1. Békesség földön az embernek (folytatás)

Poroszkáltak a lovacskák az országúton. Elhagyták a falu utolsó házait. Volt nem messze onnan egy dűlőút balra, ami távoli erdős, dombos vidék felé kanyargott, keresztül a széles síkon. Miska letért itt a szekérrel, s rákanyarodott a dűlűútra. Nem voltak már messze a pataktól, melynek összedőlt hídját jöttek ekzaminálni.
Miska megpöccintette ustora hegyével az almásderes jobbra-balra lengő hátsóját: Nyeee! A lovak megugrottak, átröpítették a konnyű homokfutót az előttük keresztbe futó lapos árkon. Döccent a kocsi, aztán símán szaladt tovább.
A vén kocsis most oldalra sandított, a jegyző úrra.
-Emlékszik még nagyságosúr a tisztelendőatya vasárnapi szentbeszédére?
-Hogy emlékszem-e? -Dósa Jenő a kalapjához nyúlt, s hátrébb bökte két újjával. -Mán miért kéne emlékeznem? Mondott valamit, már úgy értem…olyasmit…
A kocsis most fél testével egészen odafordult.
-Hát ippeg ezért kérdem…merthogy a Kain és az Ábel történetét mondta volt el. Azzal példálózott, na, ho’ az emberek semmiségekért megfojtanák egymást egy kanal vízbe.
-Oszt mi baja ezzel? -nézett vissza Mihályra Dósa Jenő egy erős meghőköléssel. -Tán csak tán így van, nemdebár?
-A’ mán tényleg így van, nem is asztat mondom én kérem. Hanem hát a végén mégis csak furcsa, ho’ az Úr megigéri a testvérgyilkos Káinnak, hogy a haja szála sem fog meggörbülni. Úgy tűnik nagyságosúr, mintha az Úr Isten a bűnöst védené, a bűnöst oltalmazná, ho’ azt meg ne ölhesse senki. Na, ez az, ami böki a csőrömet! Micsoda igazság ez az Isten résziről?!

Dósa Jenő elképedve ült a bakon. Nem, nem az öreg kocsis kérdése döbbentette meg annyira, hogy szinte szóhoz sem jutott, hanem az, hogy ami most lejátszódott: ülnek a szekéren ő és a kocsis, és a kocsis Káin és Ábel történetével hozakodik elő, -egyszer a múltban már ugyanígy lejátszódott. Igen, igen lejátszódott! Csak akkor szegény Pista ült a bakon, és a galgahévízi vasúti átjáróhoz közeledtek, nem a mocsarasi fahídhoz. Első éve volt az a jegyzőségen! Hányba is volt? 17-be’, tíz évvel ezelőtt? Igen akkor, persze, hogy akkor. Vagy egy évvel előtte. Már közel volt az átjáró, látták, hogy a sorompó szabadot jelez, és Pista ekkor odafordult a jegyző úrhoz, mint most Miska bá, és ugyanazt kérdezte, mint Miska most: micsoda igazság az Isten igazsága, nagyságosúr?
Jenő úr megborzongott a bakon, pedig a júniusi reggel meleg lehelete szállt a földek felett. Tavaszi árpa volt vetve jobboldalt, balról pedig a takarmánykukorica sűrű, zöld leveleit hajlította a szél. A távoli domboldalban a csősz kunyhója feketéllett.
Miska válaszra várt, érződött a hallgatásában, mint, ahogy Pista hallgatásában is, a galgahévízi vasúti átjáró előtt a várakozás. Akkor, tíz éve nem volt ideje válaszolni Pista kocsis kérdésére, mert beértek a vasúti átjáróba a sorompók közzé és jött a vonat. Most mit mondjon Miskának? Ő csak egy egyszerű közigazgatásbeli ember. Mit tudhat Vácszentlászló jegyzője az isteni igazságról?
Megmérgesedett. Mért nem kérdezi a vénember a papot! Annak kék tudni, nem a falu jegyzőjének. Kelletlenül válaszolt végül, gondolatai egsézen máshol jártak, visszakalandoztak a múltba. A szörnyű baleset helyszínén járt lélekben újra, s csak foghegyről válaszolt a kocsis kérdésére.
