Kistermetű ember volt Deregh bácsi, az öreg huszár. Egyszer bebújt a férfi öltöző egyik alsó sarokszekrényébe, össze kellett kuporodnia ugyan, de viszonylagosan elfért. Zsebtolvajt akart tetten érni, aki rendszeresen fosztogatta a fogason hagyott kabát és nadrágzsebeket. Kis tételeket vitt el, aprópénzt, olcsó órát, nikkel-gyűrűt, szemüveg-tokot, egyebeket. Nem volt rendőrségi ügy. A rendőrség nem nyomoz néhány fillér után. Az öreg, a feltételezett „elkövetések” időpontjában, szombat délutánonként beült szépen a szekrénybe, és várt. A rácson keresztül kitűnően látta a két állófogast, a bűncselekmények helyszínét. Mit tesz isten, az egyik nap rámosolygott a szerencse, és a hal horogra akadt. Az egyik kerületi igazgató volt a tettes, akiről aztán kiderítették, hogy kleptomániás, s mint gyógyíthatatlan beteget eltanácsolták a vállalattól.

Deregh bácsi később, fröccsözés közben Hájas néni büféje előtt, a kerti asztalnál elmesélte nekünk az egész sztorit. Kicsit túl hangosan beszélt, volt benne már némi nyomás, s mi, ott lebzselők, a Hámori Bandi és én, no meg a kajakos cimborák jó hangosan röhigcséltünk rajta. A Vezér hátranézett kártya-asztala mellől, pont rám nézett, s én megborzongtam átható pillantásától. Gonosz, apró véreres disznó-szemei voltak. Kevés hiányzott ahhoz, hogy oda intsen Jókhora Palinak: „Jámbor kartárs a kölkök már megint itt lopják a napot?!”
Megérezve a veszélyt, tornacipős lábammal megböktem a Hámori Bandit az asztal alatt:
-Testvér!
-Mi van? -vetette rám égszínkék szemét.
Csak a fejemmel intettem a Vezér asztala felé, de egyből kapcsolt.
-Értem, Testvér! Induljunk Testvér!
Bementünk az öltözőbe, hogy átöltözzünk. Rám jött a szükség közben, igénybe kellett vennem a legkisebb helyiséget. Amikor kijöttem, odaszólt a Testvér:
-Tojtál Testvér? Olyan karcsú vagy!
Morogtam valamit kelletlenül, mert a Testvértől sem vettem jó néven ilyen mértékű közvetlenséget. Nem vette észre hangulatom változását, tovább kedélyeskedett.
-Nekem is tojnom kell, Testvér! Megyek is, Testvér!
Eltűnt a WC ajtó mögött, tojni kezdett, hallottam kinn, a nyögést, az erőlködést, meg egyebeket.
Amikor végzett, így szólt hozzám:
-Tojtam Testvér én is. Na, mit szólsz, karcsúbb lettem?
Rajtam már nem volt ruha, anyaszült meztelenül álltam az öltözőpad előtt, kezemben az úszónadrágommal. Jött a Naggyörgy Gyuri, az egyik kajakos. Volt nála egy fényképezőgép. Hámori Bandi ledobálta magáról a ruháit és így szólt a kajakoshoz:
-Nem vennél le minket így, Gyurkám? Szeretném, ha megmaradna az utókornak két mai félisten fényképe. Illetve csak az egyik félisten, a másik teljesen az!

Naggyörgy Gyuri készségesen elkészítette a felvételt. Most itt van a kezemben, nézem. A pad előtt állunk, nincs rajtunk semmi, csak a fürdőgatyát tartjuk magunk elé. Hátunk mögött látszik a sarokszekrény, amelyikbe a Deregh bácsi bebújt a tolvaj megleséséhez. Hámori Bandi daliás pózban áll, én mellette kétségbeesetten erőlködök, hogy én is daliásnak látszódjam Az ő arca fenségesen közömbös, száját vonallá szorítva néz a gép lencséjébe, az enyém reménytelenül grimaszoló.

Deregh bácsi karjai olyanok voltak, mint két, iszonyatosan megcsavarodott, göcsörtös szilfa ág. Fél-kézzel vette le a dög-nehéz kielboatot az állványról. Feltűrt ingujjából előbukkant ez az alkar, ujjnyi vastagon duzzadtak rajta az erek. A hajó másik végét a Hámori Bandi fogta, az ő karja is izmos volt, de azok az izmok meg se közelítették a Deregh bácsi izmait.

Fura volt belegondolni, hogy az öreg ezzel a karral egykor, fiatal korában huszár-kardot forgatott, s ütötte vágta a muszkát, mintha répa lenne!