Gyónom a mindenható Istennek és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással.
Gyónni szeretnék most, testvérek, gyónni, gyónni, gyónni, hadd szabaduljon meg a lelkem a rárakódott szennyek súlyától. Hol kezdjem? Az elején kell kezdenem.

Augusztus elseje volt, egy átlagos nyári nap. Reggelihez készülődtem későn, tíz órakor. Általában hét körül reggelizek, de ez a nap kivétel volt, lumpoltam ugyanis az éjjel, s elaludtam. Bevittem a nappaliba a tálcát, rajta kávé, pirítós-kenyér, szalonna, sajt. Bekapcsoltam a TV-t. Haraptam a pirítósból, bekaptam egy darabka szalonnát. Itt tartottam éppen, amikor csöngettek. Kimentem, kinyitottam az ajtót, hát a postás volt. „Ajánlott levelet hoztam” -mondta és szétnyitotta a könyvecskéjét, azt, amiben alá kell írni a küldemény átvételét. Aláírtam a könyvet, átvettem a levelet, a postás elment. A szobába érve megnéztem, ki írta. Kővári Ákos volt a feladó, régi cimborám, és tanulótársam a szemináriumból. Papnak készültünk mindketten, csak őbelőle az lett, énbelőlem meg nem, én teniszedző lettem. Izgatottan téptem fel a borítékot, jó és rossz érzések kergették bennem egymást. Ákos írt? Mi végből, és mit? És miért ajánlott levélben? Kezdetben nagyon jó volt köztünk a kapcsolat, aztán történt valami, ami árnyékot vetett erre a jó kapcsolatra.
A papírdarabkán csak egy mondat állt, kapkodó írással rótta papírra az írója: „Levente, most vasárnap lesz az első misém a Szent Anna templomban, ha tudsz, gyere el, Ákos”

Bevallom, ma már nem vagyok nagy templomjáró, Istennel is csak ritkán találkozom, – s általában ezek a találkozások nem túl kellemesek, de valami arra hajtott, hogy Ákos első miséjére menjek el. Megnéztem az Interneten, 10-re volt kiírva. Így hát glancba vágtam magam, s fél tízre odaautóztam. Időben akartam érkezni, hogy elől kapjak helyet, közelről szerettem volna látni Ákos szemét, vonásait, mozdulatait, ahogy prédikál. Végül elől, a harmadik padsorban ültem le, gondoltam onnan jól fogok látni, hiszen elég magas vagyok.
Megpróbáltam imádkozni a mise kezdetéig, de csak gépiesen mondogattam magamban a Miatyánk, a Hiszekegy, és az Üdvözlégy Mária sorait, gondolataim máshol jártak, visszakalandoztak a múltba, egyre csak az a jelenet járt a fejemben, amit el akartam felejteni. A miatt a jelenet miatt voltam itt az Ákos miséjén. Kíváncsi voltam rá, tud-e rezzenéstelen képpel beszélni Istenről és a tisztaságról?

Megszólaltak a csengettyűk. Felbúgott az orgona, a hívek énekelni kezdtek. Magasan szárnyalt az énekszó felett a kántor szép baritonja: „Futva jöttem elibéd Szentélyedbe Isten, édes arcod örömét, be kerestem”. A ministránsok élén bevonult Ákos. Az oltárhoz lépett, felemelte a kezét és keresztet rajzolt a levegőbe. A zene elhallgatott. „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”. „Ámen” -jött rá a válasz a padsorokból.
„A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete, és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal.” -folytatta. „És a Te lelkeddel” -válaszoltuk rá gépiesen.
Ezt követően felemelte ismét a kezét és így szólt:
„Testvéreim, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait”
„Gyónom a mindenható Istennek…” -mormoltam a többiekkel együtt, majd összeszorított öklömet a szívemre helyezve ütögetni kezdtem a mellkasomat: „én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem”
Nehezen tudtam összpontosítani a liturgia szövegére. Egyre csak Ákos arcát néztem. Az arca nem változott. Ugyanaz az Ákos volt. Próbáltam szabadulni a rossz érzéseimtől, -kevés sikerrel.
„Irgalmazzon nekünk a mindenható Isten, bocsássa meg bűneinket és vezessen el az örök életre”.
„Ámen” -feleltünk kórusban a padokból.

