Felakasztottak.
Igen, falakasztottak annak rendje, módja szerint, nem csalás, nem ámítás, úgy, ahogy kell: kötél a nyakamon és kirúgták alólam a sámlit. Hogy sámli volt-e, tuskó, vagy rönk, már nem tudom, erre konkrétan már nem emlékszem.
Mielőtt az olvasó fejében az első kusza kép megjelenne arról, hogy ez valami oltári nagy svindli (asztat mondja a pali, hogy felakasztották, de hát él, ugyi, ha a saját akasztásáról süketel itt nekünk), sietve le kell szögeznem két dolgot, kivégzésem csak álom volt, ez az egyik, a másik pedig az, hogy „én” nem én vagyok fizikai valómban, és mégis én vagyok.
Hogyan lehetséges ez? Megmagyarázom. Nagyon egyszerű. Elképzeltem valakiről (aki persze bizonyos értelemben én vagyok), hogy asztat álmodja, hogy felakasztották.
Állt a sámlin, félmeztelenül és girhesen. Nagyon félt. Annyira, hogy a langyos, illatos hajnali levegőn remegett a teste, mint a miskolci kocsonya. A szűk, rideg udvart datolya-pálmák szegélyezték kelet felől, amerről a nap érkezését várni lehetett, leveleik átnyúltak a fal felett.

Láttam a legyező alakú leveleket a rózsaszínű félhomályban és nagyon féltem. A hóhér hosszúra nyúlt árnyéka közeledett felém. Nem néztem föl, lefele néztem, az árnyékot néztem, ahogy nyúlik, vibrál, mint a láng. Egyszerre csak ott volt, babrált a nyakamon, a kötelet igazgatta. „Nem kell félni” súgta oda halkan,” nem fog fájni”.
Bevizeltem, híg, lucskos bélsarat ürítettem a gatyámba. Az ürülék végigcsorgott a lábam szárán, alul kifolyt, sárgára festette mindkét csupasz lábfejemet és lecsöpögött a hajópadlóból ácsolt, öreg, fekete pódiumra. Gondolkodni akartam még egy kicsit az utolsó pillanatomban, talán azért, hogy valahogy emberi módon múljak ki az emberi gondolatok miatt, de egyszerűen semmi nem jutott az eszembe, agyam olyan volt, akár a trópusi napon szikkadó szivacs. Éreztem, megfeszül a kötél. Most. Kész. S akkor, mielőtt még a sámlit kirúgták volna a lábam alól, tényleg a legeslegutolsó pillanatban, megláttam valamit. Nem, nem valami volt, hanem valaki! Azt a lányt láttam meg, akit szeretek. Vállpánt nélküli, sötét tónusú, fehérpettyes nyári ruhában állt nem messze tőlem, és a társaságával beszélgetett. Velük beszélgetett ugyan, de rám nézett. Szeme vidám volt, nevetett. Felemelte a jobb karját, intett egy arra elhaladónak. A mozdulattól a nyári ruha azon az oldalon lecsúszott és felfedte titkát. Napsütötte barna melle volt a lánynak, kerek melle volt a lánynak, rózsaszínű, lányos bimbóval a közepén. A bimbó hegye felfelé mutatott, ahogy a kerek, feszes melleknél általában szokott. De csak a felét mutatta meg a lecsúszott ruha a lány mellének, a mell alsó felét még fedte. Csak a bimbó bújt ki játékosan. Kicsit megijedt a lány, és odakapott a másik kezével, hogy megigazítsa a ruhát, mire a ruhácska felső szegélye a másik oldalon is lecsúszott. Most már teljesen fedetlenül maradtak a lány mellei, s mindkettőt teljes egészében lehetett látni. Láttam a lány két mellét az utolsó pillanatomban, annak a lánynak a mellét, akit szerettem. Zavarban volt szegény, észrevettem a pillantásán, ahogy szemünk találkozott, de azt is láttam, vagyis inkább látni, érzékelni véltem, hogy nem bánja, hogy így történt. Arra gondolhatott, hogy halálom óráján legalább szépet, kellemeset látok.
Mi történt asztán?
Hát, ahogy az álmokban lenni szokott, olyasvalami történt, mint ami az álmokban gyakran megtörténik. A képek elveszítették az előző képekkel való kapcsolatukat.. A lány átment a másik oldalra, leült az egyik ágy szélére. Valaki feküdt abban az ágyban egy másik lány, az én lányomnak a barátnője. Beszélgetni kezdtek. Sok ágy volt a szobában, sokan voltunk. Alváshoz készülődött éppen a társaság, mielőtt a lány bejött volna, de meg akartunk még valamit beszélni, mielőtt elalszunk, talán a másnapi programot.
Nem derült fény végül is arra, hogy közben engem felakasztottak-e, vagy sem, s így arra sem, hogy a hálóterembeli jelenet már halál utáni álom volt-e, vagy sem?
Ilyenek az álmok.
Egy biztos csak.
Engem felakasztottak. És most álmodom.