III.

A béka kiugrott a kőre, szaporán pislogott, nem leselkedik-e valahonnan valamiféle veszély. Leginkább a gólyától tartott, mert a gólya szerette bekapni a kis zöld levelibékákat. A lány és a lovag mozdulatlanul ültek a sziklán, a medence túlsó oldalán, nem volt rajtuk semmi. A víz körbe vette a simára koptatott követ. A béka nem félt tőlük, ismerte őket, odajártak fürödni delente. Forrón tűzött a nyári nap, a Retyezát száraz, perzselő lehelete felborzolta a tavacska tükrét.
-Jaj, de aranyos, -lelkendezett Marica, -úgy, de úgy imádom.
Honoré de Boileau nem lelkesedett túlzottan a gondolatért, hogy szerelmese egy békát imád, lenyúlt tehát lapáttenyerével, telemerítette, s lefröcskölte a kislányt.
-Csúnya ember! -sikkantotta Marica, -ez hideg!
-Hogy lehet egy ronda békát imádni! -morgolódott a lovag. -Csak Istent lehet imádni, így tanítják a templomban.
-De én nem járok templomba, -vetette ellene Marica. -Itt a hegyen nincs templom. Fél napot kellene lovagolni árkon bokron át, hogy…
-Akkor se mondd, hogy „imádom”. Mondd egyszerűen azt, hogy: „szeretem” Az is elég.
-Jól van, na. Legyen magának igaza. -A kislány durcásan húzta fel a vállát. -Szeretem és kész.
Honoré gondolkodott. Még ez se tetszett neki.
-Szereted?!
-Igen, ezzel meg mi baja?
-Úgy, mint engem?
Marica kacagott. -Mint magát? Ki mondta magának azt, hogy én szeretem magát!
-Te mondtad!
-Én? -A lány nagy szemeket meresztett. -Mikor mondtam ilyet, he?
-Tegnap. Nem emlékszel?
Megrázta fejét a gyermek. -Nem. Én semmi ilyesmire nem emlékszem. Maga szerint délelőtt történt? Reggel? Vagy este?
A fiú nem vette észre, hogy ugratja őt a kicsi lány.
-Délelőtt volt. Nem. Pontosan délben. Ugyan így állt felettünk a nap.
-Nem mondja kegyelmed?
-Ne szólíts kegyelmednek, már ezerszer kértelek.
-Jól van, na. -Marica elbiggyesztette a száját. -Minek szólítsam akkor?
-Szólíts Honorénak. És mondd azt, hogy „te”
A béka visszaugrott a vízbe. Gólya szállt le nem messze tőlük, óvatosan belábalt a medencébe. Ő se törődött az emberekkel. Megszokta őket. Ártalmatlanok voltak.
A madár türelmesen várt.
Marica Honoré keze után kapott, megszorította.
-Te! Ez a mi békánkra vadászik.
Jó hónapja szíve alatt hordta már a lovag gyerekét, de most tegezte le őt először.
-Hát aztán!
-Jaj de undok tud lenni!
A cselekmény kibontakozott. A nagy madár villámgyors mozdulattal lenyúlt a felszín alá, s a következő pillanatban már a csőrében kapálódzott a béka.
-Nem akarom! -mondta Marica.
A fiú odanézett, meglepte a hang, ahogy a lány szólt. Éles, parancsoló hangon hangzott el: „nem akarom!”
A kép megállt, mint amikor beszorul a film a vetítőbe. A víz nem hullámzott, a szél megszűnt fújni, a gólya nem mozdult.
-Ereszd el! -parancsolt rá Marica a madárra.
A gólya szétnyitotta csőrét, a kis zöld béka visszapottyant a vízbe. Látták: fürgén tempózik a felszín alatt. A szél fújni kezdett, a hullámok meglódultak. A madár kinyitotta a szárnyát, csapkodott és elrepült. Egy másodpercig tartott csak az egész, vagy tán addig se. A fiú különös zsibbadtságot érzett. Olyasminek volt szemtanúja, amit el se tudott képzelni. Ez a kislány itt mellette, parancsolni tud az elemeknek. Utasítja a szelet, ne fújjon, rászól a hullámokra, álljanak meg, ne görögjenek tovább. Kényszeríti a gólyát, engedje el zsákmányát!
Honoré gondolkodott, törte az agyát.
-Ez a leány boszorkány, -mondta magában borzongva. -Egy boszorkánnyal élek, egy boszorkánnyal ölelkezem minden áldott nap?
Különös érzés kerítette hatalmába. Kezdte megérteni mi történt vele, mióta a csuhások idehozták.
-Félhótt voltam, -futott át az agyán, -nagy üszkösödő sebbel a fejemen. Ő kezelt ki, ő gyógyított meg.

Visszaemlékezett, hogyan kente be a lány minden nap a sebet undorító zöldes-színű kenőccsel, ugyanazzal, amelyikkel minap a karját is kezelte.
-Bűbájt bocsátott rám aznap, amikor legyőztem a martalócokat, -vélte. -Hogyan különben vertem volna le annyi embert egy szál magam? És hogyan különben történt volna, hogy pőrére vetkezem előtte, megcsókolom, magamévá teszem, miközben tudvást tudom, hogy a mátkám odahaza eped utánam?
-Nem jön fürdeni? -kérdezte a kislány. Lecsusszant a szikláról és belelépett a medence kristálytiszta vizébe. Honoré elbűvölve nézte formás, barnára sült, cipóra emlékeztető fenekét.
-Jöjjön, na!
Megperdült az erdei lány, ránevetett a francia király katonájára. Lehajolt és teljes erejével fröcskölni kezdte a vizet, fel a sziklára, ahol a fiú ült.
-Megállj csak, kisboszorkány! -Akaratlanul csúszott ki a szó Honoré száján Oda se gondolt, amikor kimondta. -Megállj te! Adta vette teremtette!
Levetette magát a lapos kőről, elvetődött a medencében és magával rántotta a víz alá Maricát.

