Ne botránkozzon meg senki azon, amit most elmondok. A lelki élet bonyolultabb, mint képzelhetnők. Isten szolgájának ébernek kell lennie ebben a világban, s a másikban is. Harcba szálltam én is egyszer a Gonosszal. Harmincöt évvel ezelőtt történt.

Sz. község plébánosa voltam abban az időben, fiatal, ambiciózus pap. Munkám nem elégített ki, évente három esküvő, négy temetés, öt keresztelő, misék, gyóntatások, hitoktatás és egyebek kevés volt számomra. Valami nagy, Istennek tetsző, embereket bámulatba ejtő tettet szerettem volna végrehajtani, amelyre felfigyelnek feletteseim, felfigyel a világ. Arról ábrándoztam, hogy egyszer püspök leszek, vagy bíboros, s attól kezdve nagy kanállal fogok enni, s nem csak a szó szoros, eredeti értelmében.

Egy szép nyári estén, éppen olvasgattam a pitvarban, Besenyő Pali bácsi a sekrestyés rohant át hozzám feldúlva:

-Atya, Szerémi Nárciszát a felvégen megszállta a gonosz lélek. Ruhátlanul hányja-veti magát a földön, szája habzik. Rettenetes. Azonnal jöjjön!

Belebújtam reverendámba, ugyanis ingbe-glóriába voltam éppen a nagy meleg miatt, kerékpárra pattantam, s Besenyő Pali bácsi kíséretében átkerekeztem a felvégre, a Szerémi házhoz. Meg kell jegyeznem, ez a ház volt a falu legtakarosabb portája, és nem csak községünkben, három falu határában sem akadt párja. A lányt az udvarban találtam, a kerekes kút mellett feküdt a tekenyő, és a virágágyás között, akkor már csendesen, mozdulatlanul. Szülei nem mertek hozzányúlni, még csak be se takarták. Lehajoltam hozzá, nevén szólítottam. Nem válaszolt, meg se mukkant, de szemhéja rebbenéséből arra következtettem, hogy hallja, amit mondok. Szóltam az anyjának, hozzon ki valami takarót, hogy rátehessük, s ráripakodtam a kerítésen átbámészkodó szomszédokra, hogy menjenek a dolgukra.
Betakartam Nárciszát és imádkozni kezdtem. Elmondtam a miatyánkot, az üdvözlégy-Máriát, és kértem Istent vegye el a lányról a rontást. Ekkor sikoltozni kezdett, ledobta magáról a plédet, felugrott, körbe-körbe rohangált az udvaron, s aztán, mielőtt bárki megakadályozhatta volna, a körtefához futott, s a körtefa ágán felkapaszkodott a fészer tetejére.

Rettenetes erőt és hitet éreztem abban a pillanatban. Hirtelen rohant meg, mint gyertya fénye a sötétséget, amikor meggyújtják. A fészerhez siettem, megálltam Nárcissza alatt a fűben. Ma is emlékszem azokra a szavakra, amelyeket öntudatlanul kiejtett a szám:

-Akkandra abba belem. Szi számen temunto hata. Hegeneezét elmmerre okuta!

E szavakra a gonosz lélek kiment Nárciszából. Láttam egy sötét villanást, amikor távozott testéből. Mintha a kénköves pokol bugyrai nyíltak volna meg. Hörgést, horkantásokat hallottam, az alvilág fertelmes hangjait. A lány sikított, ahogy a torkán kifért, egész testét rázta a zokogás. Aztán lassan megnyugodott, lemászott a tetőről. Tétova tekintettel körbe nézett. Szeme elrévedt a messzeségbe, majd lassan visszatért. Észrevett, hogy ott állok. Sem anyjával sem apjával, sem a távolabb álló Besenyő bácsival nem törődött, azt hiszem őket nem is látta. Majdnem sötét volt már akkor. Végignézett meztelen testén, szégyenelni kezdte magát. Egyik kezével szemérmét, másikkal zsenge melleit próbálta takargatni. Anyja futva hozta oda a pokrócot, amelybe gyorsan bebugyolálta magát.

-Atya, -lehelte, -gyónni szeretnék. -Holnap délelőtt átmehetnék magához?

A plébániára jött, nem a templomba. Már messziről láttam az ablakból, amint sietősen szedi lábait a Fő utca porában. Beeresztettem, leültettem a tiszta-szobába. Félszeg volt, két kezét az ölében tartotta.

-Atya, -mondta szemét lesütve, -a test vágyai kínoznak. -Szabadítson meg tőlük, szabadítson meg a Gonosztól!

Felállt, levetkőzött. Alabástrom volt a teste a beszűrődő reggeli fényben. Meg se tudtam moccanni, olyan váratlanul történt.

-Verje ezt a testet atya, míg vérezni nem kezd! Üssön, üssön!

Nagyapám ostora került akkor a kezembe. Ott tartottam a tiszta-szobában a komódon. Csak ebben a pillanatban világosodott meg rendeltetése: az ostor erre a napra várt, előre tudta eljövetelét. Ezért volt a komódon.

-Isten segíts, -kiáltottam, -s verni kezdtem Nárcisza hátát, tomporát, melleit, s a szemérmét nagyapám ostorával.

Talpon állta egy ideig csapásaimat, aztán térdre bukott, majd vérezve, erőtlenül elterült a padlón.

-Én, bűnös, én! -mondtam révületben, meakulpázva, vérző testét nézve egyre. -Én bűnös lélek! Uram segíts, tisztítsd meg testemet, mentsd meg lelkemet!

Ledobáltam magamról mindent, s azzal az ostorral, amellyel Nárciszát megvertem, saját, tulajdon testemet kezdtem ütni, míg bőröm ki nem hasadt, míg vérem ki nem csordult. De a verés, a vér nem volt elég sem Nárciszának, sem nekem a tisztuláshoz. A legszörnyűbb, Isten előtt legutálatosabb bűnnel kellett sújtanunk a bűnös testet, hogy a lélek szabadulhasson: a paráználkodás ocsmány bűnével. Térdre ereszkedtem, paráználkodtunk, majd ráfeküdtem, és úgy folytattuk. -Isten, Isten! -kiáltoztam közben.

Nárcisza sikoltozott és vonaglott alattam. Végre, nagy sokára abbahagytuk. Teljesen kimerülve hosszú ideig feküdtünk egymás mellett a földön. Bűnnel megalázott testünk ezer sebéből folyt a vér. Lelkünk azonban magasan szárnyalt a szférákban és dicshimnuszokat zengett az Úrhoz.

Három napra rá Nárcisza eltűnt. Reggel elment a boltba kenyérért, és nem jött vissza. Egy álló hétig keresték, kutyákat is hoztak. Holttestét szeptember 2.-án vetette ki a Tisza Szolnok alatt.

Régen nem vagyok már pap, eget-földet rengető tettet nem hajtottam végre. De még van időm! Még minden beteljesedhet!