-De ostoba ember maga Miska! Hát hiszen mi lett volna az emberiséggel, ha Isten elemészti Káint, miii? Ádámnak csak két fia volt. Oszt, hogy az egyik meghótt, a másikra maradt a dolog, hogy ősapja legyen az utána jövőknek! Istennek szüksége volt Káinra, ez Isten igazsága és punktum!
Feltűnt a fűzfák ritkás sora, s mögötte a lapályos rész, melynek mélyén csörgedezett a keskeny ér. Már messziről látszott. A régi fahidat biza’ elmosta az ár. Deszkája se maradt, csak a betoncsonkok árválkodtak innen és túlfelől. No, ezen nincs mi renoválnivaló. Ide új híd kell. Dósa Jenő törte a fejét. De sürgetős a dolog, mert aki onnanfelől, a tanyáktól gyön, annak híd híjján jó nagyot kell kerülni, meg kell kerülnie az egész lápos, mocsaras részt közepén a kicsi Hajta-tóval, hogy aztán Valkó felől kanyarodhasson vissza Vácszentlászlóra. Turán, vagy Galgahévízen kap talán ácsot az új híd felépítéséhez, igen ám, de miből? A kassza üres, a község tartalék-pénzét elvitte télen az iskola kéményének megreparálása, és a községháza épületének tavaszi meszeltetése. Most már csak annyi van, amennyi a segédjegyző, a gépíró kisasszony, és a takarítónő járandóságainak kifizetésére, meg nehány elengedhetetlenül szükséges dologi kiadásra van félretéve. Kérhetne pénzt a megyétől. Endre Lajos megyei alispán jó szívvel van iránta. Endre Lajosnak csak egy szavába kerülne. Ő tótumfaktom ott fenn, még a méltóságos főispán úr is úgy táncol, ahogy Endre Lajos fütyül neki. Igen ám, de nem fűlik a foga ahhoz, hogy az alispántól kérjen. Az alispán veszedelmes ember. Indulatos, erőszakos, hirtelen haragú nagyúr. Joviálisan meglapogatja az ember vállát, oszt hüvelykújját beakasztva zsinóros dolmánya gomblyukába összecsippentett szemmel szól: Meglesz a pénz öcsémuram, meglesz, majd szólok a megyegyűlésen az érdeketekben. De nekem is van ám egy apró kérésem. Mosolyog, ahogy róka mosolyog a tyúkra. Az a kérésem ecsémuram, ho’ mozdíccsa mán elő ott lenn a Párt alapszervezetének beindulását. No, nem nagy dolog-e, va’ azt mondod, hogy igen?!
Endre Lajos nagymagyar, öltözködésével, zsinóros dolmányával, istvánkeresztes, színarany pityke-gomjaival, darutollas süvegével, egész lényével kihangsúlyozza a nagy-nagy magyarságát. Az Ébredő Magyarok pártjának egyik vezéralakja, beszédeinek refrénje, (melyeket üdvrivalgva fogad a nép bármerre jár a megyében): Erdélyt vissza, mindent vissza!
No, nem. Endre Lajostól nem fog kérni, csak, ha minden part szakad. Majd kerít valahunnan máshunnan. Most gyerünk tovább, itt nincs mit tenni. Gyerünk legelébb Turára, a Téglási-major várhat.
Magasra hágott a nap az égen ontotta a mezőkre a forróságot. Dósa Jenő jegyzőúr elpilledt a bakon a kocsis mellett, s a vén Miska feje is le-le csuklott a mellére. Hanem hát a két almásderes tudta merre kell menni. Meg sem torpantak a zsámboki útelágazásnál, maguktól fordultak be balra a templom előtt, Tura felé. Ha hosszú volt az út Vácszentlászlótól Zsámbokig, -mert bízvást állíthatjuk, hogy szekerezve és nem autón száguldva, igencsak hosszú út az, – mi hosszú volt ellenben Zsámboktól Turáig! Az országutat nyárfák szegélyezik végtelenül elnyúlva két oldalt, azon túl a vetések, aranysárgába futó kenyérgabona egymást érő táblái, a kukorica messzehullámzó zöldje, fehérhere, és más pillangósvirágúak porosszürkén, kéken. A lovak tudták az utat. A ló eszes jószág, érti az emberi szót. Az almásderes kiváltképp. Neki elég volt meghallania a gazda szavát: „Turára”, s már ment is magától, nem kellett neki irányítás.
