X.

Két gyötrelmesen hosszú napot kellett kibírnom péntekig. Ó, hogy vártam én azt az estét, a szellemekkel való találkozást! Elhatároztam, ha tényleg megjelennek, és beszélhetek velük, nem szállok le a nyakukról, addig faggatom majd őket, amíg választ nem kapok összes kételyeimre. Hogy esetleg kudarcot vallunk a szellemidézéssel, – az meg se fordult a fejemben. Ilyesmire nem is akartam gondolni. Vakon bíztam Főrendben. Főrend a leghatározottabban állította, hogy vannak szellemek, s ha ő ilyen biztos benne, kételkedhetek-e én? A könyvtárbéli levélváltás óta, a szellemidézés többé már nem volt játék és nem volt marháskodás. Főrend lehet, hogy behülyítette Smaragdellát, Muszkuluszt, Zengő Gyulát, Tojáspipit és a Falusi Lányt, de soha nem fog behülyíteni engem, a barátját. Hosszas töprengést követően Bubut beavattam a dologba, ő hasonlóképpen vélekedett.
„Főrend személye garancia arra, hogy a szellemidézés sikerül” -hüppögte túl a vasúti kocsi zötykölődését. Mint egy vén, bölcs bagoly, óvatosan vastag szemüvege mögé húzódva ízlelgette a szót, miközben a buzi Elekkel kokettált: „Főrend maga a garancia. Főrend megbízható komoly ember”

Telegdesi előadása alatt azzal foglalkoztam, hogy kérdéseket gyártottam, gondosan összeírtam őket egy kockás papírra, aztán a papírlapot dühösen apró fecnikre téptem, s a táskám oldalzsebébe gyömöszöltem. Mire a professzor végzett a Dicotyledoneaeék osztályába sorolt Papilinaceae-fajok ismertetésével, az oldalzseb megtelt. A tanszékvezető indulatosan ordítozott, jól érzékelhetően nem bírta megemészteni, hogy a maghéj elfásodott szklerenchimasejtekből áll. A mag felületén lévő kutikula-réteget meg egyenesen kikérte magának. Én persze nem sokat foglalkoztam vele, hogy drámát csinál szerencsétlen, jobb sorsra érdemes pillangósvirágúakból, ez az egész az ő hitbizománya volt. A tízórás szünetben, megihletve a családba tartozó fajok és alfajok költőien csengő elnevezéseitől /Coronilla, Robinia, Arachis, Astragalus / mentőötletem támadt. Anyuka, ha megkérem, biztosan segíteni fog a kérdések összeállításában. Kihez forduljak, ha nem őhozzá? Átmentem a terem túlsó felébe, ahol a kilences csoportbeliek szoktak tanyázni, s mintha csak véletlenül történne, csatlakoztam társaságukhoz. Addig ügyeskedtem, addig kellemkedtem, mígnem Anyuka meg nem kérdezte, mit akarok. A figyelem ekkorra már elterelődött rólunk, mert Kolczonay a csoport üdvöskéje fejenállást produkált a két padsor között, s egy fogadásnak eleget téve kitartotta másfél percig.
-Szeretnék veled találkozni, Anyuka, -súgtam oda a kedvező lélektani pillanatot kihasználva, mert a lány nevetve tapsolt a többiekkel együtt.
-Velem? -lágyan búgott, muzsikált a hangja. -Nem tévesztesz össze valaki mással? Szép Piroskával, Kővári Lilivel?
-Semmi tévedés, veled szeretnék!
-Vőlegényem van, -mondta Anyuka incselkedve, s felmutatta aranygyűrűvel ékesített kezét. -Hogyan számolok el előtte a randiról?
-Ó Anyuka! Ez nem olyan randi!
-Nem? Hát akkor milyen, Kuk i?

