IV.

A Nagymama a kert közepén állt.
Ma kertnek neveznénk, mert nyáron virágok is nyíltak, zöldség, és köles is el volt vetve benne.
A cotage meredek tetejéről lecsusszant egy méretes hó-kocka, s odapottyant a pap lába elé.
Éjszaka nagy hó esett, vizes tapadó, korán jött hó volt az.
-Ellene mondotok-e a Sátánnak? -kérdezte a pap, rá se hederítve a hótömbre, amely majdnem agyoncsapta.
-Ellene mondunk, -válaszolták a jelenlévők.
-Ellene mondotok-e a kísértésnek? -A pap nem emelte fel a hangját, és nem tágított egy kurta-lépést se. Ő majd csak tavasszal fog meghalni, amikor a nagyvezír a fejét véteti Szávaszögön.
-Ellene mondunk.
-Hisztek -e Istenben?
-Hiszünk.
-Hisztek-e egyszülött fiában, aki megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától, s emberré lett?
-Hiszünk, -mondták a jelenlévők.
-Ez a mi hitünk, -mondta a pap. -Pater noster. Gyere lányom, lépj közelebb.
A Nagymama oda ment a paphoz, s nagy bátran felnézett rá.
-Térdelj le, gyermekem.
Nagymama letérdelt.
-Atya, fiú és Szentlélek nevében én most tégedet megkeresztellek. Korsóból vizet öntött a fejére, nem sajnálta. -A neved ezentúl…ezentúl…-mi is a neved?
-Marica, -súgta Nagymama piros orcával.
-Úgy. Úgy. A neved, ezentúl: Marica legyen.
Felbomlott a vendégsereg zárt rendje, Mirjam, s a másik, a kaftános férfi Nagyanyához siettek, s csókokkal halmozták el mindkét orcáját. A pap is szeretettel ölelte át. -Nocsak, gyermekem, nocsak. Könnycseppet törölt ki szeméből.
A sokadalomban senki nem vette észre, hogy a francia legény sóbálvánnyá meredve áll a kicsiny gerenda-ház félig kitárt ajtajában. Támolygott, szemeit nagyra nyitotta. De aztán Nagymama, mintegy varázsütésre, megperdült és meglátta.
-Istenem a halott! -kiáltott fel.
Magában az első perctől „halott embernek” nevezte a lovagot.
Nem tudta akkor még, nem is sejtette, hogy egy év múlva gyermeket fog szülni ennek a halottnak, aki nagyon is eleven-virgonc lesz akkorira, azt meg pláne nem, hogy ez a gyermek Kuk-a ősapja lesz. Minden, ami történt velük, s ami majd történik az utódokkal, az a Sors könyvébe volt megírva.
De nem csak oda, nem csak oda!

V.

A vizsgaidőszak hátralévő három hetére Anyukához költöztem. Praktikus volt így, merőben praktikus. Jól kiegészítettük egymást. Nem zavart minket senki, még kócbaba-szobatársnője sem, aki időnként előkerült, egyéb időkben meg napokra eltűnt. Úgy éltünk, mint a régi házastársak, Anyuka fésűjét és fogkeféjét használtam, ő meg a pólómat, hálóingnek. Fesztelenül jött, ment a fürdőszobában, amikor zuhanyoztam, nem zavartatta magát, nevetett, amikor meglátta ágaskodó férfiasságomat.
-Ez a te bajod, Kuki, -cukkolt funcuri kis pofával, -ez a te nagy-nagy bajod.
Egyszer én is megpillantottam meztelenül őt.
Véletlen volt.
El akartam kerülni, hogy akkor menjek be a fürdőszobába, amikor ő fürdik, de, benn felejtettem az órámat előző este, s kellet reggel, mert futni mentem, s mérni akartam az időt.
Kopogtam az ajtón, nem jött válasz, csak a víz zubogott tovább.
Hangosabban kopogtattam, majdnem dörömbölés volt már az.
-Gyere be! -kiáltotta Anyuka, -mi van, mi akarsz?
-Benn felejtettem az órámat, -kiabáltam vissza. -Kell a futáshoz!
-Itt van a polcon, a tükör előtt, -hallottam Anyuka hangját.
-Érte mehetek?
-Hát persze, szamár.
Lenyomtam a kilincset, s beóvakodtam. Háttal a zuhanyzó fülkének a mosdóhoz sasszéztam, s az üveg-polcon, a piperecikkek közül előhalásztam az órámat. Tekintetem közben a tükörre esett, s a tükörben, a hátam mögött az átlátszó virágmintás függöny keskeny nyílásában megpillantottam Anyukát a vízsugár alatt. Fél-oldalvást állt, fejét feltartotta, verte a víz az arcát. Szeme csukva volt, két karja a tarkóján. Teste fénylett.
-Meg van az, az óra? -kérdezte a rózsa alól, anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna.
-Igen, -szóltam vissza hangosan, talán egy kicsit túlontúl is hangosan, -itt van a kezemben, megyek már.
Markomba szorítottam a ketyegő szerkentyűt, s hátat fordítva a fülkének, úgy slisszoltam ki, ahogy bejöttem.

