Mocarella után a parton

Azt mondja az angyal, hogy a negyedik és az ötödik nap a sorsdöntő. Akkor dől el megmaradok-e, vagy elmegyek? Ül a törött támlájú széken az ágyammal szemben, fékezhetetlenül vigyorog. Belevág szokásos történetei egyikébe. Elmondtam már cimbora, miket éltem át Majoriban és Minoriban? -kezdi. Inkább vinné ki a serblit az ágyam alól, elviselhetetlenül bűzlik a tartalma harmadnap óta. Miért kell nekem itt meghalnom, ebben a koszlott dél-olaszországi kisvárosban! Odakinn lepedőket teregetnek az asszonyok, a csukott ablaktáblán keresztül behallatszik pergő nyelvű civakodásuk. Angyal Dezső mesél, én hallgatom és csendben haldoklok, míg mesél.

A férfi a trattoria nyitott, szellős teraszán ült, vino rosso-t ivott. A teraszról le lehetett látni a tengerre. Sokan voltak aznap a Costa del Solén, idegenek, turisták és helybéliek, de ő nem törődött a homokparton nyüzsgő, tarkabarka tömeggel. Oldalt fordult nádfonatú székében és felfele nézett, fel az út mellett fekvő parkolóba, ahol egy piros sportkocsiból magas, lefátyolozott hölgy szállt ki. A piros kocsi véletlenül pont úgy állt meg, hogy mögötte látszódott a közúti alagút sötét bejárata. Az alagút torka egyre öntötte magából az autókat, úgy tűnt, soha nem szakad meg a folyam. A hölgy lejött a lépcsőn a vendéglőbe, megállt az asztalok között és ernyőt formálva a tenyeréből körbe kémlelt. Minden asztal foglalt volt. Az asztalok mellett mindenütt sokan ültek, egyedül annál az asztalnál volt szabad hely, ahol a férfi a borát itta. Erre, erre. Jöjjön ide, -intett a férfi a nőnek. A nő odament. Nagyon elegáns volt. Scuzi, mondta bűnbánó arccal. Nem baj, intett a férfi. Üljön csak le. Úgy sincs máshol hely. És én úgyis akarok. Prego?! -kérdezett vissza a nő idegesen. Adta az értetlent, a megbántottat. Akarok, mondta a férfi még egyszer és megnyomta a szót. Hanyagul beszélt. Hanyagságán átütött némiképp a közép-európai férfiak erőltetett, nem természetes nyeglesége. Svéd, mondta magában a nő. Az ám. De, tette hozzá aztán hangosan, nincs semmi baj. Én szeretem a svédeket. Norvég vagyok, vigyorgott vissza rá a férfi. Próbára akarta tenni a nőt. Norvég? A nő levette a kalapját, az arcrészt elfedő fátyollal és a másik székre tette. Kezdett megnyugodni. Szép arca volt, egy kicsit koravén arca volt. A norvégokat is szeretem. A norvégok szenvedélyesebbek, mint a svédek.
Ültek az asztalnál, tanulmányozták egymást. A nő túlontúl elegáns volt, magamutogató, -túlhangsúlyozott, tipikus „úrinő” megjelenésével igyekezett leplezni foglalkozását. A férfi átlátott rajta. Idehallgasson, mondta, én most egy ideig itt leszek a környéken. Nem tudom mennyi ideig, azt mondom csupán, egy ideig. Capito? Akarok egy állandó nőt minden napra. Érti? Kicsit nehezen beszélem ezt a nyelvet. Nem akarok minden nap más nő után koslatni. Ha magának megfelel így, akkor kifizetek előre egy összeget. Jó ez így magának?
A nő alaposan megnézte magának a férfit. Prego signore, mondta. Nem tudom.
Jött a pincér, megállt várakozott, hogy ezek ketten befejezzék. Csak egy olasz pincér tud úgy várakozni, ahogy ez a pincér várakozott. Térdét megroggyasztotta, tüntetőleg másfele nézett. Fehér inge előkéje vakított a napfényben.
Mit iszik, kérdezte a férfi a nőtől. A nő habozott. Fehér bort kérek, mondta végül kényesen elnyújtva a szavakat. Frascatit. És mocarellát hozzá. Az való hozzá.
A mocarella a vörösborhoz való, nevetett a férfi. De ám legyen. Én is kérek mocarellát, mondta aztán még mindig nevetve a pincérnek. Két adag mocarellát hozzon. Due mocarella perfavora. Eszegették az öklömnyi, gombóc alakú sima, hideg sajtot, itták hozzá a borukat, a férfi a helybéli, telt vino rossot, a nő a vino biancot. A társalgás akadozva folyt, nagy-nagy szünetekkel. Azt mondják a pizza igazából csak Rómától délre ehető, mondta a férfi. Igaz ez, vagy nem igaz? A nő egy albumban lapozgatott, amit a táskájából vett elő. Térdén volt az album. Nem tudom. Illetve nem. Már, mint hogy dehogynem, igen, igaz. Habozott, majd rámutatott egy képre az albumban. Meg kell mondania, melyik verziót választja. Ezt? Vagy ezt? Odafordította az albumot a férfi felé. Aztán áttolta teljesen, hadd lássa jobban a férfi. Mert ettől függ az ár. Capito? A férfi megnézte a képeket, lapozott és a másik oldalon lévő képeket is megnézte. Abba nem tudok belemenni, mondta a nő, hogy maga előre kifizet egy összeget, és aztán mást akar, drágábbat akar, mint amit kifizetett. Ha jó magának, fizesse ki előre a legmagasabb változat árát és akkor belefér, ha menet közben mégis valami olcsóbb árfekvésű mellett köt ki. Miért drágább az egyik, mint a másik? -értetlenkedett a férfi. Nézze. Ha valami ugyanannyi időt vesz igénybe, ugyanannyiba kell, hogy kerüljön. Máshol…
