AZ ÍRÓ UTÓSZAVA

2008 májusában, amikor az utolsó simításokat végeztem (korrektúra, jegyzetek) felötlött bennem egy rémületes gondolat. Szarvas-hibát követtem el. Írhat-e az általam kitalált, igaziból nem létező amerikai bestseller író utószót egy olyan könyvhöz, aminek borítóján az én nevem szerepel?
Hirtelen izzadni kezdtem. Munka közbeni intermezzoként VII kerületi lakásom erkélyén napoztam, -ez is hozzájárult a verejték-mirigyek beindulásához, -és így válaszoltam magamnak: dehogy írhat, mekkora logikai bukfenc kenne! Még előszót se írhat, ha szigorúan vesszük!
Felöltöztem sebbel-lobbal, bevonultam a számítógép elé és nekiláttam kiköszörülni a csorbát. Az előszó elé már nem akartam egy „IRÓI ELŐSZÓT” biggyeszetni, -amit ott elmondhatnék, elmondom majd itt, -győztem meg végül magamat.
Az alábbiak sikeredtek ki a nagy nekibuzdulásból:

Előljáróban (az UTÓSZÓBAN ez így frappánsan hangzik) hadd szögezzem le még egyszer, amire az Olvasó idáig jutva már maga is rájött: nincs, nem létezik olyan nevű amerikai író, hogy Joe Kaposi. Az ő örök-vídám, gyermek-kedélyű figuráját az Államokban élő bácsikámról mintáztam. Dénes legutóbbi találkozásunk alkalmával, amikor meglátott Ferihegyen a repülőtér tranzitjában (karikás szemmel, kialvatlanul, gondoktól gyötörten ácsorogtam a szép, fényes keramiton) hozzám sietett, átölelet és így kiáltott fel:
„Szevasz tagom! De jó színben vagy! Majd kicsattansz az egészségtől! Boldog vagy és tudod!”
Nem vitatom: az ő, mármint a Kaposi szájából hitelesen hangozhat az optimista végkicsengés. De nem biztos, hogy az én szájamból is úgy hangzana. Nem biztos, hogy nekem, a történet valódi írójának feltétlenül az a feladatom, hogy álképeket fessek, és hamis ábrándokban ringassam az Olvasót. (Maradjunk most már a nagy „O”-nál, ahogy Mr. Kaposi használta)

Kitaláltam hát egy másféle befejezést, ami talán jobban megfelel a magyar vérmérsékletnek és mentalitásnak. Íme:

Együtt ül a nagy előadóban a csonka kivérzett évfolyam. 1957 elejét írjuk. Ott van a szokott helyén, az amfiteátrum félkaréjának bal szélén középen Kassai Karolina és Molnár Zita. Kováts T. Menyhárt professzor urat várják. Az agg tanár késik. A lányok beszélgetnek.
-Hol húztátok meg magatokat a harcok alatt? -ezt kérdezi éppen Molnár Zita Kassai Karolinától.
Karolina nevet.
-Otthon voltunk végig Zugligetben. Nálunk arrafelé nem volt nagy felfordulás. És te? Ti hogy úsztátok meg?
Beszélgetnek tovább, tárgyalják mi minden történt, és, hogy mi várható az új forradalmi munkás-paraszt kormány hatalomra kerülésétől.
-Hallottad, mi az új jelszó? -néz rá egyszer csak Molnár Zita Kassai Karolinára.
-Persze, -válaszolja önérzetesen a kérdezett. -A jelszó az, hogy MUK. Márciusban Újra Kezdjük. Ezt kiabálták a nők a Dózsa György úton, a nőtüntetésen.
Nevetnek mindketten és ismételgetik a szót: MUK, MUK….!

Fenn a „kakasülőn” a fiúk is beszélgetnek. Ismerőseink közül ott találjuk a padban Szemerédi Jánost, Csetényi Barnát, Tószegi Richardot, Szekeres Jakabot.
„Ellenforradalom volt, ezt most már biztosra vehető” -mondja éppen Szekeres.
„Hát, persze, hogy az volt” -kontráz rá Tószegi. „Én a kezdet kezdetétől tudtam, én már akkor megmondtam”
Szemerédi nem szól semmit, komor arccal hallgat. Csetényi sem szól, csak a fejét csóválja alig észrevehetően.

Bejön Kovács T. Menyhért, az esztétika előadás megkezdődik. A professzor az esztétikai inger természetéről beszél választékosan, érdekfeszítően. Szavait néma csendben hallgatja az évfolyam, a szőke, barna diákfejek a jegyzetfüzetek fölé hajolnak, a kezek buzgón rójják a sorokat. Vége lesz aztán az előadásnak, jön a húsz-perces nagyszünet. A fiúk-lányok kitódulnak a folyosóra.
Szemerédi János az ajtó közelében áll, Vadmacskát várja. Valami semmiséget akar neki mondani, meg akarja kérdezni, jól értelmezte-e vajon a professzor valamelyik fejtegetését, amikor így és így értelmezte. Az ürügy nyilvánvaló, a szándék átlátszó. János találkozni akar, beszélni szeretne Kassai Karolinával.
Végre feltűnik a lány karcsú alakja. Karolina kiperdül a küszöbön. Rá se néz Szemerédi Jánosra, mintha a fiu ott se lenne, mintha levegőből lenne. Odaszalad Tószegihez, aki szintén őt várja. Nevetnek, beszélgetnek. Szemerédi János nézi őket, vár, vár, aztán elindul a félhomályos folyosón. Nincs célja, merre, hová menjen, csak megy, hogy minnél messzebb kerüljön tőlük.

Ugye józanul, kiábrándítóan hangzik? Pedig lehet, hogy így történt. De nem, mégse! Hiszen én gyerekkoromban ismertem Szemerédi Jánost és Kassai Karolinát! Emlékszem: a mi folyosónkon álltak, a szomszéd lakás előtt, és mielőtt bementek volna elbúcsúzkodni, a fiú átölelte a lányt és megcsókolta!