Felszálltam egyszer a Fogaskerekűre, hogy azon utazzak. Buda szép, zöld részein ment keresztül a kisvonat, láttam sorban a Tabánt, a Vérmezőt, a Moszkva teret, a Budapest Körszállót. Kereki Bálint, régi jó barátom lépett fel a Svábhegynél teniszütőkkel, és arra kért, teniszezzünk egyet. Ráálltam, mert nekem is kedvem volt teniszezni, és már elég régen játszottam a Kereki Bálinttal. Elkezdtük a játékot, szabályos teniszpálya volt ott a kocsi közepén, az utasok félrehúzódtak, de láthatóan nem zavarta őket az, hogy mi ott teniszezünk. A kalauzt azonban igen, nagy mérgesen bejött a kocsiba, és ránk ripakodott, hogy azonnal hagyjuk abba! Persze nem hagytuk. Kereki Bálint visszaszólt valami szemtelenséget, ahogy szokta, és folytattuk. Nyert egy szettet, aztán a következő megállónál leszállt. Néztem körbe, kivel teniszezhetek akkor tovább? Az új felszállók között nagy örömömre László Gábort fedeztem fel. Megkérdeztem tőle, nincs-e kedve egy kicsit teniszezni, mire ő vigyorogva igent mondott. Vele játszottam ezt követően, miközben a Fogaskerekű kapaszkodott felfelé a hegyre. A kalauz újfent bejött, és megint lekapott a tíz körmünkről. Azt ordítozta, hogy zavarjuk az utasokat, pedig nem is zavartuk őket, senki nem szólt egy árva szót sem, senki nem mondta, hogy hagyjuk abba. Nem vitatkoztunk vele, én vágtam ugyan egy pimasz pofát feléje, más azonban nem történt. De ekkor már, mintha kívülről láttam volna magamat: láttam, hogy pimasz képet vágok, és leteszem a teniszütőmet az egyik ülésre. László Gábor leszállt a következő megállóban, így egyedül utaztam tovább. Aztán bejött újra a kalauz, és ingerült hangon megfenyegetett, hogy majd a végállomáson ellátja a bajomat. Nevettem rajta, és pimasz képet vágtam, figyeltem magamat az egyik ülésen, ahogy a másik ülésen pimasz képet vágok. De ez nagyon egyszerűnek és természetesnek hatott ott. Abszolút valóságszerű volt. Nem sokat utaztunk ezután már, odaértünk a végállomáshoz. Már sötét volt, de világított odakinn a megálló tetején a tábla: HÁRSHEGY. Az utasok a hátsó ajtóhoz tolakodva lassan kezdték elhagyni a szerelvényt. Én, (a másik én, aki teniszezett) összepakoltam a cókmókomat, az ütőket, és néhány lőfegyvert, ami velem volt, egy sorozatlövőt, egy páncélöklöt, és néhány maroklőfegyvert. Eminnen, a kocsi közepéből figyeltem, ahogy a másik én amott tesz-vesz, pakolgat. Közben bejött a kupéba a kalauz, és társaságában egy katona. A katona mögött más katonák vagy rendőrök is nyomakodtak felfele az első ajtón keresztül, hat-nyolc egyenruhás. A másik „én” nem látszott tudomást venni róluk, hóna alá csapta az ütőket és a fegyvereket, az ajtóhoz ment, és leszállt. A kalauz a katonákkal utána vetette magát. Látva, mi készül, siettem a vezetőfülkéhez, hogy beszéljek a vonatvezetővel. De, alig, hogy neki kezdtem, (nem jutottam tovább, csak addig, hogy „szegény srác semmit nem csinált, miért kell…”), már hallottam lentről a tompa puffanásokat, a sikolyokat és a halálhörgést. Leszáguldottam a lépcsőn és ott találtam magamat agyonverve, vérbe fagyva. Az emberek, akik még ott voltak, szánakozva hajoltak véres tetemem fölé. Sötét volt, csak az állomásépület fényei világítottak. Irtózatos hangon kezdtem el ordítani: „mocskos gazemberek, lelketlen gyilkosok!” -és iramodtam volna utánuk, a bokrok közzé, amerre eltűntek. De egyszerre csak sötét lett, másmilyen sötét, mint ami addig volt, igazi csillagtalan vaksötét. Belecsúsztam ebbe az igazi sötétségbe, és itt aztán vége is lett az utazásnak…