VII.

Honoré de Boileau térdig gázolt a fűben.
Vércse rikoltozott a feje felett, kutyák vonítottak mögötte.
Lovasok közeledtek erdőalja felől, ezeket ugatták oly nagyon a kutyák.
A lovasok martalócok voltak, nem a jó szándék irányította őket a kicsi cotagéhez.
Mirjam nem volt odahaza, s Marica nem tudta, mit kell ilyenkor tenni. A széna-boglya mellett állt, félúton a ház és a legelésző állatok között.
A vércse még egy kört írt le, még egyet rikkantott, aztán elrepült.
Marica, Honoré felé vetett egy szánni valóan gyengéd pillantást. A fiú térdig gázolt a magas fűben, gesztenye színű haja a vállát verte. Most lehajolt, s felemelt a földről egy hosszú egyenes rudat. A petrencerúd volt az, előző nap hagyták azon a helyen. Odaért a ló mellé, eloldotta a kötőféket.
A fekete csapat egyre közeledett, görbe szablyák villantak ki a sápadt napfényben.
A lány a boglya tövéből nézte a fiút, ahogy minden sietség nélkül felrakja a nyerget Lótusz hátára és fellendül rá. Olyan vézna volt! Olyan törékeny! Sápadt bőre szőrtelen, mint a kisfiuké és a békáké. Marica tudta, hogy mindjárt meg fog halni, szíve összeszorult erre a gondolatra. Ő, aki máskor a jövőbe látott, ezúttal nem látta meg előre a bekövetkező eseményeket. A martalócok már csak egy iramodásra voltak a háztól, ocsmányságokat kiáltoztak a lány felé, szélesre tátott pofával röhögtek. Ügyet sem vetettek a széllel bélelt suttyó legénykére, aki feléjük fordítva lova fejét, lépésből ügetésbe váltott.
-Ottan jő, ni, a madárijesztő, -huhogott a vezér, szája széle rángatózott. -Szép ecsém, hová igyekszel azzal a dióverővel?
A lovag válaszul vágtába ugrasztotta a paripát. Hóna alól, mint öklelő-lándzsa meredezett elő a petrence rút. Letaposta a mező virágait, a részegen virító pipacsot, a kék kankalint és a sárga gólyahírt. Mint fergeteg a magányos tanyára, rontott rá az összeverődött, rendetlen csapatra Honoré de Boileau. Faltörő kosként csapott a petrencerúd boldogabbik vége a rablók közé, utat nyitott középen, és a lovag már fordult is vissza vérbeborult szemmel, újabb rohamra, vonagló, földbe taposott állat és embertetemek felett. Eleven testekbe vágódott a rúd, az egyik rabló messzire repült a nyeregből, lova elfutott, a másiknak fél fejét elvitte a rettentő erejű csapás. Hárman maradtak talpon a rohamot követően. Nem várták meg, hogy Honoré de Boileau visszafordulva ismét nekik rontson. Megsarkantyúzták lovaikat, s eszeveszett vágtában menekültek keresztül a vadvirágos havasi legelőn a völgy felé, amerről jöttek.
A kislány még mindig ugyanabban a nyomban állt, lába szinte földbe gyökerezett, nem akarta tovább vinni. Most hitte csak el, hogy látta harcolni, hogy ez a vézna legény, akit titokban még mindig „halott embernek” nevezett, Isten igazából fényes páncélos vitéz. Bevárta a legényt a boglya tövében. Honoré odakanyarodott, s magasra emelve a petrence rudat, mintha csak hetyke bajvívásból érkezne a királyi páholy elé, tisztelgett a lányka előtt.
-Iszen maga vérzik!
Marica felemelte a kezét és kecses ujjacskájával rámutatott a legény csontos vállára.
-Ellenség vére az, nem az enyém! -mondta a fiú dacos tekintettel, és szabad kezével odanyúlt, hogy letörölje a vért válláról. Ahogy azonban tenyere rásimult a pirosló bőrre, felkiáltott: juj, ez tényleg fáj!
-Szálljon le hát arrul a lórul, had lássam magát!
A lovag átvetette lábát a nyergen, s lecsusszant. Szembe találkoztak hirtelenjében, a francia fiú és a magyar lány, akinek ereiben, ahogy már az lenni szokott, török, tatár szerb vér kavargott.
