VIII. Bonyodalmak

A Baromarcokat tetű nehéz volt elviselni, jobbára nem is lehetett, az egyedüli lehetőség az volt, hogy az ember jó büdös nagy ívben elkerüli őket. Ezt tette a hülye állat Tejfölfejű, ezt a Tömzsi, s ezt a Mucsi Lali is, bár ő éppen nem jó példa, már elmondtam miért. Ezt tette, ha módja volt a Gnúfos is, még, ha voltak is bizonyos esetek, amikor nem lehetett kibújni az érintkezés elől. A géptörést követő szerdai nap ilyen volt. Botos, a tanácselnök magához rendelte a főjegyzőurat, a Túrós faterját, a buzi Nagy Gyula muterját, és a három jómadarat. Ott ültek a titkárságon, szemben a Botos párnázott ajtajával, gondolataikba merülten. A bal oldali ablak a templom-kertre nézett, a jobb oldali az utcára, de se itt, se ott nem történt semmi. A sekrestye felől feketébe öltözött sokszoknyás öregasszony csuszmákolt át a virágágyások között kanyargó, fehér murvával leszórt ösvényen a kovácsolt-vas kapu irányába, az utcán pedig liba-csapat vonult, elől a gácsér, hangosan gágogva, de ez volt minden látni, illetve hallani való. A percek csigalassan vonszolódtak tova. Kovácsné, Botos titkárnője, kimért arccal ült a gép mellett, s érzékletesen szép lófejét félprofilba fordítva a beidézettek felé, elementáris dühvel csapkodta a billentyűket. Gnúfos jobb elfoglaltság híján a titkárnő feje felett ékeskedő portrékat tanulmányozta, ott volt a Lenin középen, kicsit magasabban, mint a másik kettő, balra Marx torzonborz szőrzettel, jobbra Engels, üdén, frissen, ápoltan. A fiú végigfuttatta tekintetét a három arcon, s megpróbált erőt meríteni. Itt van ez az Iljics gyerek is. Milyen tiszta derűs a tekintete, mennyi erő árad belőle! Vállára veszi a világ gondjait, s nem roppan bele. Sőt. A vészek viharában edződött nagy férfiú fegyvert, s hatalmat érő nyugalma átsugárzik a képről, és mindenki fürödhet ebben a ragyogásban.

Gnúfos eltűnődött az idők változékonyságán. Kisgyermek korában üddögélt jó néhányszor itt a titkárságon a nagyfaterra várva, de akkor még más képek voltak a falon. Illetve, hát, a Lenin az meg volt, de mellette, jobbról-balról Sztálin elvtárs, és a jó Rákosi elvtárs képe fényeskedett. Nem, nem is ez volt a sorrend. Gnúfos megrázta a fejét. A régi időben népünk atyja mosolygott középen, s mellette a másik két férfi alátámasztotta őt.
A felnőttek ilyeneket mondtak a lakógyűlésen. A kicsi Fos a székek alatt mászkált, négykézláb. Népünk atyja. Az ország jótevője. Otthon épp az ellenkezőjét hallotta. Gnúfos már egész kis korában is inkább annak hitt, amit otthon mondtak, a „lakógyűlés” hozzá nem beszélhetett, a lakógyűlésen baromarcúak szónokoltak, s a Baromarcok véresre tapsolták a tenyerüket. Ott voltak mindenütt, az utcán, a villamoson, a Közértben és a hivatalokban, sehol nem lehetett szabadulni tőlük. Arctalan, alaktalan tömeg, eszmeiségben biliárd fényévnyire az ő gyerek-világától. Eszmeiségben? Mi az, hogy „eszmeiség”?! És mi az, hogy világ?

-Istenem, Istenem, -sóhajtott fel a Nagy Gyula muterja, s tenyerébe temette az arcát. -Én édes Istenem!
-A főjegyzőúr odanézett oldalról, némi kis bizonytalanság tükröződött a tekintetében, de visszaharapta, amit mondani akart. Az asztalos azonban nem harapta vissza, az istenezésre fojtottan kitört: -csak ne istenezzen szomszédasszony, csak ne istenezzen nekem! Vizes kötéllel kellett volna vernie a kölykét, s nekem is ezt kellett volna tennem az enyémmel!
Ránézett lapító csemetéjére, és megismételte.
-Ezt kellett volna tennem, de esküszöm, meg is teszem legyünk csak végre otthon!
Kovácsné elkapta egyik kezét a gépről, s hátrafordult.
-Ejnye, elvtársak, -mondta rendre utasítón. -Csend legyen, megértettük?!
-De a…-csattant volna fel az asztalos, ám egy kéz megállította. A föjegyzőúr átnyúlt unokája előtt, és erektől szántott, izületes nagy kezét rátette az asztalos szeplős kézfejére. -Csitt, -súgta alig hallhatóan.