…Később hanyatt fekve élvezték az égből alázúduló forróságot, barnára sült bőrük égett a nap tüzében. Honoré egyszer csak fél-könyökre emelkedett és megnézte a kislányt. Végigfuttatta tekintetét a kerek, telt melleken a lapos, aranybarna hason, a gyönyörű, kisfiús arcon. Marica nem nyitotta ki a szemét, kuncogott.
-Tetszem magának?
-Szeretlek, -mondta a fiú.
-Én is szeretlek. -A boszorkány lány kinyújtotta két karját és átölelte a lovag nyakát.
-Ezt mondtad tegnap is, -suttogta Honoré.
Marica kinyitotta a szemét, ránevetett.
-Nem emlékszem, -mondta, nevetett, és megcsókolta őt.

Így telt a nyár. Mirjam nem szólt bele, mikor mit tesznek, hová mennek. Marica tudta a dolgát. Ha szezonja volt, kiment az erdőbe Honoréval szamócát gyűjteni, málnát csipegetni. Az öregasszony lekvárt főzött az erdei gyümölcsökből télire, segítettek neki az üstöket hordani, kavargatni a jó illatú főzetet. Más napokon kaszáltak, marokba szedték a szénát, s nagy boglyát raktak belőle. A kezdet kezdetén Marica lengette a vasat, később, sok vesződség árán a lovag is belejött. Amikor először próbálta, úgy hadakozott a szerszámmal, mintha a török ellen háborúskodna. Marica kikacagta. -Levágja kigyelmed a lábát!
Kivette a fiú kezéből a kaszát, megmutatta, hogyan kell.
-Na! Lássa hát, hogyan megy ez?!
Amikor idejük engedte, felmentek a Retyezát oldalába, a víztározóhoz, napoztak, fürödtek, szerelmeskedtek.
Ősszel, október vége volt már akkor, megjöttek az őszi esők, elkezdett domborodni Marica hasa.
-Nézd, -mutatta Honorénak az istállóban, felhúzva az inget a pocakján, -itt van a baba.
-Oda tehetem a kezem? -kérdezte a lovag elfogódottan.
-Persze, te kis buta! Simogasd meg. A te fiad.
-Hát fiú lesz?
-Mit tudom én, mi lesz, -nevette a lány. -Csak úgy mondtam.
Honoré tétovázva tette rá a kezét Marica hasára.
-Oszt biztos vagy-é, hogy benne van?
Marica átölelte a nyakát. -Jaj de buta ember maga!
Csókolóztak, Csöpi, a tehén szomjasan bőgött mellettük. A zápor verte a zsúpfedelet.

És eljött az idő, amikor nem lehetett többé úgy szerelmeskedni, ahogy addig tették. Marica egy nap megmondta, hogy nem engedi. -Árthat a babának, -magyarázta nagy komolyan. Zord tél volt már akkor. Takarítani kellett a havat az ajtóból, ha ki akartak menni.
A lovag elkámpicsorodott.
-Nem lehet?
-Nem.
-Mi lesz így velünk?
-Úgy érti, magával mi lesz?
Honoré arcát elöntötte a vér. Nagyon kívánta aznap a szerelmeskedést, jobban, mint az elmúlt hetekben bármikor.
Nem válaszolt, csak nézett sötéten maga elé a hóba.
A lány figyelte, szemében huncut fény gyúlt.
-Tud csak tán várni?
-Meddig? -csattant fel Honoré. -Nem azt mondtad-é, hogy csak tavaszra lészen meg a gyermek?
Magyarul folyt a diskurzus, a francia elég jól elsajátította már az akcentust.
-Ha én várhatok, maga is várhat.
-Jól van, -toppantott a fiú. -Ha te tudsz várni, én is tudok várni. -Indult volna befelé a házba.
Marica elkapta a karját. Szeme opálosan csillogott. -Várgyon csak!
Megállt a lovag, visszafordult.
-Lehet azért segíteni a dolgon.
-Lehet? -A lovag nem értette, miről beszél a lány.
-Tuggya maga mit csinálnak a kisfiúk?
Elvörösödött a lovag a feje búbjáig.
-Csak nem azt tanácsolja, csináljam azt, amit a kisfiúk!
Marica nézte, nevetett rajta.
-Mer olyan rossz az?
-Boszorkány! -sziszegett Honoré.
Elfordult lassan a lány és elindult az istálló felé. Válla fölött hátra sandított.
-Nem jön?
-Hová menjek?
-Hát csak oda az istállóba.
-Oszt minek?
-Oszt annak, hogy meg kék fejni a tehenet. Én fejem, maga meg…maga meg segít, ha kell.
-Fejni, most? -kérdezett rá csodálkozva a lovag Maricára. -De hát nincs is itt az ideje!
-Hátha itten van.

Elől ment a magyar lány, mögötte a francia fiú. Nem kellett messzire menniük, alig néhány tucat lépést. A frissen esett hó le volt taposva az istállóig.
A bejáratnál megállt Marica, visszafordult. Talányos volt az arca, talányos volt a szeme. Megfogta Honoré kezét.
-Gyere, te nagy mamlasz, -suttogta. -Majd úgy teszünk, mintha tehenet fejnénk.