Kis csónakom ragad tova a folyó árján északról délre. Tajtékok hátán utazom szerelmemmel Valival, hulló évek, hulló fák, apró, lüktető sikolyok között. Az ég színes parkonya kármenti a sárguló gabonát a földeken és ettől hamu ég kihunyt kádak mélységesen mély ölébe. Rügyezés, sárgulás, lombhullás fejleszti lelkemet virrasztó szenvedés tündér palotáinak dohos pincéiben. Felismerem. Ez az utazó szerelem, ami az emberi élet ingoványos talaján gyolcs ágakat töröl! Nem vág bele népek torka, sem bölcs bolondok józan hacacúrája. Vali mondja: „képzelem, hogy eped a lekvárosdeszka megmutatni sima ujját a mosásban” Rám néz, szeme fényes, mint porszívó sötét, hallgatag sikátorok mélyén. Zúg a folyó, ragad tova sertéssodra, a vér. Szopnak a fodrok a férgek ízén. Ránk bámulnak, vidrákra, aztán folytatják. Harsog az ár, rügyező erdők lombhullása mekeg mosdatlan, szép, tiszta tepsik ölén. Vali fedetlen keblét csak selyemhaja takarja, a keblek csücskén mézszínű gyantája cseppen a szélnek. Friss, illatos, sóvár. Szopnak a fodrok a férgek alján. Összeérik tiszta víz, zúgó folyó, szárnyaló szerelem.