12.

Mielőtt belevágnék abba, hogy elmondjam, mi lett a sorsa a fiúnak és a lánynak, akik a felnőttek meséi szerint ellentétes oldalon álltak, gyűlölték egymást, és egymásra lövöldöztek az Almási téren, visszakanyarodok az egyetlen biztos ponthoz, egy epizódhoz, amit a saját szememmel láttam. A történet elején említettem, hogy én a gangon voltam éppen, /mindig ott voltam, még a hideg téli napokon is, ott nyílott a legtöbb alkalom arra, hogy a Tóth-fiúkkal, és a házban lakó többi gyerekekkel valami gazemberséget elkövessünk/ -amikor a fiú és a lány feljöttek az emeletre. Nem sokat figyelmeztem rájuk, a kisautómmal játszottam éppen, azt tologattam a kopott, száz éves kövön, de azt észleltem, hogy a Szemerédi fiú jön, és egy lány van vele.
A nagy kérdés: az a lány Házmester Kati volt-e?
Nyitott kérdés, nem tudom rá a választ. Erőltetem az agyam, hiszen én Katit jól ismertem, elvileg emlékeznem kellene rá, ha ő volt ott a Jánossal. A baj csak az, hogy nem emlékszem. Már akkor megpillantottam őket, amikor átmentek az udvaron és befordultak a lépcsőházba. Aztán, amikor kiértek fenn a gangra. Az kisautó elgurult, én a térdeimen utána kúsztam. Szemem sarkából észleltem, ahogy körbe kerülnek a folyosón, és megállnak a Szemerédiék ajtaja előtt. A fiú magához ölelte a lányt és megcsókolta. Egy becsukódó ablakból elharapott, méltatlankodó kiáltás hangzott, nem emlékszem mit kiabált. Odanéztem, ahol álltak. A fiú fél kézzel még mindig átölelve tartotta a lányt, másik keze a csengőn. Jóanyám kiugrott a konyhából, rámförmedt:
„Hogy neked mindig a gangon kell gyüszmékelned!”
Megragadott és vonszolt befele. Közben ezt morogta: „szégyentelenek”
Később, a hosszú téli estéken, a felnőttek meséit hallgatva soha nem értettem, hogyan szerethettek ők ketten egymásba, ha egyszer a lánynak vőlegénye volt, a fiúnak meg barátnője, és a szétlőtt város romjai felett egymásra lövöldöztek gépfegyverrel, meg mindenféle más fegyverrel, ami a kezük ügyébe került? Töröm a fejem, szőke volt-e a lány vagy barna? Előveszem a fényképet, nézegetem. Szemerédi Jánost tisztán fel lehet ismerni. A lány arcán azonban egy gyűrődés, ahol a kép megtörött, pont keresztbe fut. A fekete-fehér fényképen az arc elmosódott és azt se lehet kivenni, hogy a hosszú, vállig érő haj szőke-e, vagy barna? Szemük a képen majdnem egyvonalban van, s ez elgondolkoztat. Nota bene: Kati magas lány volt, majdnem olyan magas, mint a János, Kassai Karolina viszont Csetényi elbeszélései alapján majd fél fejjel alacsonyabb. A képen ők ketten a konyhaajtóban állnak. Ha a lány Kassai Karolina, akkor a pozitúra, hogy szemeik majdnem egyvonalba kerültek a képen, csak úgy jöhetett létre, ha a lány a köszöbön állt, János meg mellette lent a kövön. Lehet, hogy János egy kicsit a térdét is berogyasztotta /ez szokásában volt egyébiránt/ s ezért tűnik úgy, minha a lány olyan magas lenne, mint a fiú.

Most akkor belevágok, mit sikerült összeraknom a mesékből.