Igen, tényleg úgy éltünk Anyukával, mintha házasok lennénk, -kivéve a szexet. Anyuka menyasszony volt, bármit csacsogott is az, az ütődött Kolczonay, és én, nagyon tiszteltem Anyukát. Különben is, én Kővári Lilibe voltam szerelmes, és a Szép Piroskába, felváltva hol az egyikbe, hol a másikba.

Egyik nap, esteledett már, kinn szálingózott a hó, elhatároztam, hogy megpróbálom óvatosan szóba hozni azt a dolgot, amit már napok óta akartam, de, amit Smaragdella, s Kun Béla halála óta nem tudtam szóbahozni. Anyuka a saját ágyán ült, felhúzott lábakkal pongyolában, körötte a jegyzetek, én az enyémen, ami nem is az enyém volt, hanem a harmadik lányé a szobából, azé, aki még az első félév elején felköltözött az emeletre, a barátnőjéhez. Anyuka félig lehunyt szemhéja alól lustán nézett át hozzám.
-Mit akarsz mondani, hülye állat Kuk-a?
Tudta, hogy mondani akarok valamit. Ez volt Anyuka.
-Semmi,,,izé,,,semmi különöset, csak még…csak még nem meséltem el neked, milyen volt a szellemidézés.
-Miféle szellemidézés? -Anyuka az eszét játszotta, átláttam a szitán.
-Hát, tudod, amit az erdészházban tartottunk, amelyikre egyébiránt hívtalak, de amelyikre nem jöttél el.
-Ja, tudom már. -Anyuka a kontyához nyúlt, megigazította a felső csatot. -A Főrend-féle összeröffenésről beszélsz.
-Igen, arról. Tudod milyen sokan voltunk?
-Sokan voltatok?
-Nagyon. Bubu is ott volt.
-Bubu is? Bubu csak e g y ember, te!
-Igen de ott voltak még a hármas csoportbeliek, meg a Muszkulusz, Falusi Lány, Tojáspipi, Tenyészállat.
-Tenyészállat is ott volt?
-Ott, persze, és a Nagy Szerszám is.
-Akkor tényleg sokan lehettetek!
Soha nem tudtam, mikor beszél Anyuka komolyan, s mikor ugrat.
-Jenő volt a médium, -mondtam.
-Jenő? Ki az a Jenő?
-Ő az Ismeretlen Hallgató. Síremléke lesz majd itt, az egyetem helyén a nagy aszteroid-robbanást követő kétezredik évben, és sírjára…
-Értem. Azt mondd inkább: megjelent végül a szellem?

Elmeséltem erre mindent, attól kezdve, hogy Főrend kiráncigálta Jenőt a tömegből, s az asztal közepére ültette, hogy jól láthassák, és jól hallhassák, egészen odáig, hogy bejött a szellem, belebújt Jenőbe, és válaszolt a hozzáintézett kérdésekre. Mindenről beszéltem Anyukának, csak Lili frivol közbeszólásáról, „kérdezd meg tőle, hülye, kivel kell kefélned, velem-e, vagy a Szép Piroskával”, s a bunyóról nem.

-Szép, -bólogatott Anyuka, amikor befejeztem. -Nagyon szép. És, te Kuk-i, te mit kérdeztél a kísértettől?
-Én mit?
Ó, istenkém, mit mondjak most Anyukának?
Hazudnom kellett megint, mert az igazságot semmiképpen nem kívántam megvallani. Másodszor hazudtam Anyukának.

