Mondhatnám, nem velem történt, amit most elmesélek, kijelenthetném: a történet nem igazi, megtörtént eseményeken alapul, csupán képzeletem szüleménye, mint a többi írásom. Nem mondanék igazat. Abban a társaságban, amiről most mesélek, én is ott voltam, láttam és hallottam mindent, a csodát.
Összes fenntartásom ellenére, amelyeket a „valóban megtörtént” események szépirodalmi megjelenítése iránt érzek, el kell regélnem, annyira különös, annyira egyedülálló. Néha a vas-komor rideg valóság is produkálhat szellemszárnyon szálló költészetet.

A Balaton-felvidék egyik kis tisztásán ültünk a kerti asztal körül, az asztalon gyümölcs és bor. A fiatal fák vékony ágai közt leláttunk a tóra. Nyári délután volt. Pára lebegett finom szita-szövetként a víz és a part felett, elvarázsolta, illékonnyá tette a tájat. Repült lebegett ott lenn minden, a villák, az üdülők pirosra festett tetői, a fák, a móló kikukucskáló csücske, a nádas, a kikötőbe beállni készülő játék-vízibusz, a vitorlás hajók apró fehér háromszögecskéi. A túlpart távolba veszett, vékony fonál volt, vagy talán még az se. Az égboltot elfedő keskeny, fehérhabos felhőzeten át-átderengett néha a Nap türelmetlenül várakozó korongja. Sas szállt a felhők alatt, zsákmányt keresett, felénk csapott, aztán merész íven elkanyarodott. Megismertem, az én sasom volt, jól ismertük egymást.
Beszélgettünk semmiségekről, telt a lusta délután. Régi feszültségek, meg nem értések árnyai némán merengtek, mint kísértő lidércek. Háttérbe húzódtak, nem mozdultak.
Fiatal, jókedvű társaság volt együtt azon a kis tisztáson, ez volt a felületes kép.
Aztán egyszer csak elakadt a társalgás, csend lett. Hej, micsoda csend tud lenni a Balaton-felvidék szőlővel beültetett lankái, fiatal erdei, tisztásai felett! Hallani, hogy preccent lenn a fűben a bogár. Csak egy pillanat volt, nem több. Semmi nem mozdult.
Megszólalt ekkor az egyik lány.
„Angyal szállt el felettünk” -mondta.
És tényleg, mintha éreztük volna az angyal szárnycsapása nyomán támadt szellőt.
„Angyal szállt el felettünk” -mondta a társaságbéli lány.
Ránéztem a többiekre, és láttam: elhitték ők is, hogy angyal volt.
A következő percben varázsütésre eloszlottak a felhők, kisütött a Nap.
A társaság a partra indult fürdeni, én maradtam. Kiültem napozni a kert sarkába a magas fenyő alá. Csupa fény volt körülöttem, a Fény vett körül. Fényben álltak a tőkék, a kerti asztal a székekkel, a tűzrakó hely, a terasz és a házikó. A fénykörön túl fekete árnyék. Nyári délutánokon éles a kontraszt. Szellem-alakok készülődtek, szervezkedtek ott a sötétben. El nem feledett félreértések, sértődések, torzsalkodások árnyai inogtak, ringatóztak, nyújtogatták csontkezüket. Még nem léptek előrébb, az angyal még közel volt. De készülődtek.

Elmúlt a nyár. S most, hogy kopogom a klaviatúrán e betűket, fürge furdancs gondolatok rágnak. Lehet, hogy ott se volt az angyal, csak mi hittük, hogy ott van? Lehet, hogy nem is léteznek angyalok? Lehet, hogy soha nem szabadulunk az árnyaktól?