Lev Tolsztojjal sétáltam a fényben fürdő sugárúton, ropogott a frissen esett hó csizmáink talpa alatt. A Néva folyó jégtükörrel borított felszíne tünékeny fehérnek tetszett, mint az elmálló sírhant a temető magányában. Szóltam szép szavakkal az íróhoz: nézd csak a téli világot, látod, hogy ragyog észak fénye fenn az égbolt peremén – de az író hallgatott. Feltűnt a másik oldalon Vajda János. Juhász Gyula loholt a nyomában, beérte, csatlakozott hozzá. Átvágtak az úttesten, ahol vidám csilingelő trojkák száguldoztak, tele kurjongató, részeg fiatalokkal. Elkezdett esni a hó. Egyre sűrűbben esett. Az irodalomról beszélgettünk a Téli Palota előtti nagy téren, Katalin cárnő terén. Juhász Gyula mondta: a költészet olyan, mint a tyúktojás, törékeny vékony héj borítja kívülről, de aztán odabenn fehérje veszi körül a sárgáját. Vajda János hümmögött, gyanítottam nem érti a hasonlatot. Én se értettem, így hát nem szóltam semmit, és Tolsztoj se reagált. Megállt mellettünk egy fiatal nő. Cobolyprém bundáját szétnyitotta, alatta a teste teljesen meztelen volt! P.ját nem borotválta, s a hónalját se, sűrű, göndör, szőkés-barna szőrzet borította ezeken a helyeken. A szőrzet bozontjában itt-ott drágakövek csillogtak. Drágakő csillant meg köldöke lyukában is. Két szép, telt mellének élénkpiros bimbóját aranypor szegélyezte körben, ami a palota ablakainak odavetülő pazar csillámaiban tündökölt. Először Juhász Gyulának kínálta fel magát, de a költő borús homlokkal elintette magától. Tudtam: Annára gondol. Anna már réges-rég kikosarazta, de Juhász Gyula nem tudott szabadulni emlékétől. Akkor a kis nő megpróbálkozott Vajdával, ám hasonló sikerrel járt. Tolsztoj volt a következő. Tolsztoj hosszan tanulmányozta a lány testét, tetszett neki, mert végigsimított a kedves kis arcon, mégis végül azt mondta: nem! Odalépett elém, reszketett. Nagyon hideg volt, mínusz harmincöt-negyven fok. Összehúztam rajta a bundát, betakargattam. Jaj ez a lány! Halálra ne fagyjon itt, ebben a fene nagy hideg orosz télben! A Palotából vidám mulatság hangjai szálltak felénk. Megállt mellettünk egy trojka. Beszálltunk. A lányt is feltettük, Tolsztoj és Vajda között ült az első ülésen háttal a menetiránynak, velük szemben én, és Juhász Gyula. Vad száguldás következett először Szentpétervár foszló fehér sugárútjain, majd később a folyó jegén. Prémjeinkbe burkolóztunk, kacagtunk, sikongattunk a gránitba öltözött partok között. Tolsztoj pezsgőt bontott, körbe kínálta a palackot. Találkoztunk egy másik szánnal, lefelé siklott a folyón. Lobogott a lovak sörénye. Ahogy elszáguldottak mellettünk, láttam egy pillanatra, a cári család ül a szánkóban. Intettünk egymásnak, de csak egy röpke pillanat volt, s már bele is vesztek mögöttünk a mindent eltakaró fehérségbe. A vad rohanás az Ermitázs előtt ért véget. Kifizettük a kocsist, s a lánynak is adtam egy maréknyi ezüstpénzt. Az épületből két, duhaj részeg férfi jött ki, egymásnak estek. Először csak ököllel ütötték egymást, aztán előkerültek a kések. Többször megszúrták egymást. Végül az egyik, akit hónalj-tájon ért a szúrás, összeesett és meghalt. Ágyúdörgés hangzott messziről, kozák lovascsapat vágtatott el mellettünk. Tolsztoj nézte a feltúrt, véres havat, a mozdulatlan hullát, a menekülő gyilkost, sápadtan, halványan mosolygott. „Uraim” -mondta -„nem tudok a békére gondolni úgy, hogy ne jusson eszembe a háború, és fordítva: a háborúban mindig csak a békére gondolok.” Az Ermitázs előtt váltunk el egymástól. Hajnalodott. Mindenki ment a dolgára. A havazás elállt. A paloták fényei kihunytak. Egyedül indultam a szállásom felé. Fáztam, éhes voltam. De legjobban a kis orosz nő hiányzott, akit megszánkáztattunk. Nem tudtam másra gondolni, csak sápadt, meztelen testére a bunda alatt, ami márvány-fényt vett kölcsönbe észak fényének ragyogásától. Hol fogom megtalálni?