Nyílt a párnázott ajtó, Botos jött ki rajta személyesen, életnagyságban. Alig érte el a bigmen a százhatvan centit. Ebből a magasságból fennkölten nézett szét a rávárakozó tömegen, s a föjegyzőurat szólította, elsőként.
Gnúfos nagyfaterja feltápászkodott köszvényes izületeivel, s göcsörtös vastag botját megmarkolva, követte a tanácselnököt.
Az ajtó becsukódott mögöttük.
Hosszú ideig nem hallatszott ki semmi. Egyszer aztán, a várakozás idegtépő pillanataiba harsány hahota tépett bele, horribile, a főjegyzőúr nevetett! Megdöbbenve bámultak egymásra, Kovácsné abbahagyta a gépelést. Még kétszer hangzott fel bentről a kísérteties hahotázás. Aztán…kitárult a szezám ajtaja, s a keretben ott állt imbolyogva a főjegyzőúr, a kissé zavart Botostól kísértetve.
-A gyerekek modellrepcsije, -ha, ha, ha, -bocsánat. Majdnem beesett a kutyatelepre. Az őr meg, ha, ha, ha,…utána lőtt. Bocsánat. Ha, ha, ha. Törölgette a könnyeit.
A tanácselnök krákogott.
-Mongyák meg a kölköknek, ne ott eregessék azt a izé…akármit, -fordult oda nagy mérgesen az asztaloshoz. -Még maj ránk esik itten, la, az udvaron, ha a budira megyünk. Mennyenek vele odább, a másik dombra. Van itt elég rosseb domb egymás nyakán. Meg vagyok értve?! -Újra krákogott.- Az őrkatonát pedig, a keserves mindenségit ennek a ku… kutya világnak,…javasolni fogom… vonják felelőségre. Kovácsné. Tegyen új lapot a gépibe. Diktálok.
Zavarodottan kifelé somfordáltak, elől a kölykök, leghátul a főjegyzőúr. Botos utánuk szólt:

-János bátyám, maradjon néhány percig, magával még váltanék egy szót.
Amikor az ajtó becsukódott a zord tekintetű tanácselnök megenyhült. Lezöttyent egy székre, az íróasztal mellé, a homlokát törölgette.
-Nahát. Adjon nekünk most egy jó erős feketét Kovácsné. Üljön ide, János bácsi. Szóval hát, nekem azt mondták, bocsásson meg, azt mondák, hogy vanaki ült abban a repülő-masinában. Én marha, meg bevettem. Lássa, milyen marha tud lenni az ember. De hát, hogy is tanáhattak ki ilyesmit, hogy tizenéves kölykök olyan igazi nagy repülőgépet tudnak építni, amivel sitty-sutty, fölröpülnek? Az a kelekótya őr nem láthatta kicsi-e, va’ nagy, ül-e benne vanaki, va’ se, olyan gyorsan történt. És a Mári néni, innentla a szomídbúl?! A vaksi szemivel? Az ű vallomására apennájjak? Ugyan kérem. Lószenszc, egyszerűen lószenszc, nincs rá jobb kifejezés. És,… én most ünnepélyesen exhumálom magamat, főjegyzőúr, és köszönöm, hogy felnyitotta a szememet. Éghettem volna mindenki előtt, mint a Gabi Pista csűrje, ha maga nem szól. Mennyi időt is írtunk eddig jóvá magának ebben a hónapban? Kovácsné, nézze csak meg, hogy áll a főjegyzőúr átlagos-állományi létszám kerettye?
Az asszony kotorászott a polcon, aztán előhúzott egy kockás füzetet, és belelapozott.
-Itten van, la. Mán ledógozta a kerettyit!
-Nem baj, -mondta a Botos. Írgyon még hozzá huszonöt, nem, tizenöt órát. Jó lesz így, János bátyám?
-Alássan köszönöm, jó -válaszolta kissé feszélyezetten az öregúr, és ültében kicsit meghajtotta a derekát.
A kávé azonban jólesett, forró volt és erős.

A kávé jólesett, forró volt és erős.

A kávé jólesett forró volt, erős.

Bocsánat, beszorult a tű, de most már minden rendben, folytatom. A kávé jólesett, forró volt és erős. Köszönte is a főjegyzőúr, és ment vóna a dógára, mert a’ vót nekie. Tessék, mán én is átveszem eztetet a népies beszídet a tetűállat Gnúfostól, s a többiektől, akik ottan vóttak, lala. De a tanácselnök még nem engedte el a föjegyzöurat.
/Most már figyelek, nem csábulok el újra./
Szóval a Botos szólt, maradjon, mert alá kell írnia a jegyzőkönyvet. A kiskanállal kikaparta a csészéből a cukor maradékát, szájába tette a kiskanalat, s élvezettel szopogatta.