Csetényi Barna azon a napon /hogy melyik nap volt az, hányadikára esett, ő maga sem tudta megmondani, csak azt tudta, hogy november 4.-e után történt és a városban súlyos harcok folytak/ nyakába kapta lábait és elindult, hogy megkeresse és megmentse Molnár Zitát. A szerelem, ami ifjú szivében dúlt felülírt minden más meggondolást. Sutba vágta a feladatot, a parancsot és a józan-ész szavát. Vállán szovjet gyártmányú dobtáras PPS géppisztoly lógott, karján nemzetiszínű karszallag, derékszíján páncéltörő gránát. Az egyetem egyik szemináriumi helyiségében aludt előző éjszaka, a 7-es és 9-es csoportbeliekkel hálózsákban a padlón. Nem tudta merre keresse a lányt a véres utcai harcokban elvesztette a nyomot, de azt gondolta, ha Kassai Karolinát megtalálja, Molnár Zita is meglesz. Kelemen Imre, az egyik csoporttárs szerint a két lány a műegyetemisták különítményével a Corvin-közbe ment, ahol a legsúlyosabb harcok folytak. Csetényi hitelt adva az információnak ide szándékozott először menni. A Múzeum-körút és a Rákóczi út sarkán elkapott egy lassító teherautót, a kocsi jó irányba haladt, a Keleti-pályaudvar felé, felugrott hát rá. Nem sokkal utána, az Uránia mozi környékén valamelyik mellékutcából kifordult mögéjük egy másik teherautó, platóján állig felfegyverkezett felkelőkkel. A teherautón lyukas nemzetiszínű zászló lobogott. A felkelők járműve mögött, hogy, hogy nem egyszerre csak feltűnt egy szovjet harckocsi. Csetényi csak akkor vette észre a tankot, amikor a löveg-torony ágyúja tüzelni kezdett. A tank három lövést adott le. Az első kettő elsüvített a menekülő teherautók fölött, a harmadik azonban telibe kapta a hátul lévőt, ami felrobbant. A hajsza folytatódott. A sofőr az ő kocsijukban vadul taposta a gázt, a szovjet tank szürkés-zöld teste lassan-lassan kezdett elmaradozni. Még utánuk lőtt, még megpróbálta eltalálni őket, de aztán elérték a Luther utcát és élesen csikorgó gumikkal, egy várakozó vöröskeresztes mentőautót kishíján elsodorva bekanyarodtak. A Népszínház utca sarkán Csetényi Barna megütögette öklével a vezetőfülke tetejét, a kocsi lassított, az egyetemista leugrott. Innen már gyalog ment tovább, a házak oldalfalához lapulva óvakodott kapualjtól kapualjig. Mellékutcákban ment, bízott benne eljut a Corvin közbe. Közel volt már céljához, éppen keresztezte a Mátyás teret, amikor váratlanul belebotlott egy járőröző karhatalmista különítménybe.
Szempillantás alatt körbefogták, esélye sem volt rá, hogy a fegyverét használja.
Lefegyverezték, földre teperték, összekötötték hátul a kezét.
„Lőjjétek agyon, ne cicózzatok a gazfickóval” -mondta a vezér oda se figyelve.
Talpra rángatták, valaki puskatussal a két lapockája közé vágott. Felemelte a fejét, szembenézett velük. Arca véres volt, orra betörött. A különítmény parancsnoka most megfordult, Csetényi Barna felismerte: Szekeres Jakab volt az!
„Golyót a fejébe” -köpte oda szót Szekeres Jakab az embereinek. „Vigyétek be a kapu alá, ne itt csináljátok. Gyorsan, mert sietnünk kell.”
Valaki mögé lépett, és megragadta a vállánál. Ismerős volt a hang, ami megszólalt:
„Egy embernek! Irány az egyenes! Lépés indulj!
Lökdöste előre, be a kapu boltíve alá. Érezte sajgó hátában a másik ember fegyverének csövét. Aztán, amikor már benn voltak a félhomályban, hóhéra hirtelen elibe került és megmutatta magát. A kintről beszűrűdő gyenge fény szétterült egy ismerős arcon. Szemerédi János állt előtte. Bicskát vett elő, elvágta a csuklóját szorító bőrszijjat.
„Fuss fel az emeletre, rejtőzz el, vagy kérezkedj be egy lakásba” -mondta halk, daráló hangon. „És ne kerülj többet a szemem elé”
„Kassai Karolinát keresem” -válaszolta Csetényi Barna. „Nem jösz velem?”
Szemerédi János arcán furcsa, lemondó vigyor vonaglott át.
„Nem ismerem Kassai Karolinát. Semmi közöm hozzá. Menj, amíg meg nem gondolom magam”
Elővette a pisztolyát és kétszer a boltív mennyezetébe lőtt.
„Menj, indulj már” -súgta torz pofával.
Elváltak egymástól, Csetényi Barna ekkor látta utoljára Szemerédi Jánost.

Elmesélem most, mi történt ezután.
Ami most következik, az, az én verzióm, nem támasztja alá semmi, legfejebb a házmester pampogása. Akár így is történhetett.
A Szekeres-féle osztag parancsot kapott arra, hogy vonuljanak az Almási térre, ahol az ellenforradalmárok befészkelték magukat a kápolnába, és annak tornyából sakkban tartották a környéket. A parancs úgy szólt, hogy ki kell füstölni őket onnan bármi áron.
