Egységemmel március közepén keltünk át az Amuron folyvást harcban állva a visszavonuló fehér hordákkal. Hideg szelek fújtak a kormos ég alatt, ágyúdörgés, puskaropogás visszhangzott a völgyekben. Maruszja pufajkája felhasadt a váll részen, ahol az ellenséges lövedék érte. Nevetett, amikor ujjamat a lukra tettem, felágaskodott és szájon csókolt. Fenyő illata volt a csókjának, s a füstfelhők közül kikandikáló Nap megcirógatott minket, ahogy egy pillanatra megálltunk a mélyzöld fenyves-erdők fölött. Innen a hegygerincről jól lehetett látni a kozák atamánok menekülő csapatait a völgyekben. A vörös tüzérség lőtte őket, a becsapódások nyomán égbe repült a föld lóval és lovasával. Vörös zászló lengett a csapatok élén, a csaták bíbor hajnala felröppent a füstös felhők alá. A hadsereg völgyvidéken és hegygerincek sokaságán tört előre, hogy felszabadítsa a fehér hordák által bitorolt keleti partvidéket, s kitűzze a Csendes Óceán partján a proletárforradalom vörös zászlaját. Maruszja géppisztolya keresztben feküdt a melle alatt, én a magamét a vállamra vetve viseltem. Feldübörgött nem messze előttünk a csatazaj. Hasra vetettük magunkat a szikla tövében, s lőni kezdtük a menekülő ellenséget. Én egészen addig tüzeltem, amíg a dobtáram ki nem ürült, de kedvesem még akkor sem hagyta abba, amikor kifogyott a lőszere. Elszégyelltem magam: lám milyen egy igazi komszomolszka! -s én is lőni kezdtem újra. Tárat csak később cseréltem, a nagy harci lázban észre se vettem, hogy üres a tár! A kozák atamánok, akik még éltek, halva feküdtek a fenyők alatt, a többi elmenekült! Felálltunk a szikla mögül, szikrázott a Nap, s a vakító kék égből vörös ejtőernyős osztag lebegett alá. A katonák kezében géppisztoly volt, s azt kiáltozták. „urrá, urrá!” Az ejtőernyők fehér selyme Kolcsak vereségére, s Lenin győzelmére emlékeztette a hős partizán brigádokat. A bajtársak a menekülők után vetették magukat, mi azonban megálltunk egy pillanatra a győztes csata helyszínén. Kedvesem lábujjhegyre állt, ajkaink egymáshoz értek. Gyanta illata volt a csókjának, a friss tavaszi szél zenélt benne. Gyermekeink lesznek majd, mondtam magamban, akik belépnek a szovjetbe és Lenin elvtárs vezetésével megvalósítják az ország teljes villamosítását. Megsimogattam dobtáras géppisztolyának barnára pácolt tusát a melle alatt, majd felkapva a vörös csillagos lobogót futottunk a többiek után. A hős brigádok élén sok ezernyi partizán harcolt, földijeink, mi se maradhattunk hátra! Futás közben, ahogy az erdőben sorra ugrottam át a kidőlt fatörzseket, diadalmas érzés feszítette keblemet. Láttam a jövőt, láttam a kommunizmus felépülését és kiteljesedését. Tudtam, bajtársaink dicsősége nem múlik el soha, évek múlva is mindenki emlékezni fog tetteinkre, arra, hogy elfoglaltuk a várost. Verve futottak előlünk a kozák atamánok csapatai, menekült, ki merre látott és a Csendes Óceánnál egy szép napon véget értek a csaták. Megálltam akkor még egyszer Maruszjával, gyermekeim leendő anyjával a nagy víz egy kis öblénél. Kinéztem a tengerre, a szikrázó napfény ezer csillámot vert a hullámok taraján. Maruszja lábujjhegyre pipiskedett és szájon csókolt. Az óceán tiszta íze érződött csókján. Azt mondta:
„Előre az osztálynélküli társadalom megvalósításának útján!”
„Igen!” -feleltem rá, és megsimogattam dobtáras géppisztolyát a melle alatt. „Lenin segítsen minket!”