-Írgya, Kovácsné -röffentett végül. -Írgya. Fölülre, mittudom én, milyen számú ezredparancsnokság, satöbbi, a számot, majd megnézi, s ráírja utólag. Kerekes János őrnagy elvtárs, főcsoportfőnök. Megvagyunk? Mondom tovább. Az őrkatona fegyverhasználatával kapcsolatos, illetve tárgybani esettel, az ezzel kapcsoplatos incidencsel kapcsolatos…
Ránézett a főjegyzőúrra. -Jó lesz így, János bátyám? -De miután az öregúr nem szólt semmit, folytatta a diktálást.
-Kapcsolatos… kapcsolatos, hol is tartottam, kapcsolatosan, tájékoztatom, hogy a hatáskörömben elvégzett, nem, írja inkább eztet, eszközölt, jó lesz, János bácsi, eszközölt, eszkö…, hogy a fene egye meg, milyen meleg van itten, la, mér nem írgya, Kovácsné?
Kabát-újával megtörölte gyöngyöző homlokát, vastagon burjánzó szemöldöke felett.
-…Vizsgálat során megállapítást nyert, hogy a fegyverhasználat, illetve az ezzel kapcsolatos lövöldözés indokolatlan vótt, kétté, Kovácsné, mert múttidő, miután folyó év augusztus 11-én vessző, a fent nevezett, tárgybani objektum levegőjébe, levegőégébe, égilégébe nem ellenséges repülő tárgy, hanem modell-repülőgép hatolt be, pont, újbekezdés.
Innestül kezdve a vizsgálatot lezártnak tekintem, és az őrkatona felelősségre vonását indítványozom, jó lesz így, János bácsi?

Nyílt az ajtó, nagydarab sűrű egyén lépett be a titkárságra, Csepregi volt, a tanácselnök jobb keze, jelenleg a Mezőgazdasági Alosztály vezetője. A faluban mindenki ismerte, tudták róla, hogy a háború előtt csendőr volt, majd pedig a változások után a népi rendőrségen dolgozott nyomozótisztként. Suttogták, hogy ebbéli minőségében sok embert vert agyon saját kezűleg, amit egy idő után már nem tűrhettek tovább a felettesei. Csepregi agyonütötte a gyanúsítottakat, szép idők, mielőtt azok vallomást tehettek volna, és ez szörnyű és helyrehozhatatlan, akták sora maradt lezáratlanul! Elmozdították állásából, de, hogy a tanulság egy életre leszűrődjön benne, részben nevelési célzattal, részben káder-fejlesztés gyanánt, áthelyezték a Tanácsházára, alosztályvezetőnek. Állítólag az öreg Tímár Endrét is ő pofozta egynéhányszor, bár ennek ellentmond, hogy az Endre nem halt meg, csak megnyomorodott, és a csontjai törtek össze tipikusan.
Csepregi igazi tetűállat volt, kiköpött Baromarc. Gnúfos összefutott vele az imént kint a folyosón, amikor távoztak elfele, /bocsánat, néha visszatér, akárhogy igyekszem/ a klub-helység ajtaja előtt, s falhoz lapulva várta meg az alosztályvezető elvonulását. Ha valakitől, a Csepregitől nagyon félt, jobban, mint a lótetű Mezeitől, pedig a Mezei is keményen pofozott, a Nagy Gyuszinak majdnem leröpült a kobakja nemrég a töltésen, és Gnúfosnak is sajgott a szája széle, ahogy visszagondolt a Népbolt előtt történtekre. De a Mezei kismiska volt a Csepregihez képest.
-Itten van la, ez a Simicskó féle háztáji ügy, -mondta dörmögő hangján, a köszönést elmellőzve. -Nézd, Pali, ha ennek nem vesszük keményen elejit…
-Bocsánat, diktálok -horkant fel a tanácselnök. -Mi van Csepregi elvárs?
-Hát itten, ni ez a Simicskó- féle…
-És nem ér még rá két k… percet, amíg befejezem? Nem ér rá két percet?! Szétszeditek az embert, Csepregi elvtárs, egyszerűen szétszeditek. Szarni nem tudok kimenni a budira reggel óta. Maj bemenyek hozzád, ha kísz vagyok. Mingyár menyek.
Az alosztályvezető elkanyarintott egy cikornyás káromkodást. -De azt a akármilyen akármilyét ennek a megmondommilyen /megmondta/ világnak! Elsőbbsége vóna tán..a…
-Nincs elsőbbsége Csepregi elvtárs, ennek van itt elsőbbsége, la, mer ennek érdekibe átszóltak a Pébérül is.
-A Pébérül?
-Onnant, la.