-Én,…semmit…mert mire hozzám értek, mire én kerültem sorra… már hajnalodott, kukorékolt a kakas, s a kísértetnek el kellett távozni, vissza a …a kísértetszállásra….
-Vagy úgy! -Anyuka hamis arccal felnevetett. -Akkor most nagy baj van Kuk-a. Nem kaptál választ életed nagy kérdéseire. Nem gáz ez?
-Hogy lenne gáz, -mérgesedtem meg. -nem az volt a lényeg első alkalommal, hogy választ nyerek-e avagy sem, hanem az, hogy léteznek-e egyáltalán kísértetek? Léteznek, bebizonyosodott, s én bármikor újra kapcsolatba léphetek velük. Legközelebb majd jól kifaggatom őket.

Anyuka megmozdult. Fejét hátra hajtotta. Nevetett. -Tényleg? Hát ez nagyszerű.

-Nagyszerű is, -bólogattam buzgón. -Te is segíthetnél benne.
-Miben?
-A szellemidézésben, Anyuka, a szellemidézésben!
-Én? -Nevetett. -Szamár vagy, Kuk-i! Én nem tudok szellemet idézni. Szellemidézés ügyében fordulj inkább Főrendhez.

Nem hagytam magam. Hohohó!

-De, te azt mondtad nekem Anyuka, még a szellemidézés előtt mondtad, hogy meséljem el mi történt, s aztán te is fogsz mondani nekem valamit.
-Tényleg ezt mondtam volna?
Úgy tett, mintha nem emlékezne semmire. Anyuka nagyon makacs tudott lenni, ha nem akart valamiről beszélni, játszva kicselezett.

Bennem aznap este nagy volt a harci kedv, eldöntöttem magamban, nem adom fel, az utolsó csepp véremig küzdeni fogok. Elővettem megint annak a pénteki napnak a történéseit, kotyogtam, locsogtam, időt akartam nyerni, meg akartam puhítani Anyuka szívét. Mesterhorgász eteti olyan gonddal a reménybeli zsákmányt, ahogy én Anyukát próbáltam etetni.

-Tudod mit kérdezett Tojáspipi a szellemtől?
-Mit?
-Hát azt, hogy mi a legfontosabb az életben.
-Hogy, mi a legfontosabb az életben? S mit válaszolt erre az a tökelütött Jenő, akarom mondani, a kísértet?
-Azt, hogy az életben a halál a legfontosabb.
-Az életben a halál a legfontosabb? Miért?
-Falusi Lány is ezt kérdezte. Miért?
-Nos? -Anyuka várakozásteljesen húzta fel szemöldökét.
-A szellem azt mondta Falusi Lánynak: juss el odáig, s akkor megtudod.

Anyuka arcán felhő vonult át. Eszméltem én is. Ezt most nem kellett volna mondanom. Legszívesebben leharaptam volna a nyelvemet. Pár napja történt csak, hogy Smaragdellát és Kun Bélát elütötte a vonat. Árnyékuk közöttünk lebegett.
„Az életben a halál a legfontosabb. Juss el oda és megtudod…”

Odakinn közben teljesen besötétedett. Kigyúltak a fények Át kellett volna mennünk a menzára, hogy együnk valamit, de egyikőnk sem volt éhes. Lámpát sem gyújtottunk, csak ültünk a sötétbe borult apró kollégiumi szobában s néztük a kinti csillámokat. A havazás felerősödött, az erkély korlátján túl pici, hófehér szárnyú repülőgépek cikáztak a kandeláber ezüstös sugárnyalábjában. Liliputbeli repülőgépek…

-Ülj át ide mellém, -mondta Anyuka, s egy mozdulattal lesöpörte ágyáról a jegyzeteket.
Felálltam, megmasszíroztam elzsibbadt vádlimat, s átszeltem azt a három-lépésnyi távolságot, ami a két ágyat elválasztotta. Leültem Anyuka mellé.
-Add ide a kezedet, -kérte szelíden.
Oda nyújtottam neki, ahogy kérte. Megfogta, ölébe húzta.
Ha valaki az ablakból nézett volna minket, kétségkívül azt gondolta volna, szerelmespár üldögél a szobában, édes kettesben, Pedig, szó sem volt ilyesmiről. Mi csak barátok voltunk Anyukával, igaz, ez a barátság nagyon mélyen gyökerezett.
Éreztem, most valami fontos következik.

