Földszínű víz folydogált a teniszpályák kerítése mellett a kis-Duna lapos medrében. A sportpályát magasra nőtt jegenyék határolták, az ember nyaka kitekeredett, amikor felnézett a fák csúcsára. Csónakházak sora húzódott a parton, a teniszpályák közöttük álltak, de nem tartoztak a csónakházakhoz. Vörös hajú lánynak tette a szépet azokban a napokban a teniszedző, a siker, úgy tűnt, nem maradhat el. Virágnyelven beszélgettek edzés közben:
– A méhecske szeretne leszállni a rózsabimbóra, -mondta neki.
A labdák elfogytak a kosárból, össze kellett szedni őket. Szedték, szedegették, s mondták közben az élceket.
– A méhecske legyen türelmes, -nevetett rá égszínkék szemeivel, tűzpiros hajzuhataga alól a lány.
– A méhecskének nem erénye a türelem, különösen akkor nem, ha már régóta vágyik arra, hogy a bibére leszálljon és hosszú tokmányával részegítő nektárt szivornyázzon a szirmok közül, -morfondírozott az edző.
– A méhecske tavaly nyáron már körbedongta a rózsát, de nem szállt le, pedig a rózsának nem volt ellene kifogása. Emlékezzen a méhecske, mit mondott a rózsa! Azt mondta: igen, igen, igen!
– Igen, igen, de az egy másik nyár volt! – mondta az edző. Azon a nyáron a méhecske még nem gondolta komolyan.

Lejárt az óra, vége lett az edzésnek. A vörös-hajú lány, nevezzük Emmának, gondtalan könnyedséggel áthúzta fején az átizzadt, ujjatlan pólót, és a szék támlájára dobta.
-Itt most úgyse láthat meg senki!
Nekiálltak letakarítani a pályát. Ezt egy 10 cm széles, nyeles kefével kellett végrehajtani. A kefe elsimította a salakon a lábnyomokat, és a csúszások nyomait. Teniszpályákon az volt a szokás, hogy a játékosok játék után lehúzták a pályát.
Emma mezítelen keblei fel-le ugráltak pálya-kefélés közben. Az edző, nevezzük Tibornak, kedvét lelve benne, nézte, nézegette a ringó kebleket és nem bírta megállni, hogy meg ne jegyezze.
-Öröm veled kefélni Emmácska!
-Veled is, -nevetett rá a lány.
Szaporázta a lépést, kicsit ugrabugrálva járt, hogy még jobban lengjenek azok a kerekded cicik. Tudta a kis huncut, mi áll jól neki! Hallotta eleget a férfiaktól: „ilyen kebleket kislány, kár elfedni selyemmel-gyolccsal”. Szerette froclizni a teniszedzőt, aki nem sejthette, hogy mi jár a fejében. Hogy is sejthette volna? A férfiak sose tudják kitalálni a lányok gondolatát!
-Meghívlak ebédelni ide a kempingbe, -mondta Tibor. -Mit szólsz hozzá Emma? És utána kiveszek egy szép, vízre néző, árnyas kabint kettőnknek. Jó ötletnek tartod Emma?
-Igen, igen, igen, -ingerkedett a lány, – egyiket a kettőből igen!
Csak azt nem mondta, melyiket igen, s melyiket nem. Lehetett érteni úgy is, hogy nem éhes, így aztán ebédelni nem akar, de a kabinban szívesen lepihenne a teniszedzővel. Vagy fordítva: az ebédelésben benne lenne, a többi programban, amit Tibor kifundált délutánra, azonban nem!

Hja, zsákbamacskát veszel, ha női lelket veszel, kufár! Emmákon nem könnyű eligazodni!

Mély-tányérban babgulyás párolgott előttük a kockás abrosszal leterített asztalon, vadgesztenyefa árnyékában. Szemben ültek egymással, kanalazták a forró levest. A szomszéd asztalnál egy kövér és egy sovány férfi ült, öregek voltak, sört ittak, s közben hangosan társalogtak.
-Akkor aztán jól pofon vágtam a téglát, -mondta egyikük.
Ő volt a kövér, kidagadó hasán szőke-ősz szőrszálak kunkorodtak. Verejtékcseppek csillogtak a szőrszálak tövében. Köldöke fehér, penészes pénz-folt volt, körötte a bőr piros-rózsaszínű. Társa, a nyiszlett, felnyerített jókedvében.
-Ki volt a tégla, végül is?
-Hogy ki? Hát a Szerémi Jakab!
-A Szerémi Jakab?
A kövér férfi hunyorított.
-Az, a!
-Hunnan tudtad róla, hogy tégla?
-Tudtam! Mert, hogy nem sokra rá, hogy kigyütt az eszbéből, kirúgták a Kis Józsi bácsit. Még aznap kirúgták. Aztán kirúgták Lakatost, erre már te is emlékezhetsz, mert akkor már te is nálunk voltál. Akkor, előtte, pedig a pébén ücsörgött benn jó ideig. Ha nem ő dobta fel, mindkettőt, akkor ki más dobta volna?
-Mi volt a bűnük szerinted, mit kent rájuk?
-Semmi. Csak járt a szájuk. Állandóan pofáztak, ha kellett, ha nem. De ez a pokolravaló biztos kitalált még valamit plusznak.