Egyszer, az egyik hajnalban, egy véget nem érő beszélgetés során azt mondta:
-Megérlelődött bennem az elhatározás. Tegnap éjjel álmot láttam. Fényes ruhájú angyal vezetett kézen fogva fel a szószékre és így szólt hozzám: „látod, itt a te helyed”
Párnájára világított a Hold. Sápadt fényében szenvedőnek, elgyötörtnek látszott, szép, keskeny, kisfiús arca.
-Döntöttem. Mától Isten szolgájának tekintem magam, a szerint élek. Megtartóztatom magam a bűntől. Nőhöz többé nem nyúlok.
Ezek a bizalmas beszélgetések estéről estére folytak a hálóteremben. Mások is bekapcsolódtak, de a végére általában csak ketten maradtunk. Arról szóltak, tudjuk e vállalni az elkötelezettséget. Nehéz téma volt.
-És, te? -kérdezte.
-Én? -kérdeztem vissza. -Én még nem tudom!
-Olga? -jött a másik ágy felől.
-Olga? -á, nem -mondtam. -Olga csak barát. Csak egy jó barát.
Magamban azonban arra gondoltam: igen, Olga. Lehet, hogy Olga miatt nem tudok még dönteni?
Olgát mindketten ismertük, mindkettőnknek jó barátja volt, sokat beszélgettünk hármasban, közös programokat csináltunk, moziba mentünk, eveztünk a Dunán, söröztünk, bicikliztünk, buliztunk.
-Jó éjszakát -mondta ekkor. -Próbáljunk még másfél két órát aludni az ébresztőig. -Van még időd átgondolni.

Miközben emlékeim zűrzavaros sötétjében kerestem az utat, a mise már az ige liturgiájának bemutatásánál járt. Túl voltunk az éneken és az olvasmányon, amit egy fiatal fiú olvasott fel Jónás könyvéből. „Ez az Isten igéje” -hangzott a szószékről az olvasmány végén. „Istennek legyen hála” -feleltük rá. „Az Úr legyen veletek” -mondta a pap. „És a te lelkeddel”, -mormolták a hívek. Ákos felolvasta az evangéliumot, ami Isten országáról szólt. „Hasonlít az Isten országa a mustármaghoz, amit az ember a szántóföldbe vet, Ez kisebb ugyan minden más vetőmagnál. De miután elvetették, felnő, s nagyobb lesz minden veteménynél”
Ajkához emelte a Szentírást, megcsókolta: „ezek az Evangélium igéi”. „Áldunk téged Krisztus” -mondta a tömeg.
A szentbeszédben Ákos a tiszta, bűntelen életről beszélt. Kemény szavakkal ostorozta tévelygéseinket, ezek között is legfőképpen a paráznaság bűnét. Arca lángolt, szavai döbbenetes erővel hasítottak bele a csendbe. „Isten elfordul a bűnösöktől, testvéreim, nem engedi be országába a tisztátalant. Hiába állsz majd a mennyek kapujában, hiába könyörögsz, Ő azt mondja majd, távozz innen, nem ismerlek.
Őszintének látszott dühe, de én mögéje láttam. Mi ez Ákos? -kérdeztem magamban. Önigazolás? Nekem játszol most, magadnak, vagy a jónépnek?

Ültek az ágyon. Ákos Olga mellét szopta, Olga keze Ákos combjai közt játszott. Szoborrá merevedtem az ajtóban. Honnan tudhattam volna, hogy ők ketten ott benn vannak? Honnan tudhattam volna, hogy titokban, a hátam mögött összeszűrték a levet? Hiszen ők csak barátok voltak! Legalább is nekem azt mondták. És nekem is csak a barátom volt Olga. Nem igaz, nem a barátom volt, szerelmes voltam bele, kívántam őt, de magamba fojtottam az érzést, mert pap akartam lenni!
Annyira elmerültek abban, amit csináltak, hogy észre se vettek. Csendben behúztam az ajtót és elóvakodtam onnan. Lábujjhegyen osontam, mint amikor halott van a házban. Volt is, én voltam a halott. Aki addig voltam, az, az ember meghalt Ákos szobájának küszöbén.

