Kuk i-hoz fordult.
-És te hogy állsz, nagyfiú?
-Nem mondom meg, -vont vállat a megszólított. -De vesd fel majd újra, hogy áll a nagyfiú, ha kettesben leszünk fenn a koleszban.
-Jaj Kuk i! -Piroska arcát bíborba borította a fiú válasza, de a hangja fölényesen csengett, ahogy visszavágott.
-Jaj Kuk i! Ne most hősködj nekem, amikor…amikor…nincs itt az ideje. Mutasd inkább a petricsészédet. Jóságos ég. Micsoda mészáros-munka ez!
A lány elszörnyedve bámult bele a porcelán-edénykébe, a nyálkás-fehéres testnedvben fürdő szövetek kusza halmazára. -Szörnyű ügyetlen kezed van, Kuk i!
-Remélem a tied ügyesebb, -vigyorgott a fiú, félig hátra fordulva a támla nélküli ülőkén. Szeme egy vonalba esett a Szép Piroska mellével. Kuka a köpenyen átsejlő mellbimbó körvonalait tanulmányozta egy arasznyi közelségből, teljes átéléssel.
Piroska nevetett.
-Abban biztos lehetsz, nagyon ügyes kezem van!
Segített beállítani a mikroszkópot. Szövetdarabot helyezett az üveglapra, belenézett, óvatosan csavart még egy vonalkányit a finom-kereső gombján. Makulátlan fehér mandzsettája hozzáért a fiú vállához, ahogy a mikroszkóppal dolgozott. Combja Kuk i karját súrolta.
A tanársegéd odasétált, belenézett ő is.
-Navszerű, -mondta, csak így tovább, kollégák, -csak így tovább. Figyeljék meg a citoplazma elszíneződését. Mire lehet ebből következtetni?
A tanársegéd csont-kopasz ember volt, magassága verte a két métert. Üdvözülten vigyorgott és a maga szórakoztatására belekezdett a már ezerszer elmondott top-történetbe.
-Nem hallották még ezt? Navszerú. Gyakorlati vizsgán a simafejű galandférget kellett volna a jelölt úrnak felismerni. Itt ült az adjunktus, én meg mögötte álltam, s kézzel lábbal próbáltam segíteni szegény ördögön. Mutogatok a fejem búbjára, abban bízva, hogy arról tán majd eszébe jut, néz rám, gülü szemekkel, -nem érti. Simogatom tovább tök-sima kobakom, ennyire hülye csak nem lehetsz édes fiam!
Végre beugrik neki valami, felcsillan szemében a megértés fénye.
Üresfejű galandféreg, -vágja ki diadalmasan, -üresfejű galandféreg!

A tanársegéd minden alkalommal elmondta a galandférges történetet, a hallgatók minden alkalommal nyerítve örvendeztek felette.
Most azonban senki meg se pisszent, várták a sztori végét.

-Hogy volt tovább tanár úr, -kérdezte ekkor lélekjelenléttel Bubu.
A tanársegéd, hálás volt a kérdésért. Lám-lám. Békát boncolni nem tud az elsőéves, sebaj, majd megtanulja az utóvizsgáig, de van benne emberi beleérzés.
-Nos, -folytatta, -az adjunktus úr elővette a hallgató indexét, belelapozott. -Nagy lumen maga, -mondta. Nagy-nagy lumen.
A jelölt boldogan vigyorgott, mert azt hitte, a tanár a fényes eszéért dicséri. Pedig Önök, hölgyeim és uraim már tudják, ha eddig nem, ma megtanulták, hogy mi a lumen szó másik jelentése!

