Kezembe került nemrég egy vers, elolvastam. Elolvastam, elborzadtam, s azon kezdtem gondolkodni, hogyan történhetett, hogy egy ilyen lélekromboló, alantas indulatoktól, állati ösztönöktől átitatott „mű” nyilvánosságot kaphatott. Így kezdi a szerző: „Nincsen apám se anyám, se istenem se hazám, se bölcsőm se szemfedőm, se csókom se szeretőm”
Hát ez szép, füstölögtem magamban. A vers elkövetője egyetlen mondatban megtagad mindent, ami nemes és szép, Istent, hazát, születést és bölcs halált, szerelmet és életet. Alig jutottam túl az első megdöbbenésen, illetve az első sokkon, durunggal vágott fejbe a folytatás. „Harmadnapja nem eszek, se sokat se keveset. Húsz esztendőm hatalom, húsz esztendőm eladom. Hogyha nem kell senkinek, hát az ördög veszi meg. Tiszta szívvel betörök, ha kell embert is ölök.”
Felálltam, körbe sétáltam a szobát. Sétáltam? Dehogy! Futkároztam fel és alá, az ebédlőasztal körül, mint egy félőrült. Ilyet! Még meg is ölne valakit, hogy jóllakhasson! Ez tényleg eladta a lelkét az ördögnek! De mi az ördögnek adják ki az ilyesmit? Nem gondolnak mások lelkivilágára?!
„Elfognak és felkötnek, áldott röggel elfödnek, s halált hozó fű terem, gyönyörűszép szívemen”
Skandalum. Botrány, mondtam magamban. Viccelődik a saját kivégzésével, nyeglén vállat vonva az emberölésért kijáró méltó büntetésre. „Áldott röggel elfödnek”, írja, holott az „áldott” szó a korábbi istentagadást követően „átkozottnak” fordítandó. Gyönyörű szép szív az ilyen valóban. Nem terem benne más, csak alantas szenvedély: gyűlölet minden és mindenki iránt. Be kéne zúzni.
Ledobtam az abroszra az írást, és a könyökömmel félrelöktem. Behoztam a konyhából a gőzölgő rántott-levest a beleütött lágy-tojással. Kenyeret pirítottam, beleabriktoltam. Sej. De hát, de sokan olvasták már ezt a verset, mióta először megjelent. Iskolai tananyag lett, egy-egy sora szállóigévé vált az elmúlt nyolcvan év alatt. Mi az ördög tetszik benne nekünk, megtagadottaknak, leugatottaknak?!

(Aki a megfejtést tudja, írja ide, hama.., hama..)