-Keresztétén születtem, -kezdte Anyuka halkan, -Keresztéte felsőn. Tudod hol van Keresztéte?
-Fogalmam sincs, -vallottam meg az igazat. Ha én tudnám, hol van Keresztéte, térképésznek mennék, nem mezőgazdásznak.
-A Rakacai-víztározótól keletre esik. Huszonöt, harminc kilométert kell autózni, nagyon rossz kátyús úton, a Cserhát szélén.
Hallgattam, nem tudtam hová akar kilyukadni Anyuka.
-A falu nyolc házból áll.
-Nyolc házból? -Ezúttal se mondtam ki azt, ami eszembe jutott. -Nyolc ház, nem is falu.
-Nem is falu az, csak nyolc ház, Keresztétén túl, befele az erdőbe. Az utolsó ház mögött a döngölt út is eltűnik, ösvénnyé silányul, s az ösvény a fák között vezet tovább fel a hegyre. Az utolsó ház, a mi házunk.
Megpróbáltam elképzelni Keresztétét, a kis falut a Cserhát ölén, nem messze a Rakaczai-víztározótól, de nem tudtam elképzelni, akárhogy erőlködtem.
-Szüleim meghaltak, nagyanyám is. Nagyapám nevelt.
Magnó szólt valamelyik szobában, a zene halkan átszűrten érkezett.
-Az öreg különös ember volt. Írni, olvasni nem tudott, a környékről mégis hozzá jártak nyavalyáikkal az emberek.
Léptek dübörögtek kint a folyosón, aztán elhaltak.
-Azt mondta magáról, hogy ő táltos.
Szú percegett a szekrényben, nem hibáztattam érte, mit is, a szú nem értelmes lény, nem lehet felróni neki, hogy perceg.
-A kapu előtt ültünk a lócán, nem fogtam fel szavai értelmét, tíz éves voltam, amikor elmondta. A kapu előtt ültünk.
Anyuka szavait hallgatva eszembe jutott az én gyermekkorom. A mi házunk előtt a kilencedik kerület dzsungelében nem volt lóca, az emeleti ablakból a „Hági” sör-lerakatára lehetett rálátni, lovas kocsik fordultak ki azon a kapun, kövér, derék, szőke muraköziek húzták a kocsikat, és prüttyös teherautók, vastag fekete füstöt eregetve araszoltak. Az ablakban álldogált kicsi Kuka, s nézte a lovas-kocsikat és a teherautókat, hogyan prüttyögnek.
-Boszorkány leszel, ha megnősz, -mondta nagyapám, s szívta a pipát. Sírni kezdtem. -Tündér szeretnék lenni, nem boszorkány -szipogtam.
-Az egyre megy, -bólogatott a nagyapám. -Tündér, vagy boszorkány. Ugyan az a bagázs.
Egyszer, az egyik teher-kocsiról leesett egy sörös-rekesz. Az üvegek összetörtek, a sör kifolyt. A sofőr, nem törődött vele, otthagyta az egészet. A muraköziek meg mögöttük megálltak s nyalták a kockakőről a sört. Nem mentek tovább, amíg az egészet fel nem nyalták. A lovak nagyon ügyesek. Egyik sem vérezte össze a nyelvét az üvegcserepekkel.
-Szerette az embereket. Mindenkivel jót tett. Egyszer mégis, megmérgesedett valakire. Az, az ember gyilkos volt, megölt egy fiatal lányt, s elásta az erdőben. Senki nem tudta, hogy ő tette, a hatóságok képtelenek voltak felderíteni az ügyet. Egyszer arra jött szekéren. Az erdőbe igyekezett, fát lopni. Kinn ültünk a lócán, a kapu előtt. Alkonyodott. Beszélgettünk. A lócán ültünk.
„Ez ölte meg Erzsikét”
„Ez?”
„Igen”
„Honnan tudod”
„Tudom”
A kocsi mellénk ért. Az ember lenézett az öregemre, s megbökte kalapja szegélyét: „adj Isten”
Nagyapám nem fogadta a köszönést, karvaly-szemmel leste azt, az embert.
„Dögölj meg” -mormolta alig hallhatóan. „Fordulj le a szekérről, és dögölj meg! Most!!”
Anyuka elhallgatott, kinézett a hóesésébe, aztán vissza, rám.
Nem mozdultam, nem szóltam.
-A gyilkos elejtette az ustort, szívéhez kapott, és mintha vásári bábú lenne, egyetlen nyekk nélkül lebukfencezett.
Fociztunk a téren, összeverekedtünk. A káposztás kocka volt a kedvenc ételem, és szalontüdő, zsemlegombóccal.
-Nagyapám a lócához ütögette a pipát. Felállt. Megfogta a kezem. „Gyere, lányom” -mondta. -„Menjünk bé a házba. Szedje össze a dögöt a jegyző.”
-A jegyző? -Értetlenkedve kérdeztem vissza. -Miféle jegyző?
Anyuka felnevetett.
-Ő a hivatalos embert nevezte jegyzőnek, a tanácsházáról.
-Vagy úgy!