-Akkor ennek van itten elsőbbsége, igazad van, -enyhült meg az alosztályvezető. -Maj várlak a szobámba, ha befejezted. -Ha a Pébérül átszóltak…Kifordította a tenyerét, és mélabúsan megismételte, -Hát, ha átszóltak…
Elment, nagy űrt hagyva maga után. Másfél, két köbméternyit. A levegő meg alig győzte körbeáramlani, hogy betöltse.
Botos elkalandozó tekintete visszatért a gépíró-asztalhoz.
-Megvagyunk, Kovácsné?
-Igen elnök elvtárs.
-Olvassa fel, kérem. Maga, meg, János bátyám figyeljen, oszt mondja meg jól van-e.
Kovácsné szép lassan elolvasta újra a följegyzést. Botosnak följebb húzódott egy kicsit az egyik szemöldöke, amikor visszahallotta az első mondat „kapcsolatosan”-jait, de nem szólt egy kukkot se, csak ránézett az öregúrra.
-Igen,- bólogatott Gnúfos nagyfaterja, a nagy bottal ábrákat rajzolva a kopottas padlóra, -voltaképpen, hát…
-Ne kerteljen főjegyzőúr, ki vele!
-Nos, hát, elsőrangú, az ám, elsőrangú,…de úgy kellene kezdeni, hogy is mondjam… előbb röviden a tényállást…
A tanácselnök buzgón bólogatott. -Vagyis?
-Mondjam?
-Mondgya, azért vagyunk itt. Végtére én se szeretnék hülyeséget kiadni a kezemből, és ha itt van egy régi szakember ugyebár…
-Kérem. A föjegyzőúr kicsit összecsattintotta a bokáját a szék alatt. -Egyszóval..
Folyó év augusztus 11-én a pont, pont, pont számú objektum légterében ismeretlen eredetű repülő tárgy jelent meg, melyre a szolgálatot teljesítő őrkatona tüzet nyitott.
-Várgyon, főjegyző úr, -szólt közbe a tanácselnök. -Kovácsné! Mér nem írja?
-Írjam, Botos elvtárs?
-Ejnye, no. -A tanácselnök rosszallóan csóválta meg a fejét. -Hát, persze, hogy. Mégis, mit gondolt?
-A titkárnő papírt fűzött be a gépbe. -Kész vagyok.
A főjegyzőúr megismételte a mondatot. -Mehetünk tovább, -kérdezte aztán.
-Igen.
-Jó, újbekezdés. A hatáskörömbe utalt vizsgálat megállapította, hogy az ismeretlen tárgy modell-repülőgép volt, az ellenséges támadás így kizárható.
-Kizárható. A tanácselnök, szaporán bólogatott. Igaza van a főjegyzőúrnak, Kovácsné. -Teljeséggel kizárható.
-Tekintettel azonban az éberségre vonatkozó, ezerkilencszázötvenhárom per huszonhat számú Elnöki Tanács által hozott törvény harmadik paragrafusának negyedik bekezdésére, megvan, Kovácsné? – a fegyverhasználat jogosságához, fenti tények tükrében sem férhet kétség, hiszen a katonának az esemény időpontjában nem volt módja azonosítani, hosszú í, Kovácsné, igen, jól van, a repülő tárgyat, pont. Kelt satöbbi, satöbbi, aláírás, pecsét.
Amint az utolsó mondat elhangzott, a Botos felpattant, a géphez rohant, s bár még meg se száradt a festék a papíron, kitépte a lapot a gépből. -Mutassa!
Némán olvasta, csak az ajkai tátogtak közben. -De, de…de ez más, mint amit én írtam, János bátyám! Én-e, indítványoztam az őrkatona megbüntetését, no mer az a tényállás, miszerint… miszerint, dejsze leírtuk mán miszerint. Harákolt, s kiköpött a nyitott ablakon.
-Nem ért egyet velem?
A főjegyzőúr felnézett a padlóról. -Igen, Botos elvtárs, tudom. De van egy törvény az éberségről. A kilencszáz-ötvenhármas. És a törvényt mindenkinek be kell tartani.
-Az éberségit?
-Azt.
-Nem lesz akkó az a bal.asz katona megbüntetve?
-Nem.
-És maga aztatat mongya, hogy maga maj tarcsa a hátát, ha ezek maj izélnek itten?
-Tartom.
Na, jól van akkó, de ha baj lesz, valaki seggbe lesz rúgva, a’ kurvaég. Megmondom az őszintét, hogy tuggya, János bá’. Megyek mostan a szomszídba, lássa, hogy nem hannak ma békiben, még szarni sincs időm, ez egy ilyen nap!