Boileau egy fejjel magasabb volt, mint a kicsi lány, le kellett hajolnia kissé, hogy Marica jól szemügyre vehesse a sebet.
-Itten van, la, az a csúnya vágás, -mutatta a kicsi lány. -Majd’ két arasznyi, s mély is tetejibe.
-Nem számít, -mormolta a lovag. -Katona dolog, e’, rendbe jön magától.
-A sebeket be kell gyógyítani, -válaszolta anyáskodó hangon Marica. -Azonkívül, nyakig mocskos kegyelmed. Meg kell elébb fürdeni szépen, menjünk a csobogóhoz.
Ellentmondást nem tűrő hangon mondta a lány: „menjünk a csobogóhoz!”
Megindult elől, felvetett fővel, mögötte a lovag.
Visszafelé tapostak, arra, ahol korábban a petrencerúd feküdt a torzsokban.
A lány hátra tekintett a válla felett, de aggodalma alaptalan volt, Honoré engedelmesen követte.
A Retyezát magas csúcsa mulatott rajtuk a maga időtlenségében.
Mentek.
Átvágtak a réten, a völgy torka egyre szűkült, ahogy felmentek a sziklás szurdokig.
-Jöjjön, -mondta Marica megtorpanva, -ne féljen!
-Nem félek, -nevetett a lovag, hatalmas széles fogai kivillantak cseresznye-piros ajkai közül.
Keskeny ösvényen araszoltak tovább, két oldalról szürke sziklák vicsorogtak.
Csermely bukkant ki egy ember-magasságú hegyes kő mögül, túlnant futott, megkerülte a sziklát.
Átléptek a folyókán, előbb a lány, aztán a fiú.
-Igyekezzen, -intett hátra a kislány, s meggyorsította lépteit.
Köveken kapaszkodó kúszófenyő állta el útjukat. Marica átbújt ágai alatt, s hívta a fiút: jöjjön csak, ne féljen semmitől!
Hordó nagyságú nyílás volt a fenyő mögött. Ezen bújt át a kis patak, hogy aztán ijedt csodálkozással nekiszaladjon a meredélynek. Beleléptek a hűs hullámba előbb a lány, aztán a fiú. Átmásztak négykézláb a szikla-kapun a túloldalra.
Marica megállt, s megállt mögötte Honoré is. Tündérek titokzatos birodalma tárult a francia lovag bámuló szemei elé. A patak vize természetes kis medencébe ömlött itt bele, fantasztikus színű és alakú kövek állták körbe a medencét. Állatsereglet a Holdról, lány-alakok, Vénusz szépei, Mars-isten kővé vált katonái.
Egyedül voltak, kihalt táj vette körül őket. Alice csodaországban. A kis Herceg és a bádog oroszlán. Kákán a csomó, sírt és nevetett.
-Vetkőzzön le, -parancsolta a kislány a nagyfiúnak.
-Nem lehetne-e…? -akadékoskodott Honoré.
-Nem, -mondta szigorú képpel Marica. -A vér lecsurgott, bele a maga pantallójába. Vesse le, s mossa le magát tisztességesen. A nadrágot is mossa ki, az is véres. Aggya, maj én kimosom.
A langaléta francia bátortalanul meredt a kis boszorkára. Iszen látott ő itt sok furcsaságot, ezek között a parázna hegyi emberek között, aminek a felétől is felakadt volna a szeme odahaza a prépostnak, de ez mindenen túltett. Pucérra vetkőzzön egy pásztorlány előtt, ő, Coeilauex tartomány ura, aranysarkantyús vitéz, a testőrség centuriója? Nem bírta rászánni magát.
-Gyerünk, -szólt rá Marica erélyesen, -ne kéresse magát kegyelmed.
Jobb meggyőződése ellenére kikapcsolta a bő nadrágot és leeresztette a térdén. Anyaszült meztelenül állt a lapos kövön, két kezével takarta el ágyékát a lány kíváncsian kutató szeme elől.