Muszkulusz kukkantott be, Kócbabát kereste, de csendesen visszahúzódott, amikor észlelte, hogy kettesben vagyunk a sötét szobában.
-Nagyapám végezte ki a gyilkost, a táltos erejét használta.
Megismerkedtem egyszer egy lánnyal. 12 éves voltam. A lány is 12 volt. Beszélgettünk a sarkon. Másnap a haverjai összevertek a kapunk előtt. Kurva volt a lány. Meg kellett volna kefélnem, s fizetni kellett volna érte. Nem tudtam, mert csak 12 voltam. Ezért vertek meg.
-A kenőcsöt, amivel a fejedet meggyógyítottam, azokból a virágokból főztem, amiket az erdőben szedtem. Az én erdőmben.
Nem mertem Anyukára nézni, nem mertem felfogni szavai értelmét. Anyuka boszorkány, íme, bebizonyosodott, ő maga vallotta be. Most, hogy már tudtam, nem mertem elhinni. Hagytam, hogy kibújjon gubójából a szivárvány-szárnyú kételkedés.
-Nem hiszel nekem, ugye?
-Nem tudom, Anyuka.
A könyvespolc szélén kis kék váza állt, benne száraz ágacska. Anyuka a vázára mutatott. A beszűrődő fény megvilágította.

-Látod azt a vázát a polcon?
-Látom -mondtam.
-Figyelj akkor.

Anyuka hátat fordított nekem, törökülésbe helyezkedett. Felnézett a polcra, hallottam, mélyeket lélegzik, mint súlyemelő a gyakorlat előtt.

-Egy, kettő, három, négy… Számoltam magamban a másodperceket. Őrjítő csend volt, már-már dübörgött, dobhártyámon éreztem a visszhangját. A kicsi váza megbillent, s lepottyant az ágy sarkára, ahol ültünk, gurult tovább, s a szőnyegen kötött ki. Semmi baja nem lett.
Felugrottam. Beszélni nem tudtam, némán hápogtam
-Mi van Kuk-i, megkukultál, -nevetett rám Anyuka. -Hiszel most már?
-Mért tetted ezt?
-Micsodát, te? A vázát kérded?
-Nem, -rázogattam a fejem. -Úgy értem, igen,…. a vázát. Úgy értem, mért mondtad el?
-Mit?
-Hát, hogy, hát hogy…
-Hogy boszorkány vagyok?
-Igen, azt!
-Miért? Anyuka elkomolyodott, arca homályban maradt. -Nem tudom, Kuk-a. Tényleg nem. El k e l l e t t mondanom.