Fogalmam sem volt, hol tart a szertartás. Ha nem jöttek volna perselyezni, azt hittem volna valahol az elején. Ami addig történt, kihullott a fejemből. Csak a szentbeszéd volt meg, és Ákos lángoló arca, ahogy erőlködik. Ének következett. Kiesett, nem tudom megmondani melyik volt az. Megtörtént az Úr-felmutatás. Álomszerű ködben éltem át, nem voltam teljesen magamnál. Zűrzavaros emlékképek pókhálójában vergődtem. „Szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenség Ura, istene, dicsőséged betölti a mennyet és a földet, hozsanna a magasságban. Áldott, aki jön az úr nevében, hozsanna a magasságban”
-Valóban szent vagy Urunk, -mondta Ákos, -minden szentség forrása. Szenteld meg ezt az adományt szent lelked harmatával, hogy számunkra Jézus Krisztus teste és vére legyen. Miatyánk ki vagy a mennyekben.
Letérdeltünk. Ákos felmutatta a kelyhet. „Ez az én vérem kelyhe” „Halálodat hirdetjük Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz”
Megszólalt a csengettyű, térdre borultunk. „Uram nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.”

Otthagytam a szemináriumot, nem volt maradásom. Már nem akartam pap lenni. Ákos miatt megundorodtam az összes paptól. Nem hittem többé szent dolgokban és fogadalmakban. Mit mondott Ákos? „Döntöttem. Mától Isten szolgájának tekintem magam, a szerint élek. Megtartóztatom magam a bűntől. Nőhöz többé nem nyúlok” És mit tett Ákos?
Győzködtem magam: Ákos még akkor nem volt pap, -hiába. Ákos nem volt pap, de, mint papnövendék, szent fogadalmat tett. Ennyit ér a szent fogadalom? Akkor semmi nem ér semmit ezen a világon.

Sok idő telt el, míg újra összeszedtem magam. Magda segített benne. Magda néhány évvel fiatalabb volt nálam, „elhivatottsága” volt, apácának készült. Kezdetben csak barátok voltunk. Sokat beszélgettünk, szabadidőnk nagy részét egymás társaságában töltöttük. Ő vezetett vissza Istenhez. A barátság, később elmélyült köztünk és szerelem lett belőle. Nagy, tiszta, költői szerelem, testiség nélküli szerelem… Magda szívét megnyertem, s egy nap így szólt: már nem akarok apáca lenni, a hitvesed akarok lenni! Elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Testileg nagyon kívántuk már ekkor egymást, de még várnunk kellett, nem volt hol laknunk. Amikor együtt voltunk, ültünk egymás mellett, egymáshoz sem értünk de remegtünk az elfojtott vágytól. Azt mondtam egy ilyen alkalommal neki: Magda tegyük meg, hiszen úgyis összeházasodunk. Már úgyszólván házasok vagyunk. Habozott. Szép, tiszta szemében félelem, bizalom, vágy és szűzi tartózkodás váltogatta egymást. Tegyük meg, mondta. Legyünk egymásé, testileg lelkileg. Test és lélek elválaszthatatlan.

Folyt a mise .”Szabadíts meg, kérünk Urunk minden gonosztól, adj kegyesen békét napjainkban, hogy irgalmadból mindig bűn és baj nélkül éljünk, míg reménykedve várjuk az örök boldogságot és megváltónknak, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljöttét. Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökkön örökké, ámen. Az Úr békéje legyen veletek mindenkor. És a te lelkeddel. Engesztelődjetek ki szívből egymással. Legyen békesség köztünk mindenkor”

Gyilkos vagyok. Lélekgyilkos. Nincs jogom pálcát törni senki felett, Ákos felett se.

Meztelenül feküdtünk az ágyon, de még nem nyúltunk egymáshoz, reszketett a testünk, de a lelkünk ujjongott. Amikor végre megérintettük egymást ez a harmónia teljesedett be, test, lélek, szerelem, tisztaság, költészet tökéletes összhangja. Megcsókoltam, visszacsókolt, nyelvünk találkozott, játékos birkózásba fogott a két nyelv. Simogattam a testét, a mellét, a hasát, a combjait és ő ugyanígy viszonozta. A vágy vad erővel kerítette hatalmába mindkettőnk testét, és a lélek vele örült és száguldott. Mindenütt csókoltuk egymást. Simogatta férfiasságomat, megcsókolta és gyengéden a szájába vette. Teljesen természetes volt ez a gesztus, hiszen szerettük egymást, és én viszonoztam, én is megcsókoltam a lába között. És ekkor valami szörnyűség történt. Olyan erős, penetráns bűz csapta meg az orromat, hogy nem tudtam tovább folytatni. Vágyam egy pillanat alatt elmúlt, szerelem, költészet, lelkiség, romantika egy pillanat alatt semmivé lett. Férfiasságom lelankadt. A pinaszag véget vetett mindennek.
Szegény Magda! Rögtön megérezte, hogy baj van, fölült. Mi történt, kérdezte, de tudtam, hogy tudja, mi történt. Felöltözött, elment. Nem szóltunk egymáshoz egy árva szót se. Másnap felhívtam, lecsapta a kagylót, amikor beleszóltam.

