A zöld füvet kéknek látta a teniszedző, a kék eget zöldnek, a bárányfelhőket, melyek a pálya fölött tornyosultak, pirosnak. Ilyen napja volt. Látta, hogy az ég szita, s a szita apró lyukain picike kis ejtőernyős katonák esnek át, s lebegnek lefele. Bergics Nórával játszott. A Tisza lassú sárga vize a kerítés mögött folyt, a pályáról nem lehetett lelátni a folyóra, de ha Szántó Péter látta volna véletlenül, akkor se sárgának látta volna, hanem mondjuk mély-lilának, vagy mályva-vörösnek.
-Szúr a bőröm a testem minden pontján, ahol csak hozzáérek, – jegyezte meg labdaszedés közben. – Nem vagyok teljesen jól.
A labdaszedő kosárba 60 labda fért bele, amikor a labdák elfogytak, össze kellett szedni őket.
-Teneked csak egyetlen gondolatod van, a tested, a tested, a tested, – nevette ki Bergics Nóra. -Nincs valami hiányod valamiben?
-Nem tudok róla, – állt meg egy pillanatra Szántó Péter a kosárral. – Mire gondolsz?
– Szexelsz te eleget?
-Persze.
-Napi szinten?
-Persze. Illetve…
-Illetve?!
Újabb gyakorlat következett. Szántó Péter megállt a T-vonalnál és azt mondta:
-Most pedig üssél drágám tenyeres egyenest és fonák keresztet! De ide ám, babám!
Ütötték a labdát egy ideig. Az edző folyamatosan korrigálta a lányt:
-Alá az ütőfejet, úgy van! Fordítsd el a válladat, úgy van!
A fűben oldalt piros pipacs nyílott, amit Szántó Péter kéknek látott, a sárga gumi-pitypangot meg halott-feketének. Ahogy ütögette át a labdát a hálón, hitetlenkedve kinézett egy-egy pillanatra a virágokra, de nem volt semmi kétség, a pipacs tényleg kék volt, s a pitypang tényleg halotti gyászban égett fekete leplekkel tüntetve a piros ég alatt.
– Én csak óvszerrel csinálom, – mondta odaát a másik térfélen a lány a labdamenet végén.
-Röpte következik, – mondta a teniszedző. – De előtte szedjük össze a labdákat!
Elindultak a szétgurult labdák után. Sas tűnt fel felettük az égen, szép, nagy madár, kiterjesztett szárnnyal körözött. A sas nem ritka a Tisza nádasai környékén. Olyan, mint az élet. Ahogy repül, kiterjesztett moccanatlan szárnnyal, az tényleg maga az élet. Szántó Péter észrevette a madarat, jól megnézte, és azt mondta közben magának: ez a sas olyan, mint az élet. Csak repül, repül, és a szárnyát se mozdítja közben.
-Van nálad gumi? – kérdezte Bergics Nóra a teniszedzőt.
Szántó Péter nem válaszolt, a sast figyelte. Milyen szép, kecses madár. Az élet maga. A mozdulatlanul mozduló.
-Nem baj, ha nincs, – nevetett könnyedén a lány. – Nálam van. Nálam mindig van, előre nem látható, váratlan esetekre.
A sas egyhangú körei egyre jobban eltolódtak bal-felé, a Tisza túlsó partja fele, amerre nádas volt és ártéri erdő. Volt arra egy lakatlan, vizenyős talajú sziget is, a felett körözött a nagy madár most.
-Lássuk a szervát! – mondta az edző, amikor a labdák már mind a kosárban voltak. Tíz perc volt hátra az edzésből. A pipacsok megváltoztatták színüket, fehérek lettek, tündököltek, majd a száruk összecsuklott, és meghaltak.
Vége lett az edzésnek, lehúzták a pályát.
-Lemegyek a partra, – mondta a lány. – Megfürdök a folyóban. Te nem jössz?
-Nem tudom, – mondta a teniszedző. – Fáj a bőröm minden ponton. Forró a testem.
Fordult az ég, és lejjebb ereszkedett. Most már nem volt lukacsos, és a pici ejtőernyősök sem estek belőle. A fű elfeküdt, reszketett, lúdbőröztek a virágok. A sas, a mozdulatlan mozduló nem volt sehol.
-Van nálam gumi, mondom, – mondta Bergics Nóra. – Ettől nem kell félned.
-Értem, – mondta a teniszedző. – Bocs. De azt hiszem…nem megyek. Ne haragudj drágám.
A lány, lement a partra. Levette ruháit és belelépett a folyóba. Szép kék, kerek nyári égbolt borult a feje fölé, melegen sütött le rá a Jóisten fényes Napja.