2. Ne vigy minket a kísértésbe (Második Könyv, folytatás)

Csikorgó kavicsokon lépdelve mentek fel a főbejáratig, elől az inas a pakkal, mögötte nézelődve, bámészkodva Dósa Jenő. A park, melyen áthaladtak, mővészi megjelenítése volt a természet titokzatos erejének, és az emberi elme fantáziadús alkotókészségének. A látvány minden képzeletet felülmúl. Pompázatos örökzöldek, buxusok, pálmák, húsoslevelű, virágzó bokrok között ösvény kanyarog, elvész valahol elől, aztán felbukkan megint két nagy szikla között. Szigetecskék látszódnak a bokrok, fák benyílóiban, és fehérre mázolt padok a szigetek rejtett ölén. Tündérlányok és tündérfiúk játszanak ott az egyik tisztáson, ruhájuk élénk szinei átütnek az ingó-bingó leveleken, enyelgésük a nimfák huncut enyelgése egy álombeli paradicsomból. Egyszerre csak, ahogy arra mentek, selyeminget viselő fiú robbant ki a kertből, mögötte karcsú kislány, bájos, lenge öltözetben, mélyen kivágott ruhácskájából elővillan hófehér keblének két szűzi halma. Amolyan kis succubus, ingerkedő kis boszorka. Kezében zöld leveles ág, azzal csapkodja a fiú vállát. Majd’ egymásba botlanak Dósa Jenővel és az inassal, ahogy szertelenül keresztezik a feljárót.
-Scuzi! -kiáltja oda a kislány gondtalanul a bajuszos magyar úrnak, akit csaknem fellökött, és rohan a fiú után. Eléri nem messze tőlük, és most a változatosság kedvéért a legény barna, fürtös fejét kezdi csapkodni, és szídja tréfásan valami latin nyelven, melynek foszlányaiba nem sikerül belekapaszkodnia Dósa Jenőnek. A fiú kacagva veszekszik vissza, és, hogy megállítsa valahogy az ingerkedő kisboszorkát, kinyujtja a kezét, és mutatóújjának bögyével megbökdösi a leánykát a hasikóján, és aztán feljebb, ott, ahol melleinek domborodó íve a ruha kivágásában összeér. Elszaladnak, mint két virgonc mókusgyerek, kétséget nem hagyva, mi lesz e szerelmi élcelődés végkifejlete.
Olaszosan barna úr jön velük szemben, bal kezében sétapálcát lóbál, jobbján szőke német lányt vezet. Német az ifjó hölgy, a beszédjéből ez tűnik ki. Hajadonfőtt vannak mindketten abban a rekkenő melegben. Fesztelen könnyedséggel odaintenek Jenő úrnak, és táncos lábbal tovalejtenek, le az ösvényen, a rácsos kapu irányába, melyen túl, a sétány mögött lenn a mélyben, lent dagad és apad a hullám, és megtörik a sziklák lábánál.
Beszélgető, nevetgélő csoportok között mentek fel a hallba.
-Erre, méltóságos uram erre, -intett az inas Dósa Jenőnek. Tisztán artikulálva, szépen beszélt magyarul, bár némi kis olaszos íz érződött kiejtésén.

(Folytatása következik)