Míg az áldoztatás folyt, megpróbáltam Jézussal beszélgetni. Elmondtam neki, mi nyomja a szívemet. Gyónhatok-e, áldozhatok-e én, aki azt a bűnt követte el, hogy abbahagyta a szeretkezést a kéj tetőfokán? Kaphat-e feloldozást egy lélekgyilkos?
Nem mentem ki áldozni, nem volt jogom magamhoz venni az Úr Jézus testét. Csak gyóntam, egyre gyóntam magamban, míg a tömeg a padok között az oltár irányába tolongott. Gyónom a mindenható Istennek, és nektek testvéreim…
Aztán nagyon gyorsan vége lett az áldoztatásnak, bár lehet, hogy csak nekem tűnt nagyon gyorsnak a befejezés. A népség katonaság ismét a padokban ült, a hatalmas templom elcsendesedett.
-Az Úr legyen veletek -mondta a csendet megtörve a pap.
-És a te lelkeddel -válaszoltuk.
-Áldjon meg benneteket a mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek.
-Ámen -zúgta a tömeg.
-A szentmise véget ért, menjetek békével.
-Istennek legyen hála.

A templom előtt, a napsütésben megvártam Ákost. Nem vett észre azonnal, a hívek körülvették, s ő sütkérezett a népszerűségben, de aztán meglátott és hozzám sietett. Megölelt paposan, jobbról-balról az én orcámhoz szorította az ő orcáját.
-Jaj de örülök, Levi!
-Én is örülök -örvendeztem én is.
-Hogy tetszett a mise?
-Nagyon szép volt!
-Tényleg?
-Hát persze!
Elhallgattunk egy pillanatra. Ő szólalt meg előbb.
-Egyébként hogy vagy? Mesélj magadról!
-Nincs mit mondanom -szabadkoztam. -Jól vagyok, semmi különös. És te? Minden rendben?
-Persze -mondta. -Minden a legnagyobb rendben.
Újra csend lett.
-Nekem Olga csak a barátom volt -mondta aztán váratlanul. -Soha nem volt semmi köztünk.
-Igazán?
-Hát persze.
Hallgattam, néztem az arcát. Rezzenéstelen tekintettel nézett vissza szép, kék szemével. A templom előtti tér lassan kiürült. Néhányan még ott toporogtak, egy kisebb csoport szemmel láthatóan Ákosra várt.
-Hogy jutott ez most az eszedbe?
Vacillált egy kicsit a válasz előtt.
-Mert azt hittem…azt hittem, hogy te szerelmes voltál bele.
-Én? -Könnyedén felnevettem. -Á, dehogy. Szó sincs róla. Megint nevettem: én és az Olga? Képtelenség!

Fiatalasszony lépett mellénk félszeg tartással. Testtartása azt fejezte ki, hogy kérdezni szeretne valamit.
-Lesz agappe! -szólt oda neki Ákos biztatóan és kedvesen rámosolygott, majd így szólt hozzám:
-Gyere át te is a plébániára Levente, harapunk valamit, és közben elbeszélgetünk a régi szép időkről.
-Rendben -mondtam mosolyt erőltetve magamra. -Szívesen. Köszönöm a meghívást.
Csatlakoztunk a csoporthoz és együtt átvonultunk a szemben lévő plébániára.

Káromoltam az Urat, hazudtam, csaltam loptam testvéreim. Megkívántam felebarátom feleségét, paráználkodtam, öltem. Gyilkos vagyok, lélekgyilkos, és a tetejébe még álszent, hazug és képmutató. Ítéljetek meg testvérek, és mondjátok meg, kaphatok-e feloldozást? Ha már a mennyekben nem lehet, itt a földön szeretnék újra tiszta lappal élni