Elmeséltem a Történetemet Antóniával és a mórokkal? El, hiszen írtatok is hozzá! De nem tudjátok, hogy folytatás is van! Ugyanis egy nap megjelent pesti lakásom ablakában az öreg, kövér mór és a következőket mondta: Antónia meg akarja mutatni neked a fedetlen keblét. Vissza kell jönnöd!

Nos, mit tehettem! Felszálltam az Alitália menetrendszerinti járatára, elrepültem Madridig, innen tovább egy helyi fapadossal, Barcelonáig. Barcelonától Omes festői szépségű kastélyáig bérkocsival jutottam le, kicsit fárasztó volt az utolsó szakasz, nagyon rosszak már arrafelé a tengerparti utak. Új őrség védte a falakat, görögök voltak, vagy albán alabárdosok, de ez nem sokat számított, lekaszaboltam őket. Szörnyű vérfürdőt rendeztem, lovam, aki szintén beugrott a falon belülre, térdig járt a vérben. Kampósvégű kötelem segítségével felmásztam aztán a toronyszoba gótikus, mór-díszítésű, gazdagon aranyozott ablakáig. Furcsállottam, hogy a hercegnő felajánlotta: megmutatja a keblét, ó, ő olyan szűziesen tartózkodó volt mindig, de kíváncsi voltam rá, természetesen. Jött is a kedves, láttam, ahogy könnyedén mozdul lépte a lakkszavú sötétben. Aztán megláttam a melleket. Nem egyet, kettőt! Csak az volt a fura, hogy ezek a mellek nem kerekek voltak, hanem szögletesek, s nem galamb-fehérek, ahogy reméltem, hanem ében-fa színűek. Ekkor kibontakozott a rácsok mögött a mór ocsmány képe. Röhögött! Felkaptam öreg kardomat, amelyet megszokásból az oldalamon hordtam, s felháborodást színlelve, markolatig döftem rémísztő mellkasába. Meghótt azonnal. Na – mondtam magamban, most már itt lesz Antónia, s láthatom őt. Befelé kémleltem a félhomályba, de nem bontakozott ki ismert kecses alakja. Ellenben észrevettem onnan fentről, hogy közeledik a mórok félelmetes, felmentő serege! Leugrottam izibe, s harcba szálltam velük. Az első kardcsapásnál azonban eszembe jutott, mit mondott Jézus: ha megütik az egyik orcádat, tartsd oda a másikat is! Eldobtam hát kardomat, s odatartottam a másik orcámat. Kaptam erre buzogánnyal egy akkorát, hogy egyből átrepültem tőle a túlvilágra!

Most a mennyben vagyok, Istennel. Beszélgetünk erről-arról. Mondom neki: látod, megfogadtam a parancsodat, s mire jutottam vele! Jóságosan nevet. Miért hova? Aztán azt mondja még: Jó, de azért nagy buta voltál, Béla. Szó szerint vettél olyasmit, amit én képletesen mondtam. Érded? Érdem, feleltem Istennek, de most már mindegy!

Kitartásomnak azonban mégis meg lett az eredménye. Egy szép nap, szellem-alakban visszalátogathattam a földre, s megleshettem szépséges Antóniámat vetkőzés közben. Levetette drága selyemruháját, ledobta alsószoknyáját. Amikor már csak fehérnemű volt rajta, megnézte magát a tükörben. Körbeforgott!! Tovább vetkőzött, áthúzta a fején a kombinéját, lecsúsztatta magáról a térdig érő selyembugyogót! Nem volt rajta már semmi! Na, ekkor sajnáltam csak igazán, hogy már csak szellem vagyok! Nem kellett volna odatartanod a másik orcádat -zsörtölődtem asztráltestemmel. Akkor most eleven lennél! S behatolhatnál a rácson át!

Antónia, mintha meghallotta volna gondolataimat, elindult az ablak felé! A szívverésem is elállt! Odajött a rácshoz, s pillanatnyi habozás nélkül átbújt a résen hozzám! Szeretlek, Béla, mondta, s átölelte a nyakamat! Tovább nem mesélem!
Budapestre vissza a Lufthansával repültem, semmi különös nem történt, csak az, hogy idehaza a Ferihegyen fogadóbizottság várt, és minden cécó nélkül rögtön eltemettek mondván, hogy régi, körözött hulla vagyok!

(jöjjön akkor a mór, a mór a mór a mór a mórkalappal?)