Roráte miséről mentem éppen hazafelé karácsony-váró hangulatban, dobogó szívvel, emelkedett lélekkel. Advent, istenem! Csillámló szépség, körben a falon, csilingelő zene, mindent betöltő békesség. Olyan az emberi lélek adventkor, mint egy nagy, kitárt kapuszárny, az egész világot be akarja fogadni.
A fodrász előtt vettem észre a bácsit, fehér botja kopogása riasztott fel ábrándozásomból. Jött felém lassan, bizonytalanul, kopogtatta maga mellett a falat. Óh, mily magány, mekkora szenvedés. Egyedül van ez a bácsi, nem lát, és biztos át akar menni a másik oldalra. Igen, át akar, ezen az oldalon nem maradhat örökké. Tettem két tétova lépést, megfogtam a karját. Lelkem megtelt melegséggel. Jöjjön bátyuska, segítek! Az Isten áldjon meg, fiam, mondta. Ahogy egymáshoz ért a karunk, ahogy vezetni kezdtem a járdaszegély felé, olyan furcsa érzésem támadt: mintha Isten segítő angyala lennék, én a bűnös lélek, akitől eltávoznak a bűnök, mert teljesíti a legfőbb parancsot. Tiszta voltam abban a pillanatban, fenn szálltam magasan, a szférák magasságában. Segíteni, szeretni, segíteni, szeretni. A Szívet használni, ó, az elfelejtett, nagy szívet.
Jöjjön bátyuska, átmegyünk! Nem, mondta, nem akarok átmenni, fiatalember! Megpróbálta kiszabadítani a karját, de erősen fogtam. Küzdöttünk a járda szélén, elszakadt a kabátja, nekem meg a nadrágom. Hagyjon, maga hülye huligán, kiabálta. Emberek, emberek! Végül mégis átkísértem. Aztán elváltunk, de egész nap olyan jó, meleg érzés töltött el: átsegítettem egy vak bácsit az úttesten!