Kövek közé zárva

A szobában, ahol haldoklom, a vaságyon kívül van egy rozoga kis-asztal, és egy törött támlájú szék. Ez az összes berendezés. Illetve, van még két százas szög, beverve a falba, az ággyal ellentétes oldalon. Rá lehet akasztani valamit, egy kalapot, vagy egy sétapálcát. A szögeket nem nevezném berendezési tárgyaknak, bár fogasként elég jól megfelelnek. Ágyam alatt áll félig üresen, illetve félig megtelve a serbli. Mállik a vakolat oldalt a jobb kezemnél. Erőtlenül megkaparom, leesik egy lemezszerű, hártyavékony darabka. Felemelem a fejem, hogy jobban kilássak az ablakon. A szemben lévő ház erkélye, és a mi házunk erkélye között zsineg feszül, a zsinegen lepedők és más agyonmosott fehérnemű féleségek lógnak. Nyílik az ajtó. Tudom, ki jön. Jön az angyal. Vagyis Angyal Dezső, a levakarhatatlan közép-európai. Ó, hogy utálom én Közép-Európát! Leül, röhög. És elkezd megint mesélni.

Az angyal a következő történetet mesélte, agóniám második napján:

A férfi az utca közepén ment, egyenlő távolságot tartva a jobb és baloldali házfalaktól. Ha kinyújtotta volna a kezét akár meg is érinthette volna őket, olyan közel voltak. A sikátor egyre emelkedett. Gyufaskatulya házak sorakoztak egymás mellett. Keskeny, színes házak, lőrésszerű ablakokkal. A férfi elérte az emelkedő tetejét, innen már lejtett az utca. Volt itt egy ház, ez más volt, mint a többi, ez szélesebb és magasabb volt és két kőkutya ült a kapubejáratban egymással szemben. A többi ház kapubejáratában egyetlen egy kőkutya sem ült. Az egész kisvárosban nem volt egyetlen egy kőkutya sem csak itt. Ide ment be, ebbe a kőkutyás házba. Felment a másodikra és becsöngetett az egyik lakás ajtaján. Mindjárt jövök, mondta belül egy női hang. Aztán hirtelen kinyílt az előszoba ajtó, és egy pongyolába öltözött nagyon fiatal lány állt a küszöbön. 15-16 évesnek nézett ki, de lehet, hogy annyi sem volt. Jó számot kaptam? – kérdezte a férfi csalódott hangon. Én a Via Luigi Fontaneta 10-be jöttem, a második emelet 3-ba. Ezt a címet adták meg. Angolul kezdte, de olaszul folytatta. Nehézkesen, lassan beszélt olaszul, keresgélnie kellett a szavakat. Elmegyek.
Prego, mondta a nő, és becsukta az ajtót. A férfi megfordult, de még nem ment el. Megnézte még egyszer a számot, jó szám-e, de az volt, kétségkívül az volt. Tett három tétova lépést a lépcsőház irányába, majd megállt. Kicsit gondolkodott, aztán visszament és becsöngetett még egyszer. A lány most lassabban jött ki, mint az első alkalommal. Mosolygott. A pongyola már nem volt rajta, csak egy rózsaszínű, áttetsző kombiné, és egy fehér, nevetséges csipke-bugyi. Jöjjön be, mondta a férfinek angolul. Maga jó helyen jár. Egyszerűen bútorozott kicsi szalonba vezette be a férfit. A székek kárpitjai és a kanapé rózsaszínűek voltak. A másik szoba volt a hálószoba, a nyitott ajtón keresztül széles, kényelmes ikerágyat lehetett látni.
Gyakorlott vagyok, mondta a lány. Kétszer is elmondta, olaszul is és angolul is, hogy a férfi mindenképpen megértse. Akar beszélgetni, vagy lássunk hozzá?
Lássunk hozzá, mondta a férfi. Azért jöttem. Majd aztán beszélgetünk. Maga tényleg….tényleg gyakorlott? Nem hazudik?
Prego, mondta a lány. Bebizonyítom.
Jó félórát voltak együtt. Amikor végeztek és kijöttek a szalonba azt mondta a férfi: maga tényleg nagyon jól csinálja. Nagyon jó volt magával. Na látja, mondta nevetve a nő. Maguk közép-európaiak mind ilyen kicsinyhitűek?
Honnan tudja, hogy közép-európai vagyok? -kérdezte a férfi. Nevetett ő is. Onnan, mondta a nő, hogy sok közép-európait ismerek. A közép-európaiak mind félszegek és hitetlenek. És…
És?!
És nem értenek a szerelemhez.
Én se?
De maga igen. Egy kicsit. De maga nem teljesen közép-európai. Maga bulgár. Vagy lengyel. Esetleg magyar.
A kanapén beszélgettek. Az asztalon előttük kancsóban frascati állt. Itták a bort és trécseltek. Az itáliai férfiak a legjobbak, mondta a lány. Akarja látni milyen jók?
Akarom-e látni? A férfi összezavarodott. Igen. Nem. Nem tudom.
Várjon, fölényeskedett az olasz lány. Mindjárt szólok valakinek. Itt lakik a túloldalon. Felvette az asztalkáról a kicsi fehér telefon kagylóját, tárcsázott. Nagyon gyorsan pergő nyelvvel beszélt valakivel, a férfi egy kukkot sem értett belőle, csak a „prego”-kat hallotta ki.
Átjön, mondta a nő. Mindjárt itt lesz.
Nem telt bele másfél perc, megjelent egy másik férfi. Sötét bőrű, göndörhajó, tipikus dél-olasz.
10-20 percet beszélgettek hármasban. Nagyon nehéz volt az olasszal beszélgetni, az angol szavak, amiket mondott felismerhetetlenek voltak, olaszul meg nagyon gyorsan beszélt.
Megmutatjuk akkor, mondta a lány. Beszáll maga is, vagy csak nézi? Ha beszáll, fél áron megszámítom, de ha csak nézni akarja, az ingyenes.
Inkább csak nézem, mondta a közép-európai férfi. Jó, mondta a nő. Van pénzem, nem azért, mondta a férfi. Tudom, mondta a nő.
Bementek hármasban a hálószobába. A közép-európai férfi letelepedett egy puffra a sarokban. Ezek ketten nekiláttak és mindent végigcsináltak, amit csak végig lehet csinálni.
Mennyivel tartozom, -kérdezte a közép-európai férfi, amikor már újra kettesben voltak. Perfavore pagare.
Megmondtam, válaszolta a nő a vállát vonogatva. Csak az egyszeres díjat kell kifizetnie. A többi grátisz. Köszönöm, mondta férfi. Szívesen, nevetett a nő. Nagyon kis fiatalka volt, nem volt több tizenötnél.
A férfi indulni készült, vette a kalapját.
Arrivederci.
A lány kikísérte az előszoba ajtóig.
Jöjjön máskor is, mondta kedvesen, és lábujjhegyre ágaskodva megpuszilta a férfi arcát. Jó volt magával. Legközelebb nem kell fizetnie.

Leütöm az angyalt. Annyi erőm még talán van. Lovagló-ülésben ül a törött támlájú széken, vigyorog. Na, mit tippelsz, balfék, ki volt az a közép-európai férfi? Nagyot nevet. Hát én voltam, pupák, én. Esküszöm, felállok és leütöm Angyal Dezsőt. Ugyan már. Hagyjon már meghalni.