A központ információja pontos volt. A téren kora reggel óta súlyos harcok folytak. Az ellenforradalmárok a kápolna tornyának ablakaiból, biztos fedezékből lőtték a tér környékét, és a sugár irányban beletorkoló utcákat. Mindenféle fegyverből lőttek, géppuskából, golyószóróból, géppisztolyból és karabélyból, sőt, Tóth bácsi állítása szerint /és Tóth bácsi a komájától hallotta aki a térre néző másik házban lakott, pont szemben a kápolnával/ aknavetőjük is volt. Tüzüket elsősorban a Barát utca egyik szélső házának emeleti abalakaira összpontosították, ahonnan egy kislétszámú karhatalmista csoport nézett velük farkasszemet. A karhatalmisták többször is megpróbáltak rohamot indítani a kápolna ellen, folyamatosan tüzelve átszaladtak a téren és kézigránátokat dobáltak az épületre, -most ott feküdtek kiterülve véres rongycsomóként a macska-köveken.
Szekeres Jakabot és csapatát ez a kép fogadta, amikor megérkeztek, és a Tivadar utca sarkáról kinéztek a térre.
A parancsnok óvatosan visszahúzódott és odaintette maga mellé Szemerédi Jánost.
-Mit javasolsz?
-Fel kell mennünk a sarokház egyik emeletére, -mondta Szemerédi János rövid töprengés után. -Oda, ni, abba a házba. Akkor két tűz közzé kerülnek. A Barát utcaiak a túloldalról adnak nekik, mi meg innen.
Szekeres megvakarta a barkóját, bólintott.
-Rendben van tagom. Menjetek akkor, fussatok be abba a házba. Egyenként menjetek, én majd fedezlek benneteket.
-Majd inkább én fedezlek titeket, -ellenkezett Szemerédi. -Te fontosabb vagy. Te vagy a parancsnok.
Szekeres elvigyorodott. A régi, jól ismert, hányaveti, szemtelen vigyorgás volt az, amit János oly sokszor látott tőle.
-Egy embernek kuss, -mondta. -Parancsot végrehajtani!
Előbbre araszolt, hogy kilövése legyen a térre, és a hóna alá szorított súlyos golyószóróból megnyitotta a tüzet a kápolnára, hogy ez ellenség figyelmét magára vonja. Szemerédi és a többiek egyenként, szökdelve szaladtak le a Tivadar utcán és eltűntek a sarok mögött. Hamarosan felhangzott fegyvereik ropogása, valószínűleg felértek az emeletre és most tüzükkel ők fedezték Szekerest.
A tűzpárbaj kisebb-nagyobb szünetekkel egész délelőtt tartott. A kápolnában lévők egész fegyver-arzenállal rendelkeztek, és a jelek szerint lőszerük is volt bőven.
Dél jócskán elmúlt már, amikor a Hársfa utca felől megérkezett egy szovjet harckocsi és tüzelőállást foglalt el a kápolnával szemben, a tér keleti oldalán. Csendben várakozott, lőrései zárva voltak, csak löveg-tornyát forgatta körbe-körbe. Egyszerre csak a Barát utcai ház második emeletének ablakában sarló kalapácsos vörös-zászló jelent meg és ezzel szinte azonos időben a géppuska megint tüzet nyitott a kápolnára. A tank ágyúja csikorogva körbe fordult, és ráirányozódott a Barát utcai házta. Elemi erejű csattanás hallatszott, majd rögtön utána a becsapódás mély, eget-földet rázkódtató döreje. Az ablak helyén, ahol egy pillanattal korábban a zászló lengett, három méter átmérőjű lyuk tátongott. A Barát utcai ház beszüntette a tüzet.
Most egy fej, egy arc jelent meg a kápolna tornyának ablakában, egy váll, és egy kézigránátot tartó kéz. Szemerédi János ezer közül is felismerte volna azt az arcot. A kápolna tornyonyablakából kihajoló lány Kassai Karolina volt!
-NE!!! -üvöltötte éles fejhangon a fiú, de elkésett, Karolina keze megmozdult és elhajította a gránátot.
A gránát a tank előtt pottyant a földre, és begurult a lánctalpak közzé. A várt detonáció elmaradt, a robbanó-szerkezet nyilván bedöglött. Gépfegyver szólalt meg odaát, és golyóözönnel árasztotta el a szovjet harckocsit. A lövedékek ártalmatlanul pattogtak le a vastag páncélról. Az ágyútorony forgott, kereste a célt.
-Fedezz! -kiáltott rá Szemerédi János Szekeres Jakabra. -Lődd azt a tankot tagom!
-Dehogy lövöm, -ordította vissza Szekeres elképedve. -Szovjet elvtársak vannak ott!
-A kápolnában meg Kassai Karolina!
-Kassai Karolina?! -Szekeres szinte fuldokolva ejtette ki a nevet, és fegyvere csövét a tankra fordítva tüzet nyitott.