Végeztek a babgulyással, ittak rá kadarkából készített kisfröccsöt. Pokoli meleg volt azon az oldalon, ahol ültek, az árnyék már odébb húzódott.
-Menjünk, -javasolta a férfi. -Túl meleg van itt! Vár ránk árnyas kabinunk kis-Dunának partinál.
-Jó! -mondta a lány. -Hívjuk hát a pincért.
Míg vártak, várakoztak, akaratlanul is hallaniuk kellett a történet folytatását. Kiderült hogyan is volt az a pofon. Az öreg már másodjára mesélte.
-Kigyött a műhelybe a tégla, – morogta. – Játszotta az eszét, hogy így meg úgy, hogy őt nem lehet megkerülni, hogy ő a tótumfaktum a részlegben. Pont rám nézett, pont nekem sütötte el a rossz szövegét. Kuss, szóltam rá, erre felemelte a kezét, hogy megüssön, de én megelőztem, s jól képen vágtam.
-Szóval megütötted!
-Hát…meg!

A kabinsor legszélső kabinja már majdnem egészen lenn volt a parton. Öreg, repedezett-kérgű fűzfa lombja borult fölébe. A rozoga kis épület árnyékban volt, apró terasz-részét azonban még érte a Nap. Minden kabinhoz tartozott egy kis terasz, s egy kicsike virágágyás. A szegénység szaga lengte körül az egészet.
Ültek a napsütötte, kicsi teraszon, napfürdőztek.
-Csak azt nem tudom, mi a csodát jelent az, hogy „tégla” – tűnődött Emma
.-Mit jelent, hogy tégla? – ismételte meg a teniszedző. – Hát az, valami olyasmi…nem tudom milyesmi. Talán olyas valaki a tégla, aki beköpi a másikat.
-Beköpi?
– Hát…feldobja…gyere menjünk be…pihenjünk egyet…Emma!
Emma nevetni kezdett.
– Nem pihenni akarsz te barátocskám, hanem tornászni!
– Na és! Jössz akkor? Én bemegyek!
A lány gondolkodott.
– Nem! Nincs hozzá kedvem! – mondta.

Kajakokat cipeltek le a hosszú közön előttük a partra. A stégen fiúk, lányok nyüzsögtek, izgatottan, toporogva várták, hogy vízre szállhassanak. A teniszedző nem tudta, mit mondjon Emmának, hogyan folytassa. A legjobb talán az, lett volna, ha nem szól semmit, ha megvárja, míg a lány kezd beszélni, hogy a lány mondjon előbb valamit, ehelyett azonban belevágott egy hosszú tirádába, minden keserűségét kiöntve:
-Emma, te a bolondját járatod velem! Egyik szavaddal azt mondod, hogy igen, a másikkal meg azt, hogy nem. Mi a csudának jöttél velem? Minek hívattad meg magad ebédre? Minek hagytad, hogy kibéreljem ezt a nyavalyás kéglit? Miért nem….?!
-Értsd meg, nem akarok lefeküdni veled! – vágott közbe a lány nagyon keményen. -Nem akarok és kész!
– Tavaly még akartál!
– Az tavaly volt! De tavaly sem akartam, ha éppen tudni akarod!
Az edző kikászálódott a nyugágyból. Megállt a lány előtt, végigmérte. Minden ízében remegett.
-Pofon kéne, hogy üsselek, ribanc! Mint a kövér pasas a téglát! Menj a fenébe!

Emma magára öltötte a bikini felsőt, bekapcsolta hátul a kapcsot, felvette rá az inget. Begombolta a gombokat az ingen. Felvette a földről a sporttáskáját, és elment. A kis-Duna földszínű, pocsolya-szagú vize lustán folydogált a part alatt. Kiürült a stég. Vízre tették a két utolsó kajakot, odakanyarodott a stég elé a motorcsónak, kezdődött az edzés.