Egyszer a létra tetején állt Julika, miért ment fel oda nem tudom.
A létra az ablak előtt volt, legfelső fokán Julika volt, kicsit lejjebb meg még valaki volt, őrá nem emlékszem, hogy ő ki volt. Én, hogy elérjem, felhágtam az alsó fokra. Felhágtam és felnéztem rá, ő meg rám lenézett. Aki még ott volt, és Julikával szemben volt a létra másik oldalán, semmit nem csinált,csak állt a létra fokán nálam magasabban, Julikánál alacsonyabban.
Megérintettem a kezét, hagyta. Aztán megsimogattam az ujjait. Fogtam Julika kezét a létrán, ő meg fogta az én kezemet, a harmadik jelenlévő e közben semmit nem csinált, csak állt a létra közepén feljebb, mint én, s lejjebb, mint Julika.
-Lemennék, -szólalt meg Julika egy idő után.
-Segíthetek? -kérdeztem, s felnyúltam hozzá. Két kezemmel átfogtam karcsú derekát, s ő a két kezem között lecsusszant szépen mellém a földre. Lenge ruhája két arasszal feljebb húzódott, ahogy csúszott kezeim között lefelé.
Aki a létrán állt, meg se mozdult, nem szólt, nem csinált semmit, csak állt ott középen, mintha ott se lenne. Megcsókoltam Julikát jobbról, ő viszonozta balról. Megcsókoltam a száját, visszacsókolt. Első csókunk volt ez, friss virágillata volt a csókjának. Nyelvünk összeért egy pillanatra, összeölelkezve álltunk a létra mellett. Az ablak üvegtábláján keresztül a szemben lévő ház homlokzatát láttam. Julika nem látta a ház homlokzatát, az erkélyt és az ablaksort, mert ő háttal állt az utcának. A harmadik, aki ott volt, nem mozdult, nem szólt, csak állt középen a létrán. Jelenléte nem érdekelt és nem érintett minket. Engem egy nagyon kicsit zavart, de Julika nem törődött vele, észre se vette.
Így múlt el a pillanat. Ami egy pillanattal előbb jelen-idős valóság volt, az egy pillanattal később elmúlt pillanat lett. A Julikával való első csókom is elmúlt pillanat lett.
„Egyszer a létra tetején állt Julika, miért ment fel oda, nem tudom”.