Van egy kicsi falu a rengeteg szélén Mátraszentkalász a neve, egyetlen utcája a fűrészüzemtől indul, a patak mellett végigkanyarog a völgyön, és ott fenn a hegy derekánál jól belefúrja fejét a fák közé. Ennek az utcának felső harmadában, az S-kanyar mögött, túl a kocsmán és a templomon, áll egy nagy kert közepén egy apró parasztház, melyet valamelyik pesti, vagy budai egyházközösség használ. Diákok járnak ide imádkozni, kikapcsolódni tavasztól őszig, de még télvíz idején is, a csikorgó fagyokban. Ide, ebbe a kis faluba, ebbe a kis házikóba mentem le egyszer, az egyik régi nyáron. Látogatóba mentem valakihez? Vagy dolgom volt ott? Nem emlékszem már, azt, viszont tudom, hogy össze voltam törve testileg, lelkileg, és a kirándulás éppen kapóra jött, hogy megpróbáljam magamat összeszedni. Nehéz az élet, temérdek gondja-baja van ám az embernek huszonöt évesen! Egy szerdai nap, késő délután érkeztem meg, -biztos vagyok benne, hogy szerda volt. Leparkoltam a kapu előtt kinn, a kiégett gyepen. Mire készen lettem e kényes művelettel, már szaladtak is elém az ismerősök, és nevetve, kiabálva invitáltak befele. Egyvalaki nem jött ki elém, egy lány, az a lány, akivel a legjobban szerettem volna találkozni, és nem láttam őt bent sem, pedig körbefürkésztem a kertet, ahogy baktattam az ösvényen az örvendező, zsivajgó csoport közepén. Rosszul esett, hogy nem látom és, hogy nem jön oda hozzám! Egész hosszú úton abban reménykedtem, hogy ő lesz majd az első, akit megpillantok, elképzeltem, hogy odaszalad majd hozzám, és megkérdezi: hogy vagy, jól utaztál? -és én azt felelem majd neki, jól utaztam, köszönöm, és jól vagyok.
Szürkült már, a hegyek között korábban érkezik az este. Felnéztem, látom-e még a nap lángoló korongját a gerinc felett, mint percnek előtte a kerti-kapuban, de már csak vörös fénye világított, lángtengerbe borítva a fák felnyúló, szeszélyesen hullámzó csipke-szegélyét. Barátaim bevezettek a kert mélyén álló pagodáig, ami szalmatetővel fedett, rönklábakon álló tákolmány volt, a tető alatt hosszú asztallal és padokkal. Mielőtt odaértünk volna, -a tornác mellett mentünk, mendegéltünk éppen a keskeny betonjárdán befele- feltűnt a félhomályban annak a lánynak a sziluettje, akivel találkozni szerettem volna. A pagoda felől jött, lassan lépdelt, a földet nézte a lába előtt. Tulajdonképpen csak karcsú, fess alakjáról ismertem meg, és a járásáról, mindkettő mélyen belém ivódott már. Elmentünk egymás mellett anélkül, hogy megálltunk volna, -egy kurta köszönéssel. Ő bement a házba, én meg lecsücssentem a pagodában a lócára és beszélgettem még vagy jó félórát a barátokkal, ismerősökkel. Végül aztán elbúcsúztam tőlük, kocsiba ültem és reményvesztetten hazahajtottam.
Mi vitt rá arra, hogy másnap újra lemenjek Mátraszentkalászra? Nem tudom. A józanész biztos, hogy nem. Az a lány nem szeret, -mondtam magamban minden kilométerkőnél. Biztosra mertem venni, hogy tényleg nem szeret. Ha szeretne, nem sietett volna el mellettem, morfondíroztam, nem sietett volna el oda se pillantva, mint egy… igen, kimondom, …mint egy vadidegen. Ha csak picit is érdekelném, megállt volna a tornác mellett, hogy váltsunk néhány szót, vagy odajött volna később a pagodához, ahol együtt voltunk a többi régi jó baráttal.
A délelőtt kellős közepén érkeztem, verőfényben fürdött az erdő, könnyű bárányfelhők játszadoztak a széllel: alakot öltöttek, tehenet, lovat, szarvas ördögfejet, boszorkányt seprűvel, majd foszlani kezdtek, szétmállottak és újabb fantasztikus formákba álltak össze.
