Ego sum, én, aki vagyok, néven nevezem magam, azért, hogy hatalmam legyen magam fölött, és szerethessem önmagamat, úgy, ahogy fele-barátaimnak kell szeretniük engem: Síkos Károly vagyok, azaz Síkos úr. Ez tehát az elsődleges ok. De a másodlagos se elhanyagolható: azt írta ugyanis Umberto Eco, hogy néven kell nevezni a fiktív történetekben mindazt, illetve mindazokat, akiknek és amiknek nevük van, mert attól lesz hiteles, kézzel fogható a mű. Nos én hiszek Econak, s hiszek mindenkinek, aki ugyanígy gondolkodik erről.

Én, Síkos úr, eléggé rabiátus, kötekedő, és magányra hajló természet vagyok. Mondja mindig a papunk, Ábel atya a szentmisén: gyertek testvéreim, ide megyünk, oda megyünk a hétvégén, közösségépítő program lesz, arra való, hogy megismerjük egymást, hogy szeretni tudjuk egymást.
Ego sum, aki vagyok, Síkos Károly vagyok, ezen csak röhögök magamban. Elképzelem magam egy ilyen közösség-építő összejövetelen, egy kiránduláson az erdőben, embertársaim között, akik gyermetegen hülyék, bárgyúak, undokok, rosszindulatúak, gőgösek, hazugok, és hitszegők, álnokak, erőszakosak, törtetők, utálatosak a szememben, mint ahogy én is az vagyok az ő szemükben. Nem mondom ki, mit gondolok róluk, ők, sem, hogy ők meg mit gondolnak rólam. Eltitkoljuk kölcsönösen, mosolygunk egymásra buta képpel, és játsszuk az eszünket, hogy mennyire szeretjük egymást.

Amit el akarok mesélni, az, bizony kicsinykét sikamlós ügy, kíváncsi lennék, mit szólna hozzá a papunk. Szerintem letenne arról, hogy legközelebb közösség-építő programokra invitáljon. Nem hiszem, hogy jó szívvel látna a szentnek készülők közösségében.

Bejön nekem egy nőci, néven nevezem, Anettnek hívják, harmincas, de még elég üde. Szexuális kapcsolat van köztünk. Feleségem, Ági nem tud a viszonyunkról, nem is kell, hogy tudjon. Sőt, azt mondom: Isten ments tőle, utálom a bonyodalmakat.
Na, már most a probléma az, hogy Anett elképesztően gyönyörű nő, és testi értelemben vadul bele vagyok bukva. Elég gyakran szeretkezünk, gyakran kell ugyanis vidékre utaznom üzleti ügyekből kifolyólag, Áginak ezt szoktam beadagolni. Nagyszerűen elküld engem mindenféle formában az előjáték és a középjáték után a végjátékban, ő azonban nem tud elmenni!
Sokat gondolkodtam azon, mit lehetne tenni. Anett nem reklamál soha, rettenetesen türelmes, szeretet-teljes és odaadó. Neki az a fontos, hogy nekem jó legyen. Amikor vége van, sóhajt, megcsókol: jó volt drágám? Igen, mondom ilyenkor, rezegtetve a hangomat, hogy tényleg érzékelje, hogy tényleg jó volt, s visszakérdezek: és neked? Nekem is, felel a sóhajtásnak egy halvány árnyalatával, csak… Csak? Csak nem tudtam elmenni. Nem-e? Kérdezem. Nem. De nincs baj. Majd talán legközelebb…

Szörnyen bántott a dolog. Végül kieszeltem valamit. Nem vagyok az a durr-bele pasi, én is tudok türelmes és odaadó lenni. Azt eszeltem ki, hogy megpróbálom először őt elküldeni, s, csak ha már ő elélvezett, akkor következhetek én. Nem tudta, mire készülök, pénteken történt, és most hétfő van, de, amikor egy pohár pezsgő elfogyasztása után, már meztelenül, végigheveredtünk a kanapén, felvázoltam neki a nagy tervet.
-Először én küldelek el téged. Ne csinálj semmit, csak feküdj itt szépen, és hagyd, hogy csókolgassam a melledet, és simogassalak.
-Oké -mondta rajongva, áhítattal. Aztán kinyitotta hirtelen a szemét és rám-csodálkozott. -Azt akarod, hogy én tényleg ne csináljak semmit közben?
-Egyvalami megtehetsz -mondtam. -Fogd meg, ahogy szoktad, de ne húzogasd, ne játssz vele, csak fogd jó erősen.
-Oké -válaszolta. -Megpróbálhatjuk.
Így csináltuk végig az egészet, ő feküd a hátán én csókolgattam és simogattam, amíg sikoltozva, vergődve el nem ment. Utána bedugtam neki, s megadtam neki, és akkor újra elment még nagyobb élvezettel.

Szombat este a Mátrixban, a Gellért-hegy lábánál baráti társaságban elmeséltem nagy-nagy sikeremet. Ott volt Kasza Jenő a műhelyfőnök, két focista srác a csapatból, és László atya, egy pap-barátunk. Részleteket persze nem mondtam, nem vagyok én nő, csak a lényeget. A haverok, az atyát leszámítva mind tudták, mi a bajom, egyszer részegen elkottyantottam, s most odáig voltak az örömtől. Nagy esemény, ha a középcsatár, a Síkos úr, aki ego sum én vagyok, végre boldog. Sándor Pali pezsgőt hozatott, Molnár Jani tósztot improvizált. Csak a papunk nem szólt, ő csak nézdegélt kifele abból a szép arkangyal fejéből. Noszogattam pityókás állapotomban, mondjon már valamit.

-Két halálos bűnt követtél el egyszerre -szólalt meg végül bánatosan. -Egyrészt megcsaltad a feleségedet, másrészt paráználkodtál.
-Ez csak egy bűn, nem kettő -jegyezte meg Molnár Jani, s cinkosként kacsintott rám. -Egyszerre, egy menetben történt a megcsalatás és a paráználkodás, nemde?
-Mindegy fene az -legyintett rá László atya. -Így is úgy is a pokol tüzében fog égni Karcsi a világ végezetéig, és te is!

Ego sum, én, aki vagyok, én Síkos úr vagyok! Néven nevezem magamat, Anettet, Ágit, a történet többi szereplőjét, s a kocsmát, ahol ültünk, hogy igaza legyen Eco-nak!