Lolele Márton Pesten lakott egy neki tetsző utcában. Szerelmes volt Iglaaliba, pedig nem egy fajhoz tartoztak. Ha összeházasodhattak volna, nem születhetett volna gyerekük. Egyszer elhatározta, hogy meglátogatja a lányt. Fogta a kis motorját, lecipelte az emeletről, berúgta, ráült, és kimotorozott a városból. Átberregett a kertvárosokon, Rákosfalván, Mátyásföldön, Nagyiccén, Cinkotán, Ilonatelepen, majd Kistarcsa, Zsófialiget, Kerepes, Szilasliget, Mogyoród községek következtek sorban. Mogyoród után, pedig Gödöllő jött végre-valahára. Gödöllő városa széles dombra települt, a domb szélén magányosan álló, elhagyatottnak tűnő házban élt Iglaali a szüleivel. A ház nagy volt, s a szép és a csúnya között félúton leledzett. A lány csendes örömmel futott ki a pitvarból a motorberregésre. Rózsaszínű felső volt rajta és sötét, bő, hosszú szoknya. Karcsú alakját megpillantva Lolele Márton édes bizsergést érzett a szíve tájékán.
A pitvarban beszélgettek, amit Lolele Márton magában „előtérnek” nevezett.
-Szép időnk van, -mondta a fiú.
-Igen, nagyon szép, -válaszolt Iglaali.
-Szép a zöld domb, távolban a kanyargó országúttal, -mondta Lolele Márton.
-Szép bizony, nekem is tetszik! -felelte a lány.
Az előtérben Lolele Márton felfedezte a kishúga rácsos gyerekágyát, de nem tudta, hogy került oda? Az is elgondolkodtató volt, hogy úgy emlékezett, nincs is kishúga. A kiságyban benne volt az összetúrt ágynemű, mintha a kishúga éppen most kelt volna ki belőle.
Ágyazni kezdett, de odajött Iglaali, és kivette kezéből a lepedőt.
-Hagyd, -mondta, -majd én megcsinálom.
Lolele tovább ágyazott, Iglaali is ágyazott, így hát mindketten ágyaztak, s véletlenül egyszerre nyúltak bele a rácsos ágyba.
Lolele Márton arra gondolt, mi lenne, ha véletlenül összeérne a kezük?
-Azt mondanám, -mondta magában, -ha véletlenül összeérne a kezünk, -hogy milyen szép itt, milyen jól érzem itt magam!
Iglaali szülei otthon voltak, előbb a papa, aztán a mama jött ki az előtérbe, hogy üdvözölje a fiút. Beszélgettek egy keveset, aztán azt mondta a papa, hogy álmos, bemegy aludni. A mama is álmos volt, ő is bement. A szobaajtó nyitva maradt, Lolele Márton jól látta az ajtónyílásban, hogy Iglaali apja és anyja benn alszanak a széles francia-ágyon. Aztán elálmosodott Iglaali is, és ő is bement aludni. Befeküdt a nagy francia-ágyba. Nyakig betakarózott. Mind a hárman aludtak, jó távol egymástól
Közben esőfelhőket hozott a szél, elkezdett esni, de csak egy-egy nagy kövér esőcsepp esett még.
Betolta motorját az előtérbe, hogy ne ázzon. Hozzálátott megjavítani az önindítót. Volt az önindítónak egy hosszú huzala, ami, mint valami hosszú, damil-szál, amilyet a horgászok használnak, horgokkal, ólom-súlyokkal, rátekeredett a nyelvére és a fogaira. Küszködött, hogy kiszabadítsa. Húzta, csak húzta kifelé a szájából a damilt, ami nem akart elfogyni. Az ablakon át, látta a vidéket, a zöldellő dombot, s a domb alatt kígyózó szürke országutat. Furcsa dolog volt ez, hiszen a pitvar a ház túlsó oldalán volt, ahonnan nem szabadott volna látni az országutat. Felkelt Iglaali, kijött a pitvarba és megkérdezte Lolele Mártont, segíthet-e, majd nem sokra rá, a mama is megjelent, ő meg agitálni kezdte a lányát, menjenek el futni.
-Indulok haza, -mondta Lolele Márton, -meg akarom előzni az esőt.
-Jó, -mondta Iglaali nagyon kedvesen. -Eredj, ha menned kell!
Iglaali és az anyja búcsút intettek, kikanyarodtak a pitvarból, s lefutottak a kert mellett vezető ösvényen.
Lolele Márton beindította a motorbiciklit, ráült, és lemotorozott az országútig. Mire leért, már esett is az eső. Körülnézett, merre futnak Iglaali és az anyja, de nem látta őket semerre.