Tök Rudolf jó ideje a végső stádiumban volt már. A Doboz utcai elfekvő egyik kórtermében feküdt. Többen hörögtek mellette, ő is hörgött, de ő jobban, mint azok, akiknek még nem jött el az idejük.

Egyszer csak, ahogy így feküdt és agonizált, csuklójánál-bokájánál kikötözve a vasrácshoz, megjelent a küszöbön a Halál. Nem jött be rögtön, csak megállt ott és leskelődött befele. Tök Rudolf észrevette, hogy ott van, s erőlködve, tiltakozva megemelte jobb keze mutatóujját: ne, még ne!

A Halált azonban már nem lehetett visszafordítani. Nem azért ment oda, hogy életben hagyja Tök Rudolfot. Besétált és leült a haldokló ágya szélére.
-Hogy vagy? -kérdezte a Halál
-Köszönöm, a körülményekhez képest jól -mondta Rudolf.
-Érted jöttem -mondta a Halál. -Nem bánod?
-Bánja a halál -replikázott erőtlenül Tök Rudolf, aztán észbe kapott, hogy hülyeséget mondott, s kiigazította magát:
-Cseppet sem. Nem élet ez így.
-De a múlt szép volt azért, ugye?
-A múlt?
-Ja. Hát az életed.
Rudolf elmerengett egy pillanat erejéig, mielőtt válaszolt volna.
-Nem tudom. Nem emlékszem semmire.
-Feleség, gyerekek, munka, család. Sikerek, csalódások. Utazás ismeretlen tájakra.
-Nem emlékszem…
-Ifjúkori szerelmek, hit és remény?
-Szerelmek, hit és remény? Mik ezek? Ezek nem léteznek. Csak a fehér falak vannak, csak a fehér falak.
A Halál gondolkodott. Hogy folytassa ezt a beszélgetést? Egyáltalán, mi értelme van társalogni egy haldoklóval?
-Halott anyád meglátogatott mostanában?
-Ja.
-Mit mondott? Nem ijedtél meg?
-Nem mondott semmit. Csak állt az ajtóban és nézett, ahogy az előbb te. De lehet hogy csak a képzeletem játéka volt. Mondd csak, nem te vagy az anyám?!
A Halál habozott. Két perc volt már csak hátra. Mivel töltse ki ezt a két percet? Úgy döntött, tovább folytatja.
-Eszedbe jutott az elmúlt napokban a túlvilág? Gondolkoztál azon, mi történik veled a halálod óráján, s mi lesz azt követően?
-Semmire nem gondoltam, semmire nem emlékeztem. Csak a falak vannak, csak a falak. Nincs semmi ezen kívül, s nincs semmi másnak értelme.
-Isten?
-Mi az?
-Szükséged van Isten-képre?
Tök Rudolf megrázta a fejét.
-Nincs. Isten nem létezik. Én létezem csak, de most már én se, mert meghalok. Meghalok, és ezzel vége mindennek.

A Halál sóhajtott. A két perc lejárt. Lefogta Tök Rudolf szemét, majd felvette az asztráltestet, és vigyázatos léptekkel megindult vele a kijárat felé. Már majdnem ott volt a halottal, amikor belépett a kórterembe Zsanai Anett. Tök Rudolf kinyitotta még egy pillanatra a szemét, jól megnézte az ápolónőt magának, majd ilyet szólt elhaló hangon:

-Jó csöcsei vannak a csajnak!