A Zöglingnek azonban komolyabb baja esett, mint ahogy azt az első pillanatban gondolták. A gép, amikor Gnúfos a fűzfák előtt megcsúsztatta, átperdült a sérült oldalára, és a csermely medrén túljutva a balszárnyával kapta el a földet. A következmény egy gusztustalanul lapos cigánykerék lett, amiért az iskolai tornaórán is legfeljebb csak kétharmad jár, a tanár jóindulatát kellemesen bekalkulálva. A főtartón kívül megsérült a belépőél is, és, -bár ez csak a hangárban derült ki, miután a szárnyborítást levagdosták, a kilépőél átlósan elrepedt.
Gnúfos és a Tejfölfejű töprengve álltak a gép mellett. A legnagyobb problémát a főtartó sérülése jelentette. Ha a Zögling egy kis modell-repülőgép lett volna, Gnúfos tudta volna, mit tegyen. Összeilleszti a sérült léceket, hidegenyvet neki, s kész! De itt más volt a helyzet. A Zögling nem modell-repülőgép, még ha a nagyfater meg is dumálta a tanácselnököt! A főtartót négy darab nyolc milliméteres átmenő-csavar rögzítette a törzshöz, ezek a csavarok kiszakadtak a terheléstől, amikor Gnúfos a kutyatelep fölött fejre állította a repülőgépet. Hogy’ lehet ezt kijavítani?
A birka-hodályból avanzsált hangár belsejében ünnepélyes csend honolt, szinte hallani lehetett, hogy csikorognak a fiúk fejében a fogaskerekek a nagy gondolkodástól.
-Hol vannak ilyenkor a többiek, -fújt egyet dühösen a Fos. -Persze, amikor melózni kéne, egy sincs itt. Ha repülni kell, meg tolonganak.
-Ez egy ilyen dolog, -bölcselkedett a kis szőke. -Különben is. Nem te törted össze eztet a tetű Zőninget? Ne várd akkó, hogy maj a Mucsi Lali, vagy a Nagy Gyula fogja megjavítani.
Volt abban igazság, amit a Túrós mondott, barátjának mégis rosszul esett. Most akkor ő mifenének szavazott a Mucsi Lalira? És itt van ez az állatkertbarom Tóth Gyula is. Mennyit kínlódik vele nap, mint nap, hogy beleverjen egy kevéskét a repülés tudományából? Még azt sem sikerült megértetnie vele, hogy keletkezik a felhajtóerő. Sem a Tejfölfejű, sem a középsőMatyi nem foglalkozik a parasztjával, nem ám, pedig ezek is jól repülnek, jobban is, mint ő. Minek erőlködött akkor? Ez a hála és a köszönet?

A repülőgép a hangár félhomályában az ép szárnyára billenve pihent. A bejárat előtt a letaposott töreken meredek fénycsóva táncolt a hőségtől vibráló levegőben. A vibrálásba most belépett valaki, egy tömzsi, káromkodós alak, folyamatosan adjusztálva a szenteket, és a Gnúfos muterját. A másik alak, aki föltűnt mögötte, nem káromkodott, nem volt neki szokása, mert ez a KisJancsi volt az Ili néni nagyeszű fia. És mögötte jöttek még néhányan, a vezér, méltósággal lépkedve, Szántó-Kis Jakab, az egyetlen, aki megmaradt a telepiek közül, a Végvári Emőke, a Bódogh Ibolya, és a Fanni. Gnúfosnak a szíve egyből a torkába ugrott, ahogy meglátta a lányt, és ott is maradt.
KisJancsi segíteni jött, a tömzsi szólt neki, mi a hézag. Mucsi Lalinak jönnie kellett, hogy parancsot adhasson a javítási munkák megkezdésére. A Jakabtól elvárható volt a közreműködés, a lányok pedig nézelődni jöttek, hiába ordibált velük a buzi Nagy Gyula, hogy a Gnúfos majd jól lerugdossa őket a hegyről. Gnúfos talán meg is tette volna, hogy lerugdossa, és a kis szőke biztos segített volna benne, de Gnúfos számára olyan hirtelen jött, hogy a Fanni is ott van, hogy ámulatában a száját nyitva felejtette, így meg nem lehet rugdosni ez kétségkívül dehonesztáló.
A boszorkányokkal cimboráló ezermester segítségével megkezdődött a gép nagyjavítása. Ez a gyakorlatban úgy valósult meg, hogy kitolták a Zöglinget a szabadba, a világosságra, KisJancsi hozzálátott, hogy átlapolja és megerősítse a sérült részeket, a többiek meg, mármint a fiúk, körbe állták és nézték. A lányok nem sokáig bámészkodtak a gép közelében, ahol nem volt számukra semmi érdekes, inkább odébb húzódtak, s a pajta oldalába, az árnyékban letelepedtek. A fiúk a repülőgépről beszélgettek, a lányok a fiúkról.
