Ment, ment a kis sünfiú a sűrű, sötét erdőben. Félt is, fázott is, de a legnagyobb baja az volt, hogy nagyon hiányzott neki valami. Ha meg tudta volna fogalmazni a maga primitív módján, egy szóban foglalta volna össze, mi hiányzik neki: a szerelem! Ment, mendegélt, s egyszer csak kiért egy tisztásra. Szép, zöld fű-szőnyegen mászott át végre, s nem az erdő zavaros avarján, és ez jó kedvre derítette. Az a sok szép virág, az a sok szép, cifra madár! S a belógó lombok, amelyek áldásosan szűrik meg a déli nap tüzes sugarait. Csilingelő kis patak futott keresztül a tisztáson, ezüstös halacskák kergetőztek a kristálytiszta vízben. Csilingel a patak -állapította meg magában, lelkendezve. Biztos ezért mondják a patakra, hogy csilingelő patak! Nahát! Idáig jutott gondolatban, amikor megpillantotta a súrolókefét. A kankalin zöldessárga szára alatt heverészett, és őt figyelte. A kis sün szíve megtelt áhítattal. Egy szempillantás alatt beleszeretett. Ez olyan, mint én -mondta. Az ember csak olyan valakit szerethet, akiben magára ismer! Odasietett, és felmászott rá, hogy tegye kötelességét. Be jól esett neki teljesíteni! Ám, alig, hogy fenn volt, a kis súrolókefe-lány elkezdett kurtán-furcsán viselkedni. Ellenséges volt! Szállj le rólam -mondta mérgesen. Hama, hama, mert rendőrt hívok! Rázta magát, tüskéi szúrtak. Kis barátunk fölfele kémlelt, mintha az égből várna segítséget. Nem értette, miért engedte a súrolókefe-lány, hogy közeledjen, ha most meg lerázza? Nem azt akarta-e ő is, amit én? -töprengett. Aztán csak ilyet szólt lazán: tévedni emberi dolog, s lemászott a súrolókeféről.