Humanista ember nem panaszkodik az anyanyelvén, az olyan indolens dolog. Bubu humanista ember volt, bár ez egyéltalán nem látszott rajta. Lehet, hogy nem is volt humanista, csak én vizionálok. Mindenesetre egy ízben, amikor úgy adódott, hogy együtt voltak valami miatt, panaszkodni kezdett Totónak. Totó nádfonatú karosszékben terpeszkedett kicsit kövéren, kicsit rövidlátón. Sört kortyolt, pislogott. Hallgatta Bubu jajszavát:

„Thiii ohmni natura moa! Thiii ohmni matuta, maturále. Supranosa menton et reklamacije mia more. Penitencalense obskurum zea mays. Huuu Hu Hu. Est impertinencia novum vulgarum. Tré khodde rhobosztoe merkanticsiszkie ohmnibusz. Absulendum theee Theba. Gierls et gerslicte bendum labort. SÚÚÚ. SŰŰŰ. Thul shürüh. Encien via viale vienále. Supportosa máj starvingose for good. Jháe nyet, jeháe nyet. Verlinge hanna est”

Így hangzott Bubu panasza.

(Igyunk egy kanna szeszt)