-Csak legalább egy jó csávó lenne közöttük, -jegyezte meg lebiggyesztett szájjal a Bódogh Ibolya. -Egyetlen egy. De, ezek olyan hülye kis kriplik. Egyedül tán a KisJancsi jöhetne szóba, de neki meg a szörnyű elálló fülei, amik vannak nekie.
-A Túrós lesz maj jó csávó egyszer, ha nagyobb lesz, -szöszögte válaszképpen a Végvári Emőke, és lopva Gnúfosra pillantott. -Maj, ha a szeplői elmúlanak, és nagyobb lesz, meg minden. -Mit szólsz?
A kérdést Emő a Fannihoz intézte, aki éppen az elemózsiás zacskót halászta elő cuki kis kosárkájából. A kislány keze tétovázva megállt, s felpillantott a gép körül ácsorgó fiúkra.
-A Túrós? Nem, azt hiszem, ő, nekem akkor se jönne be, ha nagyobb lenne. Túlontúl szőke. És göndör. -Nevetett. -Nekem egyikőjük se jön be, legalább is így külsőleg. De, például mi a véleményetek a Fekete Sanyiról?
-A Fekete Sanyiról? Bódogh Ibolya elámult a közlésen. -Honnan ismered te a Fekete Sanyit?!
A Fanni újra nevetni kezdett. -Ismerem, és kész. Nem mindegy, honnan? Egyszer a Művház előtt, amikor a moziműsort nézegettem, odajött, bemutatkozott, azt mondta, hogy ő a Fekete Sanyi, és megkérdezte, nem mennék-e vele moziba?
-Nem mondod? -A másik két lány egymás szavába vágva kezdett kiabálni. -Moziba hívott? A Fekete Sanyi? Téged? Ó, én édes Istenem, ez nem lehet igaz! Mondd, hogy csak azért találtad ki, hogy minket bosszants!
-Dehogyis. Hülyék vagytok. Tényleg hívott, na!
-És te?
-Mi, az, hogy „és te”?
-Hát, hogy te mit válaszoltál. Tudod-e, hogy a Fekete Sanyi a legeslegjobb csávó az egész föld kerekén, a Zserardfilipet, meg a Zsanmarét leszámítva?
A Bódogh Ibolya ezt már szinte méltatlankodva kiáltotta a Fanni felé. -Ez az ostoba kis pesti liba. Ennyit se tud?
A kislány megvonta a vállát, s hozzákezdett kicsomagolni a hazait, kolbászt, szalonnát, kenyeret, zöldpaprikát. -Azt mondtam neki, hogy majd még gondolkodom rajta. Nem csípem túlzottan a jóképű csávókat. Olyan gázok, kőkeményen, meg minden.
-De hát, de hát…a Végvári Emő fulladozott a torkába sűrűsödött mondandótól, -de hát te nem vagy normális, Fanni. Gondolkozz! A Fekete Sanyi nem egyenlő a hülyetetű Gnúfossal. A Fekete Sanyi…egész egyszerűen…király csávó…, a Gnúfos meg…
-Nekem egyik se kell.
-Nem-e? De hát, ezzel a tetű Gnúfossal jártál mostanáig, mindenki tudja!
-Én? Én nem jártam senkivel, a Gnúfossal a legkevésbé. A Gnúfost nem is érdeklik a lányok, csak a repcsi.
-De hát…az Emő most már tényleg mérges volt,…-mindenki tudja, például, hogy együtt fürödtetek a patakban!
Fanni kiejtette kezéből a kosárkát.
-Honnan tudják ezt?
-Valaki, meglátta, vagy mit tudom én.
-Jól van na. Nem is igaz. Vagy, ha igen is, nem úgy, ahogy ti gondoljátok. De attól még nem járok vele. Fürödtünk és kész. Mi van abban?
-Szóval nem jársz vele?
-Mondom, hogy nem. Nem is találkoztunk két hete.
-Így görbülj meg?
-Így görbüljek meg!
Itt tartottak, amikor egyszer csak a tömzsi vágódott melléjük, föltartott orral szimatolva, mint egy jóravaló vizsla.
-Mit eszünk csajok?
-Amit hoztál magaddal, -zsörtölődött a kislány, majd rápillantva a Nagy Gyula csalódott képére, hozzátette: -szólj a többieknek, kész az uzsonna.