Egyetemváros presszójában találkoztunk. Ugyanahhoz a sarok-asztalhoz ültünk le, mint legutóbb, béka-boncolás előtt. Nem sejthette milyen ok miatt kértem randit tőle, mégis, amikor leültünk, s elrendezkedtünk, észrevettem rajta, hogy csendesen mosolyog magában. Hezitáltam, belekezdjek-e egyáltalán a témába, mert visszacsengett legutóbbi -a Főrend-féle szeanszokkal kapcsolatos- kirohanása. „Marhák”, -mondta akkor lakonikusan a szellemidézőkről.
-A kísértetekről akartál beszélni, ugye? -kérdezte egyszer csak a kávéja fölött rám pillantva. -Nos, mondjad, hallgatlak.
A füstös kis helyiségben aznap délután csak a szerelmespárok ücsörögtek. Smaragdella kitartóan csókolózott az ablaknál a babájával, s mások is ebben a dologban voltak elfoglalva más asztaloknál.
Anyuka alaposan meglepett azzal, hogy kitalálta a mondandómat. Nem először fordult elő, mégis mellbevágott a dolog. Csökönyösen hallgattam, legszívesebben visszakoztam volna, de nem akartam Anyuka előtt gyávának látszani. Igazság szerint megijedtem kicsit Anyukától, átható pillantásától. Vonzódtam a társaságához, szerettem beszélgetni vele, de…de most szívesen kereket oldottam volna. Betojtam az utolsó pillanatban.
„Szégyen a futás, de hasznos” -mérlegeltem magamban egy dicstelen idő előtti távozást, és megpróbáltam kifundálni valamilyen promt kifogást.
-Nos? -Anyuka szeme felparázslott a félhomályban. -Mi a baj, Kuk i?
Átnyúlt az asztalon, kezemre tette a kezét. Tenyerének melegétől oldódni kezdett bennem a feszültség, s először akadozva, lassan, aztán egyre jobban felbátorodva kitálaltam Anyukának. Elmondtam neki mindent. A Hangot, vívódásaimat. Beszéltem a végtelen, jéghideg űrről, ami körbevesz, kishitűségemről, hiúságomról, halálfélelmemről, a kínzó testi vágyakról. Főrendről, s a meghívásról.
-Értem, -mondta tárgyilagos hangon, amikor befejeztem. Visszahúzta a kezét. Kinézett az ablakon, gondolkodott. -Szóval akkor, ha jól veszem ki szavaidból, azért akarsz találkozni a kísértetekkel, mert tőlük várod a megoldást életed nagy kérdéseire?
-Így van, -nyögtem ki. -Mondd, Anyuka, helyesen teszem?
Megrázta a fejét. Arca körül angyal-hajként lebegtek vékonyszálú hajának szálai a hátulról érkező átszűrt fényben.
-Nem fogsz találkozni velük Kuk-i.
-Nem? -Alig voltam képes kinyögni a „nem”-et. Anyuka egyetlen mondattal letaglózott. Nem fogok találkozni az izékkel, a szellemekkel? Mitől ilyen biztos benne?
-Mért nem, Anyuka?
Halkan felnevetett.
-Mert nincsenek. Mert nem léteznek, te kis szamár.
A zenegép andalító dallamot játszott, Smaragdella keze egyre lejjebb csúszott partnere derekán. Teljes volt az életkép, mert ebben a pillanatban Szivacs Kati is belépett az üvegajtón.
-Gyere el velem, -mondtam kétségbe esett ötlettel Anyukának, – Főrend biztos nem támaszt kifogást, légy ott, s győződj meg mindenről magad. A Méltóságos Úr nem állítana olyasmit, aminek az igazáról ő maga szikla-szilárdan meg ne győződött volna.

A cselekmény szálai kezdtek összegubancolódni. Szivacs Kati nem talált magának szabad helyet, mint már említettem, az asztaloknál párocskák ültek, s találomra elindult Smaragdelláék felé. Az asztallaptól nyilvánvalóan nem látta mi történik alatta, takarásban, a túloldalon. Gyanútlanul ügetett a mit sem sejtő szerelmesek irányába. Még két lépés. Már csak egy. Ó, ég! Mennyire szerencsétlen tud lenni ez a Szivacs Kati!
-Nem zavarok? -kérdezte seprű-nyél mereven, s tétova kézzel a fején lógó kóchoz kapott.
Smaragdella elszakította ajkát lovagja ajkától és fölnézett. Szorgosan matató kacsója a nadrágban maradt, azt nem volt ideje kihúzni.
-Tessék???
Szivacs Kati hirtelen felfedezte, mi az ábra. Halvány arca pipacs-pirosra gyúlt. –Bocsánat, -hebegte elkerekedő szemmel. -Én nem akartam…én…
Intettem neki, jöjjön át a mi asztalunkhoz, hiszen mi nem „úgy” voltunk együtt Anyukával, de nem vett észre, megperdült, s mint akit űznek, vad futással menekült ki a szabadba.