Túl voltak rajta.
Kuk-i homályosan sejtette, hogy megkapja az elégségest a béka- boncolásért, bízott benne, hogy nem csalatkozik.
Este a Büdös Lyukban együtt volt az egész társaság: Véres Elek, Bubu, Kuk i, Smaragdella, ezúttal a párja nélkül egyedül, és Szép Piroska. Derekasan ittak, volt mit megünnepelni. Éjfél után, amikor kifogytak a borból és a nótából, a hosszúcombú lány javasolta: folytassák a bulit náluk, fenn a koleszban. Véres Elek köszönte, de nem kért a további mulatságból, neki ment a vonata, el akarta érni, hogy másnap tiszta fejjel ülhessen be Üzemtanra. Smaragdella a vállát vonogatta, neki édes-mindegy volt. Szép Piroska és Smaragdella egy szobában laktak, harmadik társuk egy német-országbeli lány, alig tudott magyarul, ő nem számított, ő Nagy Szerszámmal kefélt ez időtájt.
A két lány átcsempészte Bubut és Kukit az előtéren, onnan kezdve már nyílt volt a pálya. Felmentek a harmadikra. A lányok a 313-asban laktak. Piroska a kilincsre tette a kezét és lenyomta. Nem történt semmi. Az ajtó zárva volt. Piroska halkan óvatosan kettőt koppintott, aztán egy ütemet kihagyva még egyet. Motoszkálást hallottak belülről, s végre, a szezám ajtaja kitárult. Nagy Szerszám állt a küszöbön kisgatyában, ágaskodó hímtagja kinyomta elől a gyolcsot.
-Bújjatok be, -morogta kelletlenül Nagy Szerszám, -már túl vagyunk az első numerán.
A német lány a lepedőt húzta magára, amikor a társaság berontott, hanyatt feküdt, telt mellei kibuggyantak, ruhái szanaszét a padlón. Elkerekedő szemmel lesett a belépőkre. Nagy Szerszám visszabújt az ágyba, begördült a lány mellé, összeborultak. Zavarba ejtő szituáció lett volna, ha előzőleg nem ittak volna kellő mennyiségű borocskát a Büdös Lyukban. Piroska a szekrény aljából konyakot vett elő, körbe kínálta, a konyak jól oldja a feszültséget. Vicceket meséltek, nevetgélve az ízes csattanókon. Bubu Smaragdella mellett ült, Kuk i Szép Piroska mellett, az ágyon. A lányok hálóingre vetkeztek, nyakukra húzták a takarót. Telt az idő, szólt a tánczene.
-Vetkőzzünk le mi is, és bújjunk be a lányokhoz, -mondta Kuk-i Bubunak. Kezdte elragadni a fantáziája.
Piroska nevetve tiltakozott.
-Késő van, ideje nektek is hazamenni.
-Nincs már vonatunk, -kortyolt az üvegből a fiú, és vetkőzni kezdett. Ledobált magáról mindent, aztán a takaró szélét megragadva, megpróbált Piroska mellé hemperedni.
-Kuk-i, ne!
Piroska hangja ostorcsapásként csattant.
A német lány lehúzta fejéről a lepedőt és kígyótekintettel átbámult hozzájuk.
Bubu harákolt, visszanyelte, de ezen kívül semmit nem tett, ami arra utalt volna, hogy követni akarja Kuk i példáját.
Egy pillanatra megtorpant Kuka, aztán még nagyobb erővel kezdte ráncigálni Piroska takaróját.

-Kuk-i, ne, Kuk-i hagyd abba! Menjetek el!

A fiúnak sikerült kierőszakolnia, hogy bebújjon az ágyba, nem sokra ment vele, Piroska, ledobta magáról a paplant, felugrott és elfehéredő képpel ráripakodott: „azonnal öltözz föl és tűnj el innen! Most!”
-Rendben van, -motyogta Kuk i, le vagy tojva Szép Piroska, ha neked nem kellek, megyek Smaragdellához.
A német lány felült, keblét eltakarta a lepedővel. Dühösen nézett Kukára.
Nagy Szerszám is felült, ő nem látszott dühösnek, csak értetlennek.
Kuk-i átrohant a szobán, s Bubut megkerülve rávetette magát Smaragdella ágyára.
-Kismalac, kismalac engedj be!
Smaragdella úgy szorította a pokróc szélét, hogy ujjai elfehéredtek bele.
-Nem engedlek, l….. a seggedbe!

-Smaragdella, Smaragdella engedj be! -kiabálta Kuka.
-Menj a fenébe! -kiabálta Smaragdella.

A fiú a következő nagyszerű pillanatban rántott egy hatalmasat a takarón és aláfészkelte magát.

-Menj a fenébe, menj a fenébe, -kiabálta vérvörösen Smaragdella és teljes erejéből kifelé taszigálta a betolakodót.
A német lány kipattant Nagy Szerszám mellől, nem törődött meztelenségével, ordítani kezdett az anyanyelvén. Kuk-i nem igen értette, miket mond a német lány, valami azonban derengett arról, hogy nem dicséri őt agyon a kollégiumi szoba kellős közepén, hajnali kettő után egy perccel.
Nagy Szerszám kezébe temette az arcát, nyögött a gyönyörűségtől.
-Ne, ez már igazán sok! -nyögdécselte Nagy Szerszám.
Kuka leesett állal bámult fel a német lányra. Az elemi erejű dühkitörés szinte kiütötte. A padlón feküdt, ahova Smaragdella utolsó, kétségbeesett rúgása röpítette.

-Cibere! -kiáltott rá Nagy Szerszám a földön fekvőre. -Mekkora egy állat vagy te, hülye Kuka! Tudod miket mondott rád a barátnőm? Tudod, minek nevezett? Nem, ezt inkább le se fordítom!

És ezzel lett vége a bulinak, pontosan ilyen dicstelen befejezéssel. Kuka kijózanodott a német lány szitkozódásától, felöltözött, és anélkül, hogy egy árva szót szólt volna a megdöbbent közönséghez, elhagyta színi-előadása helyszínét. Bubu néhány perc elteltével követte, futott utána, mint a nyúl, hogy utolérje. Hallgatva vágtak át a parkon az országútig, hogy stoppot fogjanak. Alig kezdtek lengetni, jött egy Skoda, felvette mindkettőjüket, s behozta őket, egészen a Baross térig.