És, ahogy a szekérrel mendegéltek felverve a port maguk mögött, a csöndben, a forróságban Dósa Jenő visszasüppedt a múltba. Tíz éve történt (vagy tizenegy) -de pontban ezen a napon. Június 6-át írták akkor is. Akkor is ugyanilyen forró és poros volt a nap. Pista ült a bakon, ő mellette, a galgahévízi vasúti átjáróhoz közeledtek. A vasúti pályatest két, meredek töltésoldal között fut ezen a helyen, s íves, jobb kanyart ír le. Aki ideér, és át akar kelni, annak rá kell magát bíznia a bakterra, mert a pályát még a kereszteződés közepétől sem lehet belátni. A bakter megkapja a jelzést az állomástól, hogy a vonat elindult. Bő négy perce van arra, hogy kibaktasson a bakterház elé a szerkezethez, s a kereket megforgatva leeressze a sorompót. A vonatnak újabb négy perc kell, hogy az átjáróhoz érjen. Úgy van kiszámítva az egész, hogy maximális legyen a biztonság. Az is, ha a bakter el nem alszik. De még soha nem fordult elő, hogy elaludt volna. A bakterság bizalmi állás, aki ott posztol emberek tuczatjainak életeért felel.
Közel volt már a sorompó. A kocsis és a fiatal jegyző beszélgettek. Káin és Ábel bibiliai története volt terítéken, istenes templomba járó ember volt a kocsis, ő hozta fel. Hogyan lehet, az, hogy Isten, ahelyett, hogy megbüntette volna a fivérét elemésztő Káint, menlevelet adott neki, megjelölvén: figyelem, ez itt Káin, akit nem szabad megölni! -firtatta a kocsis.
-Hát miféle igazság az Isten igazsága, -kérdezte félig tréfásan, félig bosszúsan, mert nagy tréfa-csináló, és nagy okoskodó volt ám a legény.
Dósa Jenő a szót rágta magában, mit is feleljen most ő erre? -de ezenközben a kocsi már beért az átjáróba és ráhajtott a sínre.
Hangtalanul ekkor, a két töltésoldal közül, a kanyarulat mélyiből fekete, füstöt okádó vasszörny tört elő és nekik rontott. A jegyzőúr erre emlékszik, ez az utolsó értékelhető kép emlékezetében, a többit már azoktól tudja, akik később elmesélték neki, mi s hogyan történt. Nem hallotta az iszonyatos sívítást, ami a vasszörny gyomrából hallatszott, s nem hallotta a kocsis figyelmeztető kiáltását sem: „a vonat!”
A hatvani gyors fékezés nélkül a gondolat sebességénél gyorsabban rohant rá a szekérre. Pista kocsis ült az ütközés oladalán, ő azonmód felkenődött a mozdony szénfekete orrára, vér-palacsintává lapította az ütközés iszonytató ereje. Teste aztán a szekér recsegő-ropogó szilánkjaival a kerekek alá került, -a kerekek, ami megmaradt belőle, begyűrték, és a felismerhetetlenségig összeaprították. A szekérből semmi nem maradt, kivéve egy küllője tört kereket, és a kocsirudat. A lovakat oldalra röpítette az ütközés erje, a vasszörny tovalóduló tehetetlensége 400 méteren keresztül vonszolta a hámban összetört tetemüket. Csodával határos módon Dósa Jenő életben maradt. Amikor a mozdony a szekérnek ütközött, a becsapódás leröpítette a bakról, szállt a levegőben vagy húsz jó métert, s kikötött oldalt a töltés puha, füves, vadvirágos rézsüjén. Kulccsontja törött, s enyhe agyrázkódást észleltek nála, amikor negyedóra múltán rátaláltak, más baja nem esett. Eszméletén volt, félrebeszélt, de vert a szíve és nem látszott seb a testén. Isten csudálatos csodája volt, hogy életben maradt, a vácszentlászlói plébánosúr ki is prédikálta név nélkül az esetet a rákövetkező héten a déli nagymisén, mondván, hogy akivel terve van az Úrnak, azt földi baj nem érheti.

(Folytatása következik)