Félelmetes előjelekkel érkezett el a Világmindenség pusztulása. A Föld nevű bolygó haláltusája 3117-ben a Nerktwill üstökös feltűnésével vette kezdetét. A hosszú lángoló farkat húzó égi szekeret mind az öt földrészen egyszerre lehetett látni! A rákövetkező évben sivatagi viharok pusztítottak Európa középső és déli részein. 3142-ben megnyílt a föld Észak-Amerikában és az egykori világváros New York romjaitól Dallas romvárosáig húzódó két mérföld széles repedés keletkezett, olyan mély, hogy a fenekén fortyogva tört fel a bolygó belsejét alkotó vulkanikus magma. Az évszázad vége újabb katasztrófát hozott. Új, minden addig ismertnél pusztítóbb vírus-törzs jelent meg, melynek a tudósok minden fáradozásuk ellenére nem találták meg az ellenszerét. Az UNB-11-nek keresztelt, kolera-szerű tüneteket okozó kórokozó végigpusztította az ismert világot: betört a földfelszínen láncszerűen elhelyezkedő kis-települések világába, meglepte a tengerek fenekére épített kolóniákat és a sztratoszféra űrvárosait. A vírust senki és semmi nem állíthatta meg, a foganatosított elővigyázatossági intézkedések hatástalanok maradtak. A „Nagy Járványban” az emberiség kétharmada elpusztult. A negyedik évezred elején a sorozatos napkitörések következtében elolvadtak a sarkok utolsó jégtáblái. A tengerek, óceánok hegymagasságú hullámokkal törtek be a szárazföldekre, a magas hegyláncok, felföldek kivételével a bolygó szárazföldje víz alá került. Háborúk és újabb járványok tizedelték tovább az emberiséget. A nők ismeretlen okokból meddők maradtak, s hiába nőtt az átlagéletkor 142 évre, 4050-re a föld lakossága 50 millió alá csökkent. A csillagászok az égen az égitestek szétesését figyelték meg. A legborzasztóbb, a legrettenetesebb a Föld kísérőjének, a Holdnak pályájáról való letérése volt. Senki nem tudta megmondani, mely ok miatt szakadt le az égitest, a matematikusok és a fizikusok csak a fejüket rázták hitetlenkedve. Ettől kezdve nem volt megállás. Távoli nagy galaxisok omlottak össze, csillagok parázslottak fel az ámuló szemek előtt, majd egy utolsót lobbanva kihunytak.

4078-ra elérkezett a föld és az ég agóniájának utolsó szakasza. A kontinenseken alig akadt már olyan hely, ahol élni lehetett, a társadalmak összeomlottak, állam, rend, törvény nem létezett többé. A vízért, a betevő falatért embert öltek, heves bandaháborúk dúltak mindenütt, az erősebb, jobban felfegyverzett törzsek kíméletlenül kiirtották az elfoglalt területek teljes lakosságát, maguk települtek oda, ahol még friss víz tört fel a talajból, míg végül aztán őket is kiirtotta egy másik banda.
5111-ben a föld teljes lakossága a Viktória-Nyanza nevű afrikai tó kiszáradt medrében gyülekezett. Sok ezer ember, mint sáskahad lepte el a vidéket, senki nem tudta mely parancsra, honnan, s hogyan érkeztek az emberek erre a földdarabra. Halotti csendben várakozott a sokaság, egy pisszenés sem hallatszott. A Föld forgása lelassult, majd a bolygó teljesen megállt, és a Nap körüli pályáján sem mozdult tovább. Az idő megszűnt létezni. Az ég színe kékből sötétkékbe, majd lilába ment át, végül szürkés-zölddé változott és így marad. Az égen egyszerre látszottak a Nap megmaradt darabjai és a még létező csillagok. Ekkor szörnyű roppanás hallatszott: leomlott az ég boltozatja a darabokra törött Nappal és a csillagokkal. Sötét lett, melyen az emberi szem nem tudott áthatolni. Az emberekkel jött állatok szűkölni, vonyítani kezdek. Megnyílt a föld is, szakadékok keletkeztek, s záródtak össze, ezreket és ezreket nyelve el. Aztán fény lobbant fel, s mint amikor a sötét színházban felhúzzák a függönyt kivilágosodott a határ, megnyílt az ég, s a megnyíló ég lángoló fénnyel égő keretében megjelent a Világok Ura.