-Kész, -mondta Anyuka fél perccel később. -Ennyi volt.
Félig megfordulva a kényelmetlen ülőkén oda néztem én is, s amit láttam, az megerősítette Anyuka szavait, tényleg vége volt abban a pillanatban lett vége. Emiatt nem kellett volna Szivacs Katinak elszaladni. Akár maradhatott volna, ha kivárja a fél percet.

Visszatértem Anyukához, az arcát fürkésztem. Szerettem volna kitalálni, mire gondol, de Anyuka árnyékba merülő arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Mosolygott, ajkai szétnyíltak kissé.
-Ez van, Kuk i, -mondta az ő kedves, mélyen búgó hangján. -A világ már csak ilyen. Nem megyek veled, mert én marhaságnak tartom az egészet. Mindazonáltal téged nem beszéllek le, lásd magad, a saját szemeddel, mi az igazság. De….-habozott, hogyan folytassa -de, ha lezajlott, majd utána, meséld el nekem, mi, s hogyan történt. S lehet, hogy majd akkor…de csak akkor, én is mondok neked valamit.

Nyugtalanul aludtam a csütörtökről péntekre virradó éjjelen.
Álmodtam, de álmom olyan rémületes volt, annyira iszonytató, hogy hangosan kiáltoztam álmomban, -saját kiabálásomra ébredtem fel végül.
Valami szégyenletes, emberhez nem méltó bűn miatt kivégeztek.
Kivégzésemen én magam voltam a hóhér, de én nem én voltam, hanem a TOTÓ. Ami a nappalok fekete-fehér valóságában komplett hülyeségnek tűnik, az, álomországban kézzelfogható, természetes realitás. A hóhér, fekete csuklyával a fején végigkísért a hosszú, didergetően hideg folyosón, s a hóhér én magam voltam, vagyis: TOTÓ. Ruha nélkül, pőrén lépkedtem a durva betonból készült pévmenten, talpam érzékeny bőrét véresre horzsolták a felület apró, éles kövecskéi. A segédek kara úgy kísért a hátam mögött, mintha kecskét hajtanának, ha megtorpantam néha egy-egy pillanatra, már taszítottak is tovább.
Kiértünk a szűk, börtönfalakkal határolt udvarra.
A kijárattal szemközt, pontosan velem szemben állt az akasztófa. Farkasszemet kellett néznem eme utolsó stációval.
Kötélhurok lógott le a fordított „L” száráról, abba kell majd a fejemet beledugnom. Alatta a dobogó, ott rúgják ki lábam alól a sámlit.
Egész testemben reszkettem a hűvös hajnali levegőn, homlokom mégis forró volt, éreztem, hogy fejemről, nyakamról, hónaljamról veríték-patakok futnak lefelé.
Szükségleteim elemi erővel törtek rám, hiába próbáltam kétségbeesett erővel összeszorítani citerázó térdeimet, összevizeltem magam, s híg bélsár ürült hátsó fertályamból.
Fellökdöstek az emelvényre. A halál csontkeze szorította össze a szívemet, amikor a hóhér, aki, TOTÓ képében én magam voltam, nyakamra tekerte a hurkot. Pap lépett mellém, tetőtől talpig feketében. Fülembe suttogott, nem értettem, mit mond. Aranyból készült keresztet tartott ajkaimhoz, hogy csókoljam meg. Megcsókoltam Krisztust, de ő nem csókolt vissza. Ráébredtem, ez azt jelenti, nem fogadnak be a Mennyek Országába, a pokolba kerülök, ott fogok égni a világ végezetéig. A pap folyvást imádkozva hátrébb lépett. Koszos, fehér keszkenővel bekötözték a szemem. A hóhér olyan közel állt hozzám, hogy éreztem erős testszagát. Aztán…aztán nagyon gyorsan megtörtént. Erőteljes rántást éreztem a nyakamon, éreztem, ahogy csigolyáim eltörnek, s vége volt. Levettem a kötelet a testről és köpenyem szegélyébe töröltem a kezem. Otthagytam a hullát a halottkémnek. Közben a másik énem, már, tudniillik, aki elhalálozott, egy sötét alagútban rohant. Nem látott semmit, de a sebességet kristálytisztán érzékelte, sötétzöld lebernyege lobogott a szélben. Nem félt, miért félt volna, hiszen, hát, ha valaki egyszer már meghalt, annak nem kell tartani újabb világi bajtól.
Az alagút végén fény derengett.
Teste fénynél sebesebben repült a fény felé.
Ahogy egyre közelebb ért, úgy lett egyre szemkápráztatóbb a ragyogás.
Most!
Egy alak vált ki a világos háttérből, kezében hosszúkás szikrázó tárgyat tartott.
Felemelte, magasra tartotta a csillagszórót, mint közlekedési rendőr a tárcsát.
Megállást jelzett.
A hulla megtorpant és gondolkodni kezdett. -Ha nem mehetek át itt, -mondta magában latolgatva a lehetőségeket, -akkor csak hátrafelé mehetek, mert nincs oldal-folyosó.
Megfordult és sietni kezdett vissza, le ne késse az esedékessé vált feltámadást.
Csak hogy, nem tudta, mi végre megy vissza! Nem bizony! TOTÓ, a hóhér várta őt, aki én voltam magam, egy hatalmas bunkóval a kezemben, mert az volt a szabály, hogy, aki véletlenségből törött nyakcsigolyával életben marad, azt bunkóval kell agyonverni.
Ekkor kezdtem el kiabálni, s ekkor ébredtem fel.