Úgy jutottam be a pagodáig, hogy jószerivel észre se vett senki! A társaság a házban volt, a hangokból ítélve takarítottak. Leültem a lócára és vártam. És, ahogy ott ültem és bámultam a hegy tarlós, felpúposodott oldalát, egyszerre csak odajött az a lány és megállt a pagoda korlátjánál! Olyan gyorsan, oly váratlanul történt, hogy meglepődni se volt időm. A semmiből került elő. Tündérszép nyári ruha volt rajta, lenge, fehérszínű, halványlila csíkokkal. Szép volt, gyönyörű volt. Soha nem láttam még ilyen szépnek őt. Haja puhán omlott a vállára. Állt velem szemben a pagoda oldalánál és mosolygott. Beszélgetni kezdtünk. Mesélt, mesélt kedves csacska semmiségekről, merre kirándultak, mi mindent láttak az erdőben, hogy gyújtottak tábortüzet egy tisztáson a nedves rőzséből. Aztán később odajött egy fiú, velem nagyjából egykorú. Őt is ismertem, ő is a baráti társaságba tartozott. Letelepedett mellém a lócára. Onnantól kezdve hármasban beszélgettünk tovább. A lány évődött ezzel a fiúval, láttam, hisz nem vagyok vak, hogy jóban vannak. Játékos kedvvel összekaptak valamin, a fiú ugratta, csipkelődött vele. Ő odarontott, felemelte a kezét és úgy tett, mintha fel akarná pofozni. A fiú elkapta a csuklóját, -így huzakodtak, játszadoztak mellettem. Felálltam, dolgom volt. A kocsihoz kellett mennem, hogy kivegyek a kesztyűtartóból valamit, amit ki akartam venni már korábban is, de amit akkor ottfelejtettem. Kiszabadította a kezét a lány, otthagyta azt a fiút és utánam jött. A kocsi a tornác előtt parkolt. Folytattuk a beszélgetést, mintha mi se történt volna. Csak mi ketten beszélgettünk ott, a velem egykorú fiú a pagodában maradt. Én az autó oldalának támaszkodtam szemközt a tornáccal, ő a járda szélénél ácsorgott, szemben velem. A nap ránk sütött az égből. Nagy volt a hőség. Szél lengedezett, és a szél szárnyán fenn, magasan, ragadozó-madár körözött. A búcsú napja volt az a csütörtöki nap. A társaság szedelőzködött, bepakoltak a kocsikba. Valaki kinyitotta a kapuszárnyakat, kigördült az első kocsi. Ekkor odalépett hozzám a lány. Kék szemében az égbolt összes csillagjai ragyogtak. Nem lehet leírni, mi mindent véltem kiolvasni abból a két szemből. Majd találkozunk odahaza, mondta komoly arccal, de nevető szemmel. Megcsókolta mindkét orcámat, és én gyengéden viszonoztam a csókokat. Majd találkozunk, igen, majd találkozunk!
Majd találkozunk Pesten! A pillanat varázsa velem maradt a hazafelé vezető hosszú úton! Így haladt a mátraszentkalászi egyházközösségi táborozók konvoja az országúton: elől ment az a kocsi, amelyik elsőként hajtott ki a kertből, mögötte ment egy piros kocsi, aztán egy zöld. A zöld autót az, az autó követte, amelyikben a lány ült, s a lány autója mögött ment a velem egykorú fiú autója, majd a sor végén én. Hogy, hogy nem, Hatvan után a fiú kocsija és az én kocsim közé beékelődött egy idegen autó, egy sárga mikrobusz, és a város határához érve egy Ford is megelőzött. Vasúti felüljáró alatt hajtottunk el, fenn a síneken személyvonat kerekei csattogtak. Eszembe jutott: ha ilyen alkalomkor kíván valamit az ember, az teljesülni szokott! Azt kívántam hirtelen, hogy érjem utol a lány kocsiját! Kényszeresen hittem a szamárságot, amit abban a percben találtam ki, hogy, ha elérem, ha sikerül, tényleg találkozunk majd. A gázra léptem, megpróbáltam megelőzni az előttem autózókat, de a forgalom túl sűrű volt a Kerepesi úton. Ők elől áthajtottak a Hungária-körúti kereszteződésen, engem megállított a lámpa. Mire a Baross térhez értem, már nem láttam az elől haladókat.
Ez a történet, se nem több, se nem kevesebb. Az olvasó most biztos kíváncsi. A levegőben rezgő kérdés jogos. De el kell, hogy mondjam, bármi kiábrándító is, már tudniillik, hogy már a babonákban sem bízhat az ember: nem láttam többet azt a lányt.