A HB történeteket több tízezren olvasták el eddig. Miért népszerű Hámori Bandi és „Testvérének alakja”? Miért utálják mégis sokan? A szerző szemszögéből nézve, látva szeretnék néhány gondolatot felvetni népszerűségről, utálatról.

Hámori Bandi történetei a mese kategóriájába tartoznak, – bármiféle realitást számon kérni rajtuk ezért nem érdemes. Pontosabban megfogalmazva: polgárpukkasztó, abszurd mesék, amelyek egy romba dőlt régi világ, s egy kibontakozó kaotikus új világ határvonalán születtek. Mert a régi még él. Még nosztalgikus sóhajtások között emlegetünk olyasmiket, hogy szépség, költészet, rend, humánum, emberi értékek. Talán még léteznek is valahol ezek, egyes, régi emberek tudatában, olyan emberek tudatában, akik homokba dugják a fejüket és nem hajlandók tudomásul venni, hogy önzetlenség, szerénység, hűség, haza, család, isten és emberszeretet elmaradtak a két világháború között félúton, hogy ma a harsányság, az önzés, az árulás, a szeretetlenség, a törtetés igazgatja az elméket, az egyéni és a társadalmi-tudatot.
Ebben az új világban lép színre Hámori Bandi. Jól nevelt, kedves, aranyos fiú, igazi „úri-gyerek” első látásra, – a régi fogalmak szerint. Semmi nincs személyiségében, ami disszonáns lenne: tiszteli és szereti a családját, embertársait, és „Testvérét”, akit szelíden korhol időnként, amikor az elmerülni látszik valami nosztalgikus hülyeségben: „hogy te milyen szerencsétlen tudsz lenni, Testvér!” Művelt is, és intelligens is. (A kettő nem teljesen ugyanaz!) Elegáns, jó megjelenésű srác, akivel egy harmincas nő boldogan sétál végig karonfogva a Váci utcán, tetszelegve, hogy neki milyen menő pasija van. Mesefigura, kitalált személy. Háry János és Erős János távoli rokona. Ő a legjobb. Senki nem tud egyvégtében lefutni száz km-t, s utána még ott, az út porában megcsinálni nyolcvan fekvőtámaszt, és kétszáz felülést. Senki nem tud ezt követően megenni egy fél disznót nyárson, s meginni egy láda sört. Csak a Testvér képes erre, de a Hámori Bandi a Testvérnél is jobb, ha a Testvér száz fekvőtámaszt csinál, akkor a Hámori Bandi százötvenet. Irreális az egész, akár csak az Erős János sztori, aki puszta kézzel tépett ki egy szálfát, dobott le a völgybe egy hatalmas sziklát, dugott meg egy barnamedvét, majd megkérdezte hetykén: „nos, hol az a nagymama, akivel kezet kell fognom?”
Persze mindez nem igaz, kétszeresen nem, egyszer azért mert a mesélő kicsit (nagyot) bele-bele füllent, egyszer meg azért, mert különben is képtelenség. Sőt: háromszorosan, mert a Hámori Bandi sem ragaszkodik mindenütt a feltétlen igazsághoz.
De az emberek szeretnek hinni a mesében, a képtelenségekben. Szeretik az olyan világot, amelyben nincs betegség, szenvedés, nyomorúság, halál. És a HB történetekben ezek nem léteznek! Itt csak napsütés van, Balaton, móló, folyók, tavak, tengerek, hegyek, hajók. Tündöklő, ragyogó, örökké-tartó élet, mint a mesékben.
Mi ebben a polgár-pukkasztó? Hol akadhat fenn a kényes ízlés?
Hát ott, hogy a Hámori Bandi megdug minden nőt, akit csak el tud érni! – S ez: erkölcstelen, és megbotránkoztató! Főleg azért, mert mindezt érzelem-mentesen teszi, semmi szépség, semmi költészet. HB-re nem számíthatnak a hölgyek férj-jelölti minőségben, illetve ha számítanak pofára esnek.
Na, jó, ez lehet, hogy így van! De gondoljunk csak arra, mi történik ma, amikor két fiatal, egy nő, és egy férfi szerelmes lesz egymásba, és úgy döntenek, hogy összeházasodnak?
Először jön az esküvő. Megesküsznek: ásó, kapa, nagyharang. Holtomiglan, holtodiglan. Mondom: megesküsznek! Nagyon boldogok. Jön a nászút. Még mindig nagyon boldogok. Aztán jön a gyerek. Aztán jön egy „harmadik”. Aztán elválnak. Eltelt öt év. Nos, kérdem én, hol itt a költészet, a szépség, a szerelem és a romantika? A HB legalább őszinte. Cinikus, de őszinte. Nem is cinikus, csak őszinte. Ő csak megdugja a nőket, semmi cicó.
Tedd szívedre a kezed kedves Olvasó! Ha te munkaadó lennél, rá mernél bízni például egy anyag-raktárt egy elvált emberre? Aki élete legfőbb esküjét megszegte, nem fog meglopni téged is?
Emiatt polgárpukkasztó a Hámori Bandi. Széttépi régi ideák már csak bennünk létező lidércképeit. S a tagadás tagadása mentén talán újra felépíti, -ha szabad így mondanom: új talapzattal?