VI.

Anyuka szorosan markolta a csuklómat, körme húsomba vágott.
Felkiáltottam a fájdalomtól. Megpróbáltam kiszabadítani a kezemet, de nem engedte.
-Maradj nyugton Kuka! -szólt rám szigorúan, és figyelj. Hol van a lovag?
-A lovag?
Szétnéztem, de nem láttam a lovagot. Nyilván bement az erdőbe. A lombokon nem hatol át a holdsugár, ezért nem látom.
-Nem látom, -mondtam. -Sötét van.
-Nézz a sötét mélyére, -utasított.
Anyuka parancsainak nem lehetett ellenállni, ha fogta a csuklómat, így hát szépen belenéztem a sötétbe, mint a mikor az öngyilkos-jelölt kútba bámul, s felfedeztem a lovagot. Az ösvényen ment, vállán himbálódzott a kenyeres zsákja.
-Nos? -Anyuka hangja búgott, mint a gordonka.
-Megy az ösvényen, vállán himbálódzik a tarisznya.
-Hová megy?
-Hová? Mit tudom én, Anyuka. Engem nem avatott be.
-Jól van. De azt csak tudod, milyen irányba megy?
Nem tudtam, de kőkeményen gondolkoztam rajta. A sziklák felé ment, arra vezetett az út nyugatra, keresztül a Retyezáton.
-Nyugatra megy, a sziklákhoz.
Megszökik! -kiáltott fel hevesen Anyuka. -Disznó alak!!
Vállat vontam, persze csak lelkileg. A testem nem reagált, amikor Anyuka a kezemet fogta.
-Miért baj az?
-Miért baj? -ripakodott rám. -Hát nem érted? Otthagyja a lányt, akit szeret, akinek hűséget esküdött, s otthagyja a saját, tulajdon gyerekét!
-Ha otthagyja, hát otthagyja. Ez csak egy hülye álom Anyuka. Mit törődünk vele, mit tesz.
Haragos tekintettel nézett rám. -Kuka!
-Jól van, na, -adtam be a derekam. -Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.
Fészkelődött mellettem a díványon, de nem eresztette el a kezemet. Odakinn sötétedni kezdett, kigyulladtak az utcai kandeláberek.
-A lány mit csinál? -kérdezte Anyuka.
Bekukkantottam a cotagébe. Marica aludt a magas-támlás parasztágyban, sötét hajára rátalált a hold egy eltévedt vékony pászmája, megcsillant rajta, aztán kisurrant újra a nyitott ablakon.
-Mit csinál? -sürgetett Anyuka.
-Alszik, -mondtam. -Nem csinál semmit.
-Figyeld tovább!
Néztem befelé a házba, körbe járattam tekintetemet. Szuszogott a gyermek a festett bölcsőben, lábacskája kilógott, kicsi volt már neki a bölcső. Mirjamot nem láttam odabenn, de tudtam hol van, Mirjam a pitvarban aludt a nyári estéken. Figyelmem visszatért a lányhoz. Nyögött, forgolódott. Felült félálomban, körbetapogatott az ágyon. Lecsusszant, az asztalhoz botorkált. Vizet töltött a bögrébe, ivott.
-Nos, Kuki?
-Felébredt. Felkelt, vizet ivott.
-Visszafeküdt? Nézzed, nézzed!
-Nem.
-Mi nem?
-Nem feküdt vissza, Anyuka.
-Hát?
-Várjál, nyugi. Nem bírom olyan gyorsan, ahogy te akarod.

Marica nem feküdt vissza. Az ajtóhoz sétált és kinyitotta. Tétovázott néhány pillanatig a küszöbön, aztán elindult, és egyenletes, hosszú léptekkel az istállóhoz ment. Kinyitotta az ajtót, beszólt: Honoré?!
Válasz nem érkezett. A lány rájött: a lovag nincs benn. Végigsimított a homlokán. Szemei a távolt kutatták, az volt az érzésem, azok a szemek áthatolnak a sötétségen, látják, merre jár a lovag.
Habzott az ég az ezüst-színű felhőktől, foszlányait ronggyá tépte a hűvös esti szél.
Marica látta szerelmesét, igen, biztosan tudom, hogy látta, ahogyan kibotorkál az erdő szélére, s kibukkan a szikláknál. Nappali fényben sem könnyű ott átvergődni, hát még éjszaka. A lovag sietett, nem akart kerülni. Erre vezetett a legrövidebb út. Hajtotta a szívében fellángoló őrület, harcolni, ölni, szeretni. Ment. Vigyázva tette egyik lábát a másik után. Balkéz felől a Dér-szakadék mély szája ásítozott. Talpa alatt mozogtak a kövek.
-Gyere vissza, bolond! -suttogta a lány. -Fordulj vissza, úgy sem engedlek elmenni.
A fiú megrázta a fejét, s lépegetett tovább, óvatosan.
-Állj meg, és fordulj vissza!! -Ezt már keményen, parancsolóan mondta Marica.
Honoré nemet intett a fejével.
-Fordulj meg, te őrült, ne hagyj itt! Szeretlek!!
Átugrott egy szikla-tömböt, megingott egy pillanatra, de visszanyerte az egyensúlyát.
-Hallj meg akkor! -kiáltott fel Marica hevesen. -Halj meg, most!!
A lapos kő, amire rálépett, megmozdult a talpa alatt, oldalra billent. Estében megpróbált még belecsimpaszkodni a kúszófenyő csenevész ágába, de az ág letörött, s a ő a mélybe zuhant.
Egyetlen egy rövid sikoly tört csak fel ajkáról, ahogy hullott pörögve lefelé, aztán csattanás, és csend lett, síri csend.

Ferályórával később ért Marica a helyszínre. A szakadék mélye sötéten ásított. Szellő nem mozdult már ekkor a gerincen. Gúnyosan vigyorgott a hold széles képe. Megállt a lány, pontosan azon a helyen, ahonnan a fiú lezuhant.

-Jövök utánad szerelmem, -sóhajtott fel, s levetette magát a szikláról