A nő átnyúlt, lapozott, megmutatott egy másik oldalt is. Máshol másként van. Nálam így van. Nézze végig a képeket, és megérti. Vannak figurák, amelyek nagyon fárasztóak, munkaigényesek. Ezeket jobban meg kell fizetni. Menjen csak hátra, tekintse meg a csoportos, és az állatos variációkat is. Tudja, mibe kerül ma egy állat?! Beszerezni, beidomítani?
A férfi előre hátra lapozgatott. Arca komoly volt, nem árult el érzelmeket. Mint amikor a mérnök a tanulmányterveket veszi számba a rajzasztalon. Szakmai érdeklődés volt csupán rajta, és némi kétkedés. Rámutatott az egyik képre. Ezt a figurát például hogyan lehet összehozni egy állattal, például egy tigrissel? -kérdezte, és úgy fordította az albumot, hogy a nő is lássa azt a képet, amelyikről szó van. A nő megnézte. Ezt sehogy, mondta picikét megvonva a vállát. A tigrisnek amúgy is bekötjük a száját, vagy szájkosarat teszünk rá. Nagyon fontos, hogy ne történjen sebesülés. Hogy le ne harapja? – mosolygott a férfi. Si, nevetett rá a nő. Pontosan signore. Azért hogy le ne harapja. És a karmukat levágják? Si signore, a karmukat levágják. Állatosat nem akarok, mondta a férfi. De ezt itt, meg ezt, meg itt, ni a következő oldalon ezeket igen. Va bene. A nő beleegyezően bólogatott. Ezek egyszerűek uram, és nem kerülnek sokba. Finom a sperlongai sajt. Mondragonai, tiltakozott a férfi. Higgye el, meg tudom különböztetni sajtot a sajttól, elég régóta élek Dél-Olaszországban. A nő összecsukta az albumot és maga mellé tette. Abban a pillanatban a sajt fontosabb volt. Az üzletet majd megkötik utána, ha kitárgyalták. Nézze, én nem messze onnan Castel Volturnoban születtem. A mi ablakunkban is lógtak a zsákok. De az mégis más. Sperlonga kint van a fokon. Ott, Castel Volturnoval ellentétben a házakat egész évben éri a sós szél. Emiatt gyengébb a mondragonai is. Mondragona is beljebb fekszik. Az igazi mocarellát Sperlongában érlelik a házak ereszén, olvassa el az úti-könyveket, ha nekem nem hisz. A férfi ivott a vörösborból, kinézett messze a tengerre. A látóhatár elmosódott elől. A szikla mellett az öböl bejáratánál habzott a víz, ahogy a hullámok a köveknek csapódtak. Éltem egy időben Sperlongában és Mondragonában, nekem ne magyarázzon. Nekem nem kell úti-könyveket olvasgatnom ahhoz, hogy tudjam. Kérem, mondta a nő. Prego, prego. Az üzletet azért megkötjük, nem? Meg. A férfi kurtán felnevetett. Legfeljebb nem hozzuk szóba eztán a sajtokat. A nő is nevetett. Va bene. Basta. Most fizet? Most, mondta a férfi. Kifizetek tíz napot, utána meglátom. Megjegyezte a figurákat, amiket kiválasztottam? Meg, mondta a nő. Mindegyiket akarja, minden áldott nap? A férfi megint ivott. Igen, mondta. Négyet választottam ki. Kettőt reggel akarok, kettőt este, de nem túl későn. Éjfél előtt legyen mindenképpen. Capito? A nő is ivott. Kiitta mind, aztán újra töltött magának és abból is leivott egy keveset. Rendben signore. Kérem akkor a pénzt. Tessék, mondta a férfi, itt van, számolja meg. A nő megszámolta a bankjegyeket. Pont annyi volt, amennyi járt tíz napra. Felállt, feltette a kalapját, nyújtózott. Jön akkor? Letudjuk a ma reggeli két menetet? A férfi is kiitta a borát. Pénzt tett a szalvéta alá. Nevetett, fújta a szél a haját. Felmutatott a piros sportkocsira, melynek csillogó króm-felületei elvakították. Ezzel megyünk? Ezzel hát, mondta a nő.
Tíz napot volt együtt a férfi a dél-olasz nővel, aztán kifizetett még tíz alkalmat, de a második tízből csak nyolc lett, mert valamilyen ügye miatt korábban kellett elutaznia. A tengerparti étteremben búcsúzott el a nőtől. Arrivederci, mondta, és begombolta a mellényét. A nő sírt. Visszajössz? -kérdezte. Nem tudom, mondta a férfi. Gyere vissza, gyere, gyere, szipogta a nő. Még kettővel amúgy is tartozom. Nem tartozol, tiltakozott a férfi. Olyan jó voltál, hogy beszámítom. Gyere vissza mindenképpen, mondta sírva a nő. Ha visszajössz újra, megint négyszer csináljuk majd minden nap drágám, kétszer reggel és kétszer este és egy fillért sem fogok elfogadni. Soha többet nem fogok elfogadni tőled pénzt, capito?!

Az angyal vihog. Ugye tudja, ki a történet főhőse?! Ne legyen nevetséges. Hát én! Esküszöm, esküszöm mindenre, ami szent, leütöm az angyalt. Ez a Dezső egy szörnyeteg. Nem hagy meghalni. Pedig nincs sok hátra, érzem. Hát így kell bánni az élőnek a haldoklóval?