Az embertömeg közepén álltam, igyekezetem magam olyan kicsire összehúzni, amennyire bírtam. Megpróbáltam észrevehetetlen maradni, beleolvadni a tömegbe. Harsona zengett. A Világ urát angyalai vették körül, félelmet keltő hatalmas, erőtől duzzadó alakok. Lábaim mellett, mint újonnan keletkezett vakondtúrások, kidudorodott itt is-ott is a sivatag homokja, a porból meghalt emberek keltek ki, hitetlenkedve néztek körül, veregették egymás hátáról a homokot. Csodálkozó felkiáltások hallatszottak: itt az apám, itt az anyám, itt a nővérem! Mennydörgő hangon szólalt meg a Világok Ura. Eljöttem, ahogy megígértem ítélni élőket és holtakat. Az igazakat magamhoz emelem a hamisakat az alvilágba taszajtom. A jók velem jönnek oda, ahová én megyek az én országomba, melynek nem lesz vége!

Kezdetét vette a végítélet. Az Úr egyenként mutatott rá az emberekre, ujja mozdulatával jelezte fölfele, vagy lefele. Vigyorgó torz pofájú ördögök ragadták meg, s vonszolták el azokat a szerencsétleneket, a rosszéletűeket, akiket a félelmetes új lefelé parancsolt, s szelíd arcú, fényes ruhájú angyalok kísérték az ég felé, a jókat az igazakat. Bárányfelhők úsztak az égen, odafenn minden csupa fény és ragyogás volt, míg alant az alvilág folyóján túl sötétbe veszett a szenvedés pokla. És, ahogy a szent könyvekben meg lett írva, lőn akkor nagy sírás-rívás, jajgatás, s az fogaknak csikorgatása!
Féltem, rettenetesen féltem. Félelmemnek savanyú záptojás-szaga volt, a körülöttem állók elhúzódtak, messzebb mentek tőlem. Nem volt már ember ott, akinek a háta mögé tudtam volna bújni. Páni félelmemben a homokot kezdtem kaparni, a föld alá próbáltam menekülni az Úr haragja elől. Egyszerre két szem kényszerítő tekintetét éreztem magamon. Felsikoltottam. Fel kellett emelkedjek, nem tehettem ellene semmit. A Világok Ura egyenesen rám nézett ujja rám mutatott. „Felfelé” -mutatta az ujj. És akkor megolvadt bennem minden, és sírni kezdtem.
„Uram nem vagyok méltó. Én rossz voltam, amíg éltem”
„Jó voltál és így méltó vagy” -mondta a Világok Ura.
„De én káromoltam a Nevedet és a Pénz istenének áldoztam”
„Máskor meg illőn imádkoztál és bocsánatomat kérted. Egy káromlásért egy ima. Bűnödet eltörlőm. Ez a Törvény.”
„Hazudtam, loptam, csaltam. Megbántottam embertársaimat. Elloptam valakitől…valakitől a reményt”
„Máskor meg segítettél embertársaidon. Védelmedbe vettél egy kisfiút. Az a kisfiú én voltam. Kenyeret adtál egy éhezőnek. Az, az éhező én voltam. Meglátogattál, amikor kórházban voltam, leültél mellém a lócára, amikor börtönben voltam és beszélgettél velem”
„Embert öltem Uram”
„Megmentetted másik tizenhétnek az életét, békességet szereztél a bandák közti háborúk során. Boldogok, akik békét szereznek, mert övéké a mennyek országa”
„Haragot tartottam, gyűlölködtem.”
„De aztán megbocsátottál, és jót cselekedtél a haragosoddal.”
„Megkívántam embertársam feleségét”
„Megbocsátok neked, mert te is megbocsátottál másoknak. És megbocsátok, mert szívből szeretted őt. A szeretet a legfőbb Törvény!”
Zokogva omlottam a porba, de a Világok Ura szelíden felemelt.
„Ne búslakodj tovább, és ne vádold magad. Bűneidet ím eltöröltem Jöjj az én országomba. Angyalaim közé fogadlak jó szívedért”

Két angyal lépett mellém. Belém karoltak, vittek. S egyszerre kifutott lábam alól a föld, lebegtem, emelkedtem egyre feljebb, oda, ahol a kék égen bárányfelhők úsztak. Elmaradt mögöttem minden, már csak halványan láttam a baljós folyót, s a folyó túlpartján lángoló tüzeket. Fülem süket lett a halálsikolyok befogadására, csak a szférák zenéjét hallottam.
Az Úr tekintete kísért felfelé röptömben. A Világok Ura, Minden Láthatónak és Láthatatlannak Teremtője még mindig engem nézett. Jóságos mosolyával elkísért annak a helynek a küszöbéig, ahol nincs többé bűn, és szenvedés.