A felhők szélénél azt mondta még az angyal:
-Nem gondoltad meg magad, tényleg vissza akarsz menni?
-Vissza, -mondtam az angyalnak. -Mindenképpen. El kell mondanom az embereknek, amit nálatok láttam.
-Nocsak? Annyira tetszett?
-Igen.
-S mi tetszett benne?
-Minden. A nagy szabadság! Hogy lemehettem az atomokba és felmehettem a csillagokba.
-Az atomok és a csillagok vonzanak?
-Azok is. De más is volt még, ami szép volt.
-Az, hogy életszerű volt?
-Igen, az. Pontosan. Hogy életszerű volt. Ez a jó kifejezés. Tetszett, hogy utaztam vonattal, autóval, repülőgéppel, földalattival és hajóval. Egyszer, amikor hajóra vártam a kikötő mellett az öbölben olyan zöld volt a víz, hogy el se tudom mondani! És az ég meg kék! Apró csónakok ringtak a vízen, sirályok röpködtek a szikla-fészkek felett. Egy másik alkalommal széles, homok-fövenyen napoztam, forrón tűzött a nap, a hullámok kifutottak a partra. Felültem, és egy lányt pillantottam meg. Jött kifelé a tengerből. Egymásra néztünk. El akarom mondani a lentieknek, milyen volt ez… Nem biztos, hogy el tudom majd mondani, de megkísérlem. Szerelem volt, első látásra, mondanám, de nem mondhatom, mert én ezt a lányt már ismertem, ezt a lányt én már szerettem, …olyan szerelem volt ez, ami a Földön nem létezik. Azért volt más ez a szerelem, mint egy földi szerelem, mert az Istent szerettem. S ezért volt más a vonat is.
-Értem. Akkor tehát most itt elválunk.
-El, angyalka. De még visszajövök. Ha visszafogadtok.
-Azt még majd meglátjuk!
A ködpamacs széléről felállt az angyal. Kinyitotta szárnyait és elrepült. Ahogy fordult, röptében visszaszólt a válla felett:
-Attól függ, miket mesélsz odalenn az embereknek!