Felálltam, a vázához léptem, felvettem a földről. Belehelyeztem az ágacskát, és visszatettem az egészet a polcra.
-Véletlen volt, -vonogattam a vállam. – Véletlen baleset. Megrázkódott az épület. Elment kinn egy autó. Ismételd meg, ha azt akarod, hogy higgyek neked.
Anyuka fáradt mozdulattal dőlt végig a heverőn.
-Hány fekvőtámaszt tudsz megcsinálni? -kérdezte.
-Hányat? Hogy jön ez ide, Anyuka? Negyvenet, ötvenet.
-Akár hatvanat is, ha nekidurálod magad?
-Akár hatvanat is, -mondtam.
-Jó. Anyuka felült az ágyon. -Csinálj meg akkor hatvan fekvőtámaszt. Ha megcsináltad, elmondom, miért kértelek rá.
-Rendben, -feleltem mérgesen, s áthúztam fejemen a pólómat. Had lássa Anyuka, hogy dolgoznak az izmok a hátamon!
Negyvenig elég könnyedén eljutottam, negyventől ötvenig már szenvednem kellett, a többi tizet pedig csak erőm teljes megfeszítésével, lihegve, izzadva, meg-megállva tudtam kinyomni. Anyuka hangosan számolt, és a végén, amikor elterültem a padlón, megkérdezte, meg tudnám-e most, azonnal újra ismételni?
-Dehogy tudnám, -fenekedtem, -miket képzelsz! Elég volt egyszer is.
-Én is így vagyok a vázával.
-A kettő nem ugyanaz.
-Nem, -mondta Anyuka. -De mindkettőben van valami közös. Az erőfeszítés.
-Azt mondod, Anyuka…?
-Pontosan. A lelki vagy szellemi erőfeszítés épp úgy igénybe veszi az embert, mint a testi. Próbálj meg egyfolytában huszonnégy órát tanulni…
-Dehogy próbálok, -kacagtam rá Anyukára. -Nem ettem meszet!
A magnó, vagy rádió a szomszéd szobában elhallgatott. A szú percegett tovább, s valahonnan, a Tangazdaság felől kutyaugatás hangjai jutottak el a kollégiumig. A hó esett, röpködtek a szélben a vidám fehér kristályok.

-Hogy csináltad?
-Mármint azt, hogy…hogy leesett a váza?
-Azt, igen azt!

-Hát,…-Anyuka nehézkesen keresgélte a szavakat, -ez egy elég furcsa história, Kuk-i. Nehéz megmagyarázni. Én magam sem értem teljesen. Nem vagyok mindig képes rá, nem tudom mindig megcsinálni, ha holnap, vagy holnapután kérsz rá, lehet, hogy kudarcot vallok a mutatvánnyal. Harmadnap azonban jön egy…ihlet…, mint a költőknek, vagy íróknak, hogy írni tudjanak…érzem, hogy gyűlik az erőm, majdnem kirobban már, ahogy koncentrálok, ahogy ismételgetem magamban: „ess le, ess le”. …Aztán, ha megtörtént, jártányi erőm sincs.
-Különleges képesség kell hozzá, vagy bárki megtanulhatja? -faggattam tovább Anyukát, még mindig teljesen elképedve a történtektől.
-Nézd. -Megpróbált mosolyogni, de csak egy kis fura fintorra futotta. -Azt, hogy a növénynek a virágát, levelét, szárát, gumóját kell-e felhasználni, s melyiket mire, meg lehet tanulni. De…azt hiszem a többit, amit nagyapám tudott, s amit én is tudok, azt nem megtanulja az ember, hanem készen kapja.
-Honnan?
-Nem tudom, Kuka. Tényleg nem tudom!

Hirtelen felugrott, felkapcsolta a villanyt.

-Elég ebből mára. Éhes vagy?

Némán csóváltam meg a fejem.

Az ablakhoz sétált, kinézett a sötétbe. -Mekkora hó esett. Kimegyünk hógolyózni?

-Az, jó lesz! -helyeseltem. -Elgémberedett minden tagom, annyit ültünk itt a seggünkön.

Fél órát, vagy többet kergetőztünk kint a csendes behavazott parkban. Megdobáltam hógolyókkal, s ő is megdobált engem. Éjfél elmúlt, mire visszaértünk a koleszbe. Lezuhanyoztunk, előbb ő, azután én. Égett a kislámpa az éjjeli-szekrényén, de aludt már mire kész lettem. Odamentem lábujjhegyen az ágyához és eloltottam a villanyt. Bebújtam a saját ágyamba, belefúrtam magam a hűs ágyneműbe. Fáradt voltam. Azt hittem, könnyen elalszom majd, de sokáig forgolódtam ébren, nem jött álom a szememre.