Aztat mondja Coelho, az élet szép, az élet jó, s boldogságod saját kezedben van. De nem így van. Mert elég egy hajszál, egy pillanat, s életnek, boldogságnak, álmoknak egyszeribe vége szakad.

Saját esetemmel magyarázom e tételt.

A vén sas újra repülni akart. Kibontva szárnyait szabadon hasítani az Úr 2010. évének elején megint a levegő óceánját.
Kedden történt. Autóba ültem, s felkocsikáztam a Normafához. Jeges, ónszürke idő volt, párák szálltak, szállongtak, ezek résein haloványan, fehér tetőkkel úszni látszott a város. Na, az első menet minden volt, csak repülés nem, szánalmasan bukdácsoltam a kemény buckákon. Messze volt az a menet a szárnyalástól! De mire visszamásztam a tetőre, lábamon a nehéz sícipő, vállamon a léc, bemelegedtem és elkezdtem olyan meneteket futni, hogy még magamnak is tetszett. Repült a vén sas! Átérezte ezredszerre a száguldás gyönyörét, a teljes szabadságot, ami az összes létező szabadság-érzet közül a legtökéletesebb. A hetedik vagy a nyolcadik menetnél tartottam, minden rendben volt, semmiféle baljós előjel nem utalt arra, mi jön majd. Elindultam, nagyot löktem a bottal, hogy jobban gyorsuljak. Előrenyomtam a térdemet az első, lapos ívű kanyarhoz, de a jobb léc nem akart kanyarodni, elakadt, azt gondoltam akkor, hogy egy hó alatt rejtőzködő alattomos kövön. Akkorát estem, fejjel előre, hogy beleremegett a hegy! Összekapartam magam, visszamásztam a starthelyre és újra nekifutottam. Most még nagyobb sebességgel vágtam neki, hogy a lendület átvigyen azon a helyen, bármi rejtőzködjék is a felszín alatt. Megint elestem! Ugyanott, ugyanazon a helyen! Bukfenceztem, hasamon csúsztam, s végül nagy porfelhő közepette megálltam. A lécem fent magasan a fejem felett csőrrel lefelé pihent, a sífék (brizda na lizse) tartotta, hogy le ne csússzon. Mellette öklömnyi szürke valami látszott, a kő, az alattomos kő! Talpra álltam nagy keservesen, s felmásztam a lécemhez. Nem kő volt ott mellette, hanem a sícipőm letört sarka! Ezért buktam itt fel! -jöttem rá egy szempillantás alatt. Szétesett a sícipőm, nem bírta a terhelést. Az ám! De…de hol is történt a dolog? Mikor is történt? Hát persze! Itt fenn, a lassú, nyílt szakaszon! A gondolatok most már száguldva követték egymást. Mi lett volna, ha az előző menetben törik le a cipőm sarka, lenn a gyors, meredek szakaszon, ahol már nagy a sebesség, és közel vannak a fák? Mi lett volna, ha az autó sebességénél nagyobb sebességgel bezuhanok a vastagtörzsű öreg fék közé? A kérdésre nincs épelméjű válasz. A mi lett volna ha… kezdetű kérdések nem értelmezhetőek. Minden esetre egy biztos. Élet és halál között nagyon keskeny a határ-mezsgye. Adott esetben néhány méter, egy-két perc. Ennyin múlik zabálsz-e több kását, vagy kinyújtóztatnak szépen.

De hol van akkor az életet uraló, a sorsot meglovagló erős akarat helye, szerepe, amiről Coelho mesél nekünk könyveiben? Bizony sehol. Ott, ahol erőfeszítéseink véget érnek, a Fátum szele söpör, és elfújja az álmokat.