Kedvesem!

Milyen merész megszólítás ez, most látom csak. Újra kellene kezdenem. Eltépni a papírt, eldobni, s egy másikat a helyére tenni, ide a súlyos, nagy íróasztalra. Nem teszem, nem is tudom, miért nem? Átfut fejemen a gondolat, ha nem ekként szólítalak „Kedvesem”, akkor hogyan szólítsalak, hogyan szólíthatlak egyáltalán?
Jó, tudom, a szerelmesek között helyénvaló megszólítás Te közötted és én közöttem nem biztos, hogy helyénvaló itt és most. Hiszen… hiszen Te meg én Váradon, odahaza az édes Hazában gyerekek voltunk, s ami érzet akkor kibontakozni kezdett, az csak gyermek-barátság volt, amit a sárgán hömpölygő Körös vize, s a parton álló merész jegenyék, bomladozó, kék fűzfák involváltak. Azóta hány fájó, hosszú év telt el! Belőled a nyakigláb gyerek-lányból érett ifjú hölgy lett, férjezett talán, kinek ölén kicsinye gőgicsél? Így van-e, nem tudom. Vagy vár rám még Ön, Bárónő? Köti az emlék, az a régi kézfogás, s az a suta, lopva elcsent, elcsattant csók a falak alatt?
A féltékenység sárga, tekergő kígyója mardossa szívemet, mert Te kedvesem lehet másé vagy már, s lehet, akkor se voltál az enyém, amikor még enyém lehettél volna. Soha nem volt jogom a fentebb merészelt megszólítással illetnem Önt Bárónő! Óh, ha tudnám, ha csak sejteném is mi az igazság? Hogy vár-e még rám a folyóparton, hogy kérdezi-e széltől, víztől „merre jár a kedves?”
Életem adnám-e bizonyosságért, egyetlen Veled töltött drága perc emlékével, de azt hiszem csak álomkép vagy, melyet vágyaimból alkottam magamnak.

Nem kesergek drága Barátném, inkább elmondom mi volt annak utána, hogy a török szultán titkos bizalmasa eltávozott. A nagyságos fejedelem, s az én nagyuram összehívta a bujdosó urakat a tengerparti házba. Boroztunk, vecsernyéztünk, régi, fényes nótákat sírt a tárogató. Belenyúlt a tivornyázás az éjszakába, sőt, még a közeledő hajnal sövényen átderengő vöröse is a kertben talált minket. A nagy politika szálai kuszálódtak össze kibogozhatatlan gubanccá a heves érzelem kitörések szalmaláng-fényében felsejlő, lelkeket gúzsba kötő, szellemet megkötöző régi virtus-pókhálóval. Nem eresztett e szövevény, mindnyájan belebonyolódtunk, s borközi állapotban merész terveket kezdünk szövögetni a visszatérésről. Lengtek képzeletünkben Rákóczi címeres zászlói a „Cum Deo pro Patria et Libertate” felirattal, szóltak a kürtök. Még az én drága nagyuram, Bercsényi gróf is felült a rohanó szekérre, az ő oroszlán hangján szólalt meg zokogva legvégül a könyörgés: „Isten, Hazánkért térdelünk előtted!”
A reggeli pára azonban felszívta a lelkesedést vizenyős testével, ahogy máskor is tette. Ellobbant a sebes láng, s a tábortűz izzó parazsa fekete hamuvá, szürke pernyévé változott. Másnap az urak röstelltek egymás szemébe nézni, komoran jártak keltek, nem került szóba a Haza ügye. Én véletlenül tanúja voltam egy szóváltásnak a fejedelem és az én uram közt. Rákóczi így szólt Bercsényi grófhoz délnek idején: „van ám egy rossz hírem is Miklós. Emberünk Sztambulban elcsípte a magas Porta levelét, azt a levelet, melyet a nagyvezír küldött titokpecséttel Bécsbe. A Porta biztosította a császári udvart, hogy amennyiben egyéb folyamatos ügyekben jövő tavaszra megegyezés születik, az a bizonyos segélyhad nem fog megérkezni a rodostói bujdoklókhoz, vagyis hozzánk!
-Vagyis a magas Porta kétszínű játékot űz velünk! -horkant fel Bercsényi.
-Ezúttal is azt, sajnos, -mondta szomorúan a fejedelem. -Mégis, mit várt Tekegyelmed?!

Édes Laurám, látod milyen helyzetben vagyunk itt a Márvány tenger partján, messze az otthontól. Buzogna a tenni akarás, de meg van kötve kezünk-lábunk. Én különösen megszenvedek életem minden percéért. A Haza sorsa iránt érzett aggódásom mellett gyötör a vágy, kínoz a viszonzatlan szerelem töviskoszorúja, és mardossa szívem ama zöldszemű kígyó, akiről fentebb beszéltem!
Ha tudnám, hogy viszontszeret és vár rám Bárónő, nekem is könnyebb volna kivárni a percet, amikor hadaink élén dicsőséggel újra hazatérhetek Önhöz!
Isten áldja Bárónő! Vigyázza minden lépését, adjon megnyugvást drága lelkének bármilyen úton jár is most odahaza. Adja meg nekem is a kegyet, hogy hitem ne lankadjon, s a reménység lobogó lángja, hogy viszontlátjuk majd egymást Váradon, vagy a Tisza mellett, ki ne aludjon soha.
Személyes dolgainkon túlmenően Isten a Hazára vesd szemedet leginkább, áldó kezedet nyújtsd ki a Kárpátok hegyei közt vergődő, elnyomott néped feje fölé!

Szűz Mária, magyarok Nagyasszonya, imádkozz érettünk!

Kelt Rodostóban, az Úr 1720. évének júniusában, annak is a 11. napján.

Az Ön alázatos híve:

Brezewich Kornél