A transz-szibériai expressz harmadik napja zakatolt már a kietlen orosz pusztaságban. Egyszer csak a nagy semmi közepén megálltak. Az ég a látóhatár szélén egybeolvadt a földdel, és nem volt ott még egy magányos fa, vagy bokor-csoport sem, amelyen a szem megakadhatott. Vártak, várakoztak jó darabig. Az utasok először nem nyugtalankodtak, de aztán egyikük, Szemjon Szemjonovics az ablakot lehúzva előre kiabált Bubunak, a mozdonyvezetőnek, aki komája volt a faluból:
-Halló, kedves Szergej Szergejevics! Miért álltunk meg?
-Mozdonyt cserélünk Szemjon Szemjonovits!
-És mért cserélünk mozdonyt, Szergej Szergejevics?
-Vodkáért cserélünk Szemjon Szemjonovics!
Bubu, e rövid párbeszéd után fázósan összedörgölve két kezét fellépett a mozdonyra és nem foglalkozott többet Szemjon Szemjonoviccsal. Fellegek gyűltek fölébük a szélben, majd szétoszlottak. Sápadt fénnyel megjelent a horizont felett a nap hízott, vörös korongja és hideg fejjel szétnézett a kihalt tájon. Látta a különbözőséget, amit és is láttam benn: a kocsikban a nyüzsgő életet és a sivár pusztaságot odakinn. És látta talán Bubut, Bubu megszokott mozdulatát, ahogy lejjebb ráncigálja térdén az elnyűtt, kifakult, bordó-színű szvettert!