A röpcsi, hála nagyeszű KisJancsi firminges közreműködésének, még aznap kész lett, de a szárny-borítás ragasztásának másnapig száradni kellett. Volt hát idejük bőven, ki is használták. Ettek, ittak, majd később előkerült egy pöttyös labda. Körbe dobálták, szépen, csinosan, de aztán elfajult, mert a fiúk kezdték céltáblának használni a lányokat. Valaki egyszer csak felkiáltott: játszunk tikitálét! Az ötlet mindenkinek tetszett, összeröffentek, s ki-ki választott, milyen nemzetiségű akar lenni. Veszekedtek egy kicsit, mert hárman akartak franciák lenni, négyen meg amerikaiak. Végül Mucsi Lali tett igazságot közöttük, mint igazi vezérnek, ez volt a dolga. Gnúfos hottentotta lett, ő maga választotta magának ezt a hülyeséget. Kicsit furcsán néztek rá a többiek, a Fos nem normális, ő mindig valami extravagáns állatságot talál ki, -nem zavarta, köpött rájuk, a kis szőkét el is találta. Elkezdődött a játék. A labdát letették a kör közepére, és hátat fordítva körbeülték. A kikiáltó, Bódogh Ibolya, fennhangon hirdette: „ázom, fázom kincset hányom, kör közepére fusson a….a ho..ho..hottentotta!” Lett erre nagy sivalkodás, menekült mindenki, ki merre látott, csak a Fanni nem futott el, mert azt hitte, a hohózásból, hogy a hollandot fogják szólítani, s az pont ő volt. Tévedésére ráfázott, mert ez a tetű Fos egy szempillantás alatt a kör közepén termett, fölkapta a labdát, s hátba vágta vele. Ennyit ért a sompolygás! Ő lett a kikiáltó, ami tré, és égő. A játék folytatódott, amíg meg nem unták. Akkor valaki azt javasolta, a nap magasan járt még az égen, menjenek kirándulni, nézzék meg, mi van a túlsó hegyen túl. Ellenvetés nem lévén, felkerekedtek. De előtte még betolták a Zöglinget a hangárba, baja ne essen, míg távol vannak, s rákattintották a szárnyas kapura a nagy rozsdás vas-lakatot. Mentek, mendegéltek, árkon-bokron keresztül. A terep, amelyen haladtak, olyan volt, mint egy ráncos lepedő, átvirrasztott éjszaka után, árkolt, gyűrött, mély szakadékok szabdalták keresztül kasul. Hogy-hogy nem, a Fanni egyszer csak a Gnúfos mellé sündörgött a nagy vándorlásban, a többiek szerte szét a hegyoldalban.
Jó ideig egyikük se szólt, csak rakosgatták szépen a lábukat előre. A harmadik, vagy negyedik dombon voltak már túl, de a táj képe nem változott. A fiú gondolataiba merülten alig észlelte mi van körülötte, nem reagált a kislány jelenlétére. A fejében azonban forogtak az eszmék, mint centrifugában a mosott ruha, megsűrűsödtek, s lecsúsztak a torkán keresztül a szívéig.
-Jár a Fekete Sanyival, ez most már biztos, -mondta magában. -Igaz tehát, amit a Tejfülfejű állított.
Pár napja történt, a kis réten, a Végváriék háza mögött. Szívták a stabot, fújták a füstöt, és a repülésről beszélgettek. Váratlanul, azt mondja a kis szőke: -Fosom, tetű állat. Tudod-e, hogy más is ‘úrogatja a nődet?
-Miket beszélsz? -Gnúfos szemöldöke felszaladt a hetedik emeletre a meglepetéstől. -Ki ‘úrogat, kicsodát?
-A Fekete Sanyi a Fannit, -vigyorgott a kis szőke.
Gnúfos kiköpte a bagót a szájából, kezét ökölbe szorította.
-Ezért, most megfizetsz, dögölj meg!
A kis szőke hátrébb lépett, de a szemtelen vigyorgás nem hervadt le a képéről.
-Mielőtt még egymásnak esnénk, gondolkozz, hülye állat. Nem beszélek a levegőbe, többen is látták őket együtt a mozi előtt, a dagadt Rudi is, a hogyishíják, mingyár megmondom milye Rudi, mindegy, őt nem ismered, egy osztályba járok vele, hülyegyerek különben, ő is látta őket.
-A Fannit és a Fekete Sanyit?
-Pontosan.
-Hazudsz, hülye állat!
-Nem hazudok, dögölj meg, a muterom életére esküszök.

…Mentek egymás mellett. Gnúfos gondolkodott, törte a fejét, szinte belefájdult. A Fekete Sanyi ‘úrogatja a Fannit? Ha ez így van akkor vége a világnak, akkor nem érdemes tovább élni. Pedig így van. Így kell lennie. Hát nem a saját fülével hallotta az imént, a hangár előtt, hogy a lány a Fekete Sanyiról beszélgetetett az Emővel és a Bódogh Ibolyával? Hát nem ő mondta, a saját szájával, milyen király csávó, ez a csávó, mennyire jóképű, meg minden. Hiszen, hát, ha ez igaz, akkor tényleg vége a világnak. Akkor repülni se érdemes többet, vagy, ha igen, egyet még, egy utolsót.
