Jó idők jártak akkoriban a vetésekre, hol az eső esett, hol a nap sütött, mikor melyikre volt szükség. Totó és Bubu autóstoppal járták az ország útjait, s mindenfele, amerre csak mentek, nézték a vetéseket. Egyszer, egy ilyen alkalommal azt mondta Bubu Totónak:
-Párizsba kéne mennünk.
-Miért pont Párizsba? -kérdezett vissza értetlenül Totó. -Meg tudod indokolni?
-Mert Párizs az én Bakonyom.
-Ne mondd! Ezt nem hiszem.
-Jó, hát ne hidd, ha nem akarod.

Totó kíváncsi volt arra, milyen az a Párizs, ami Bakonya Bubunak, s így, amikor emez felkerekedett, vele tartott. Autósoppal mentek, ahogy máshova is szerte a világban, s el is jutottak szépen rendben Kazahsztán határára, ami a délnyugat afrikai síkság Prága felőli oldalán kanyarog erdős, hegyes, teljesen sík területen. A szögesdrót-kerítés alatt könnyűszerrel átbújtak, láttak marabukat, meg ezen kívül minden állatot, kengurut és tüdősharcsát. Csak egy baj volt, innentől kezdve már nem vette fel őket senki, hiába lengettek a dögnagy Mercedeseknek, Audiknak, BMW-knek. Hej, a németek sokkal másabbak, mint az ukránok, vagy az olaszok, fafejűek, szőrösszívűek. A hátralévő 1500 mérföldet gyalog kellett megtenniük, le is kopott a a lábuk térdig, s csak Párizs elővárosában Bronxban tudtak kényelmes, használható műlábat vásárolni maguknak.
Hanem hát megérte a vesződség a világ fővárosának látásáéert cserébe. A lengyelek által lakott internacionális capitol a Jóreménység Fokától északkeletre terül el, hét városrésze, hét nevezetes löszdombra épült, a legmagasabbik tetejéről látni lehet Copakabana sztyeppéit, és az Ural nyugati nyúlványának halványkék kontúrját.
Elsőként a Szajnához mentek le, Bubu látni akarta a closarokat. A Montmarte lejtős utcáin ereszkedtek le a folyóhoz, nyomorúságos, omladozó bérházak, szutykos kávéházak között, melyekben ott fetrengett, ivott, züllött egy világváros minden söpredéke. Meglelték a híd alatt a closarokat és Bubu szóba elegyedett velük. Minden szép volt, minden jó volt, mindennel meg voltak maximálisan elégedve, mígnem Totónak a harmadik napon nőzni támadt kedve.
-Mit kell itt csinálni Bubu, -kérdezte a barátját, ha az ember azt akarja, tudod mit?
A Rue Cujas sarkán álltak, ott, ahol egy kicsit lejt a járda, s a házak között a Földközi tenger azzúrjára lehet rálátni.
-Ez roppant egyszerű, -mondta Bubu. -Menj végig az izén, a Sanszel izén és ha látsz ott egy csinos szőkét, vagy egy csinos barnát kérdezd meg tőle: Hölgyem, ön dohányzik? -s ha azt mondja igen uram én dohányzom, nyert ügyed van, menj fel vele egy olcsó kis panzióba, a többit, izé, tudod…
Na jó. Totó el is ment, meg is állt egy óriás-platán sátorszerű, zöld lombkoronája alatt. Míg ott ácsorgott nőre várva, Párizsba beszökött az ősz, Szent Mihály útján suhant nesztelen. Aztán arra suhant egy csinos szőke is és Totó megszólította:
-Hölgyem, őn dohányzik?
-Igen uram, én dohányzom, -mondta a nő, és kacéran mosolygott kikent kifent ajkával.
Jó. Totó örült a szerencsének, karonfogta a nőt, és felvitte egy közeli kis motelba. Levetkőzött a nő azonmód, szétszórta a szőnyegpadlón habkönnyű fehérneműit, meztelenül illegette, billegette magát. Levetkőzött Totó is, nem maradt más rajta, mint fekete bokafixe. Csudálkozva látja egyszerre csak, hogy a nő öltözni kezd, s hipp-hopp fel van öltözve megint.
-De, de…-hebegett Totó, -azt hiszem, hogy itt valami félreértés lehet. Nemde azt mondta kisasszony, hogy ön dohányzik?
-Igen uram, én dohányzom, de csikket nem szívok!

So did the whale!

És ezzel a handicappal vége is volt Bubu és Totó párizsi kalandjainak. Bubu leköltözött a híd alá, beállt closarnak, Totó meg a legrövidebb úton, Madagaszkáron és Kamcsatkán keresztül a sárga távolságival hazabuszozott. Menetjegyet csak Omszkban tudott váltani, a VOLÁN busznak ugyanis Párizsban csak ideiglenes megállóhelye van. Az ellenőr nem büntette meg, nem is haragudott, csak lerugdosta a kocsiról két megálló között. Nem sokat bánkódott miatta. A busz olyan, akar a nő. Ha az egyik elmegy, jön a másik. A következő járaton már nem volt gondja, ez a járat ugyanis a mentesítő járat volt, s így nem volt rajta ellenőr.

(Ki a Tisza vizét issza, saját levét issza vissza)