Azokon a napokon, amikor Bubu és Totó elhatároszták, kimennek az egyetemre, mindig az első, dohányzó-kocsiba szálltak be. Beszálltak, rágyújtottak és várták, hogy elinduljon a vonat.
Utazott abban az időben, ugyanabban a kocsiban, de egy másik fülkében egy évfolyambeli lány is, egy imádságos lány. Az imádságos lány néha átpillantott Bubura és azt mondta magában:
-Istenem, micsoda egy undorító alak ez a Bubu szakadt farmerében, elnyűtt bordó szvetterében! Most is, lám lám. Az orrát túrja, és recsegőseket pukkant. Istenem, add, hogy dögöljön meg Bubu!
Bubu észrevette, hogy az imádságos lány őt nézi. Visszanézett, megpróbált mosolyogni. Olyan volt Bubu mosolya, mint amikor a pápaszames bagoly próbál mosolyogni.
-Istenem, -lelkendezett magában Bubu, -ez a lány kedvel engem.
A lány is mosolygott, mosolya mögé rejtette gondolatait.
-Add, Uram, hogy megdögöljön! -mondta megint. -Add, add, add!
Az történt ez után, hogy nem történt semmi, csak Bubunak szárnya kezdett nőni apránként. Nem igazi hús, vér, toll szárny volt, hanem csak valami felsejlő, áttetsző, szárnyszerű képződmény, olyan szárny, amelyet csak leki szemekkel lehet igazán jól szemügyre venni.
-Van itt egy üres hely, intett oda Bubu az imádkozós lánynak hanyagul, -gyere, ülj át ide, szárnyaim alá veszlek.
-Neked szárnyad van? -tetette a csodálkozást az imádságos lány, és áthurcolkodott cókmókjával Bubu mellé.
Ültek aztán így, Bubu szárnyaiba burkolózva, a lány mellette, velük szemben Totó, meg mások. És akkor egyszer csak különös dolog történt. Bubu átkarolta az imádságos lány vállát, szétnyitotta szárnyait, melyek ekkor már olyan óriási nagyok voltak, hogy az egész fülkét kitöltötték, és a lánnyal együtt egyszerűen csak kiröppent a bezárt ablakon.
Így ismerkedett meg az imádságos lány az örökléttel.

(A gyermekláncfüvet latinul taraxacum oficialénak hívják, s ha megfúvod a bóbitáját szerte-száll tolla, úgy bizony)