-Mér is húztam meg a botkormányt a kutyatelep fölött, -kesergett magában. -Ha nem emelem fel a gépet, ha nem nyúlok hozzá a kormányhoz…, nem merte befejezni a gondolatot, mi lett volna, ha gépével a volt internáló-tábor keményre döngölt udvarára csapódik.
Meggyorsította lépteit, szinte futott már a kaptatón felfele, a kislány lihegve lépést tartott vele.
-Hová futunk, Gnúfos?
-Arra.
-És mér kell így futnunk?
-Csak. Mer a repülősöknek kell futniuk, te ezt nem érted. Ezt olvastam egy tetű könyvben.
-Akarok valamit mondani!
-Hát mondjad.
-De akkor álljunk meg, kérlek, mert már nagyon lihegek.
Gnúfos lelassított, de nem állt meg.
-Mit akarsz?
-Szeretnék megtanulni repülni.
-Tessék?
Gnúfos most már megtorpant, és úgy nézett a Fannira, mint aki rémet lát.
-Miket beszélsz?
-A kislány is megállt, farkasszemet néztek egymással.
-Repülni akarok. Megtanítasz?
-Szó sem lehet róla. -Gnófos kényszeredetten nevetett. -Nők nem repülhetnek.
-Majd veszek fiúruhát. Nadrágot és…
-És a melleid?
-A melleim? Ne légy szemtelen, Gnúfos!
A fiú gondolkodott. -Hátha, mégse igaz, ez a dolog a Fekete Sanyival? Ó az ember olyan, de olyan eszetlen tud lenni. Mindent elhisz, és mindennek az ellenkezőjét, amit hinni akar. És, ha tényleg keresztül lehetne vinni a csapat előtt, hogy a Fannit befogadják! És akkor ő, Gnúfos, a pesti suvernyák, a hülye jampi, aki nem sokat ér a többiek szemében, ő taníthatná repülni? De hát, ez csak egy szép álom.
-Szólj a Mucsi Lalinak, -mondta habozva. -Ha parancsba adja, akkor repülhetsz, akkor a többiek se pofázhatnak bele.
-A Mucsi Lalinak? De hiszen…, nem te mondtad róla, hogy a Mucsi Lali komplett hülye, nincs ki mind a négy kereke?
-Mondtam, mert így van, de akkor is ő a csapat vezére.
-És, várj csak,… nem beszélnél vele te, te talán meg tudod győzni.
-Én? -A hülye állat Fos hangos hahotára fakadt, -Én? A Mucsi Lalit? Soha. De más se. Ő mindig a pillanatnyi szeszélye szerint dönt az ilyen dolgokban. Ha szerencséd van, lehet, hogy azt mondja, igen.
-De, hát nem te mesélted, hogy ti adjátok a szót a szájába, mit kell mondania, ha parancsot ad valamire?
A Gnúfos megint nevetni kezdett. -Ez igaz. Csakhogy mi csak a parancsba adás szavait mondjuk meg neki, ő önállóan dönt, arról mit akar, főleg ilyen horderejű kérdésekben.
-Horderejű? Honnan a csodából szedsz te ilyen kifejezéseket, Gnúfos?
-Hát onnan, hogy nálunk vasárnaponként az ebédnél néha nagyon sokan vagyunk, és a felnőttek politizálnak, meg minden, és ők mondanak ilyeneket. Megkérdezed akkor a Mucsi Lalit?
-Persze, hogy megkérdezem, hü…hű de meleg van.
Így esett, hogy a következő domb tetején megvárták a többieket, akik szállingóztak innen-onnan, és Mucsi Lalit. Rá egy kicsit többet kellett várni, mert elment egy bokor mögé pisilni. Amikor visszajött, félig kilógott még neki, de senki nem mert szólni, csak fuldokoltak elkékülve, a Fanni odalépett hozzá, és kerek perec, megkérdezte.
-Mér, ne? -vigyorgott a vezér, a többiek megrökönyödött közbeszólásait figyelmen kívül hagyva. -Maj’ én megtanítalak! Nektek pedig kuss legyen!
Így esett, hogy a Vasút utcaiak repülőiskolájába új tagot vettek fel, éspedig egy lányt.
A dolog mélyen megrázta a közvéleményt, Végvári Emőke meg is jegyezte, hogy ilyen erővel akkor ő is beléphetne, ám a nagyvezér erre eleresztett egy olyan csúnyát, hogy azt itt nem idézhetem, szaga volt, és ezzel vége is lett a tagfelvételnek.
Útban hazafelé egy gyérlombú, tépett bokor árnyékában megpihentek. Mucsi Lali megparancsolta, hogy másnap reggel kilenc órára legyen mindenki a hegyen.
Alkonyodott, mire elérték a hangár-épületet, ahol mindent rendben találtak. Az este a bíborszínű felhők alatt ólálkodott, amikor leereszkedtek a Szívas patak völgyébe.