János már robogott lefelé a lépcsőn, kezében páncéltörő gránát. A tűz egy pillanatra sem szűnt, fentről az emeletről Szekeres Jakab és társai, a 8-s csoportbéliek eszeveszett iramban lőtték a harckocsit.
János már leért az utcára. Feje fölött a falon lövedékek kopogtak. A tank most célba vette a házat, és ágyújával lőni kezdte. Mielőtt Szemerédi a közelébe férkőzhetett volna négy lövést adott le gyors egymásutánban. János odaért végre, futás közben kibiztosította a kézigránátot és a lánctalpak közé hajította. Mély, rázkodó dörrenés. Az acélszörnyet az iszonyatos erő egy hüvelyknyire megemelte, belsejéből koromfekete füst tört elő, lövegtornya lebillent.
János hátranézett a házra. A ház homlokfala leomlott, a romhalmaz égett, mint a zsír. Életnek jele nem látszott a romok között.
A kápolnához rohant. Lenn senkit nem talált, így hát felszaladt a csigalépcsőn a toronyba. Félrelökte Németh Barnát és egy másik fiút, s megállt Kassai Karolina előtt.
-Mennünk kell, -mondta neki, -mielőtt ideküldenek egy másik tankot.
Karolina keskeny, kisfiús arca sápadt volt, ajka vértelen, de két szép kék szeme a régi fénnyel ragyogott Szemerédi Jánosra. Ó, hogy ismerte azokat a szemeket Szemerédi János! A lányt magát, Kassai Karolinát nem ismerte, de azokat a furcsa, bátor, lámpásként világító szemeket nagyon is!
-Olyan vagy, mint Hatteras, -nevetett rá Karolina.
-Tessék?
-Várj.
Karolina belekotort kabátja zsebébe és egy gyűrött, agyonpiszkolt összehajtogatott papírlapot húzott elő.
-Neked adom János. Hős megmentőmnek.
Szemerédi széthajtogatta a papírlapot. Egy vers volt ráírva apró, szabályos gyöngy-betűkkel a címe ez volt: „Hatteras”
Magyari Nándi megmozdult az ablakmélyedésben, előrejött a toronyszoba közepéig és kajánkodó hangon így szólt:
„Tégy engem, mint egy pecsétet a te kebeledre, mint egy bélyeget a karodra, mert kemény a szerelem, mint a koporsó, és erős, mint nagy vizeknek sodra.”
Mindannyian nevettek, Németh Barna és Keresztes Frici kivételével, eszükbe jutott az a furcsa régi vita, amit a harmadévesek folytattak az ebédlőben, még előző év öszén. A toronyban összegyűlt ELTE-sek mindannyian jelen voltak, amikor a harmadévesek az Énekek Énekéből és Anakreon verseiből idéztek részleteket: egyik asztalnál, a harmadévesek mellett ott ült Szemerédi János, Csetényi Barna, Kiss Tibor, Magyari Nándi, velük szemben pedig a túloldalon Kassai Karolina, Molnár Zita, Török Öcsi, Fuszek Nándi és Pogány Attila.
-Mennünk kéne, -jegyezte meg Németh Barna. -Szemerédinek igaza van. Perceken belül ideküldenek egy másik tankot. Kapjuk a motyót és pucoljunk.

Fogta a hátizsákját, vállára kanyarintotta. Géppisztolya a kezében volt. Elindult lefelé a lépcsőn, s közben egyre sürgette a többieket, igyekezzenek, siessenek.
Szemerédi indult volna utána, Kassai Karolina azonban feltartotta.
-Csak még egy pillanatra János. Szeretnék valamit mondani…
Halvány pír lepte el Kassai Karolina arcát, ahogy Szemerédi János elé állt és azt mondta: „csak még egy pillanatra, János”
Szemerédi rámosolygott, és kinyújtotta felé a kezét.
-Ne most Karolina. A ruszkik minden pillanatban itt lehetnek. Majd elmondod később, amit akarsz.
Megfogta a lány kezét, úgy mentek le a lépcsőn, hogy fogták, szorították egymás kezét. Karolina ujjai hidegek voltak, mintha jégcsapokat szorongatott volna a markában Szemerédi János. A szíve mégis felforrósodott a jég alatt izzó, s azon átütő tűztől.
Kiléptek a kápolnából. Már szürkült, a téli este korán érkezik. A téren halottak hevertek háton és arcra borulva. Mögöttük a rommá lőtt, gyenge lánngal égő épület, és a kiégett, kormos harckocsi. Mentek, fogták egymás kezét, míg fejük felett szakadatlanul morajlott az ég egyre jobban elkeskenyedő boltozata.