Megnéztem az órámat, hajnali fél négyet mutatatott. Tudtam: alvásról már szó sem lehet. Kisvillanyt gyújtottam, s annak világánál megkerestem a földön zoknimat, gatyámat. Magamra öltöttem ezeket a ruhadarabokat, s kimentem a dolgomat elvégezni. Hólyagomat kiürítve lehúztam a WC-t, aztán végig botorkáltam a hosszú előszobán a konyháig. Meggyújtottam a gázt, s feltettem melegedni a kávét. Amíg melegedett, odaálltam a nagy előszoba-tükör elé. Arcom gyűrött volt, szemem karikás, beesett. De a testem remek formát mutatott most is, a testemben soha nem kellett csalódnom. Letoltam a kisgatyámat, s megnéztem magam gatya nélkül. A látvány megnyugtatott. Fegyverem harciasan ágaskodik. Hasam lapos és izmos, derekam karcsú, fenekem formás. Egy deka felesleg sincs rajtam. Mért nem kellek akkor a lányoknak?
A kávé forrni kezdett, hallottam, ahogy sistereg. Levettem a tűzhelyről, elzártam a csapot. Tálcára tettem az alumínium kiöntőt, melléje csészét, füles-bögrében tejet, szelet kenyeret, vajat és lekvárt. Bevittem a tálcát a TV-szobába, lepakoltam mindent a kerek asztalra. Reggelizni kezdtem 4-órakor, hajnalban. Bekapcsoltam a TV-t, de csak sercegés jött belőle, nem volt még adás. Kakilnom kellett, kimentem a WC-re. Kétszeri nekifutásra elvégeztem, kitürültem a fenekemet, bedobtam a használt papírt a csészébe, lehúztam a bélsárral együtt, és légfrissítővel befújtam a helyiséget.
Fél öt körül lezuhanyoztam, és dúdolgatva, dalolgatva meg is borotválkoztam a forró vízsugár alatt. Nem kellett rohannom.
-Kényelmesen elérem az öt óra tízes vonatot, -morfondíroztam magamban. -Ha már így alakult, ahogy alakult, ma végre időben vagyok ahhoz, hogy kiérjek a tangazdaságba a reggeli lovas-edzésre! Talán Lili is ott lesz. És talán Lili rám mosolyog majd szép szemével.