Maricának nem volt idegen a meztelenség. Látott ő pőre embereket, foglyokat a törökök táborában, ahogy szíjat hasítottak a hátukból, szemtanúja volt, amikor a bég letépte a ruhát a keresztyény szüzekről, s fegyverét próbálgatta remegő testükön. Megfigyelte az állatokat is, hogyan szerelmeskednek. A csődör ráugrott a kanca hátára, s belemerítette fekete durungját a kanca hátsó fertályába. Ezt csinálta a kos, és ezt a bika is. Mindez természetes volt. Ez maga az élet volt, mely ilyennek rendeltetett.
Marica nézte a francia fiút, válla rázkódott az elfojtott nevetéstől. Milyen félszeg! Milyen bátortalan! Hagyta lecsúszni válláról a ruhát. Átlépett rajta, s óvatosan, meg ne botoljék lába a kiálló köveken, belépett a medence áttetsző, tiszta kék vizébe.
-Mutassa a vállát!
Honoré engedelmesen oldalra fordult, hogy a lány szemügyre vehesse a sebet. Kard-csapás érte a vállat, a vágás mély volt és hosszú, szivárgott belőle a vér. Marica lehajolt, vizet merített a tenyerébe, és vigyázva kimosta a sebet.
-Kucorodjon le kegyelmed, -szólt rá a lovagra, -had sikálom le a hátát!
A fiú leguggolt, melléig ért a medence vize. A kislány ökleit összeszorítva dörgölni kezdte a nagyfiú hátát, mellkasát. Nem zavarta a fiú meztelensége, saját meztelensége sem zavarta. Mindannyian meztelenül születünk. Olyan erősen dolgozott, hogy Honoré elvesztette egyensúlyát, két kezével a levegőbe kapott, s hanyatt vágódva nagy csobbanással elmerült. Amikor feltápászkodott, válláig érő gesztenye-szín hajából csöpögött a víz. Őrizetlenül hagyott öklelő-fája előre meredt. A kislány nevette.
-Ezzel rohamozza kend a fehérnépet?
A lovag arca vérpirosra váltott. Szája kinyílt, de hang nem jött ki belőle. Marica lassan elkomolyodott. Közelebb lépett, egészen közel. Szelíd kislányos keblei Honoré széles, csontos mellkasához nyomódtak. Akkor megcsókolták egymást. A Retyezát, fenn, elégedetten pipázott. Szerette nézni, hogy párzanak az embergyerekek.
Később a kis medence szélén üldögéltek, ruhában illedelmesen. Sütött rájuk Isten meleg napja. Marica villámgyors kézzel elkapott egy zöld, leveli-békát, s két kezébe fogva megmutatta Honorénak.
-Béka, -mondta magyarul, mert a latin szót nem ismerte.
-Bekö, -ismételte a szót a lovag. -Mi úgy mondjuk: grenouille.
-B é k a -szótagolta Marica. -B é k a . Nézze, milyen szép. Milyen szép, sima bőre van.
Lóbázták a lábukat, beszélgettek.
-Egyszer el fog maga hagyni, -suttogta a kislány. -Visszamegy a kastélyába.
-Soha, -fogadkozott a lovag. -Soha, de soha nem hagylak el téged.
Nagyra nyílt a gyermek szeme.
-Megígéri kegyelmed?
-Meg.
-Megesküszik rá?
-Megesküszöm.
Madárraj szállt el felettük. Csobogott a patak.
-Esküdjön rendesen.
-Azt hogy kell? -nevetett a lovag.
-Így!
A kislány feltérdelt, szívére tette a kezét.
-Esküszöm, hogy magát soha el nem hagyom, az egy eleven Istenre.
Térdére állt a lovag is.
-Esküszöm, hogy nem hagylak el téged, soha. Istenre esküszöm!
-Jól van! -Marica sóhajtott. Szemei fényesek voltak. -Jól van. De tudja meg, ha elhagy, maga után megyek, s megölöm!
A lovag nevetett és a mátkája jutott az eszébe. A királylány a kocsifeljárón állt a képen, ahogy legutoljára látta, két keze teli volt virággal. Micsoda móka ez! Micsoda irgalmatlan móka!!
Eltelve a szerelem édes ízével, estelenden értek vissza a kicsi cotagéhoz. Kéz a kézben jöttek. Mirjam a tűz mellett várta őket. Nem kérdezett semmit. Mindent tudott már. Sőt, többet is, mint ezek ketten.