Egy kétes hírű pub-ban ültem Billievel közel a kikötőhöz, írók, költők, művészlelkek, könnyűvérű kis táncosnők és bohémek töltötték ott rendre az időt, én ez utóbbiak közzé tartoztam. Kikértük az asztalunkhoz a „short”, ami az akkori szlengben az angolok szinte ihatatlan, keserű fekete sörét jelentette, matróz-rumot hozattunk bele, hogy némi ízt kölcsönözzön ennek a rettenetes italnak. A lebujban vágni lehetett a füstöt, s alighogy a rum megjött, két nőcske telepedett oda hozzánk, az egyik az én ölembe fészkelte be magát jóra számítva, a másik a Billie ölébe.
-Min dolgozol mostanában – kérdeztem Shakespeartől, hogy a társalgást megindítsam.
Felragyogott az arca. -Drámát írok – mondta.
-Miről írsz drámát? – faggattam. Tudtam, imád ilyesmiről fecserészni.
– Nem fogod elhinni – lelkendezett, – Hamletről a dán királyfiról!
-Mesélj róla!
-Szívesen! Letolta magáról a nőt, aki csalódottan eloldalgott.
-Helsingőrben játszódik a darab. A királyi palotában váratlanul meghal Hamlet apja, az öreg király. Senki nem gyanakszik gyilkosságra, de egyik este megjelenik a szellem a bástyafokon, és elmondja Hamletnek az igazságot: nagybratyója összejátszott a szerető hitvessel, Hamlet anyjával, s míg aludt a kertben, e gazok gyorsan ölő mérget csepegtettek a bal-fülébe. Hamletet megrendíti a dolog, elhatározza, hogy bosszút áll. De nagyon kell vigyáznia ám, hogy a gyanakvás légkörében ne fedezzék fel szándékait, így, jobb ötlete nem lévén, örültnek tetteti magát.
Elmesélte az egészet töviről hegyire, Opheliát, Poloniust, Laertest, a sírásót, és a tragédiába torkolló bajvívást a cinteremben. Még mondta volna tovább, pedig már nem volt mit.
-Jó – vágtam közbe. -De, de! Kifejted-é Billie kellőképpen már a darab elején a társadalmi körülményeket, a nemesség és a jobbágyság egymáshoz való viszonyát, a pártharcokat, Dánia hatalmi törekvéseit és ezek külpolitikai vetületét? Mert e nélkül semmit sem ér, cimbora! Nos?!
-Neeem! – nézett rám élesen, megvetően. A lány az ölemben fészkelődni kezdett, nem tudtam, azért fészkelődik-e mert nincs ínyére a vita, vagy azért, mert nem kapta meg még, amit akart. Mindenesetre a kezem továbbra is a szoknyája alatt tartottam.
-Nem tartom szükségesnek, hogy ezekről bővebben beszéljek a darabban. Ez egy lélektani dráma, és nem egy történelmi dráma! A kettő között óriási a különbség!
Ittam a rumos sörből, s Shakespeare is ezt tette. Kabát-újával törölte meg a száját, és én utánoztam őt, de, én még az orromat is beletörültem az ő kabátújába.
-Remélem, arra ügyelsz, hogy a szereplők ne egyforma szlenget beszéljenek – figyelmeztettem. – Fura lenne, ha az udvaroncok ugyanolyan szavakat használnának, mint a király, Hamlet pedig olyanokat, mint a bástyán az őr!
Shakespeare felkacagott. – Fura lenne, azt mondod? Hol élsz, hombre?! Hol tanultál ilyeneket? Csak nem abban a híres budapesti iskolában, a hogyishívjákban? Na légy erős. Ez butaság! Ugyanabban a korban élnek a dráma szereplői cimbora, tehát ugyanazt a szójárást beszélik, ha, ha. Olyan ez – tette hozzá, látva értetlen képemet – mintha úgy írnál meg egy darabot a ti XXI. századotokban, hogy a fiatalok eltérő szlenget használnak aszerint, hogy egyikük egyetemista, másikuk meg BKV jegyellenőr!
A kis pillangó újra fészkelődni kezdett. Jobban dolgoztam a szoknyája alatt, és ő is fokozta a tempót az én gatyámban, Néhány pillanatig nem tudtam a témára koncentrálni, az élvezkedés elvonta a figyelmemet. Shakespeare türelmesen várt a következő kérdésre.
-Okés – mondtam aztán – eddig kivágtad magad, Billie. -Mit tudsz mondani, viszont szereplőid jellemfejlődéséről? Például Hamlet milyen jellemű éppen akkor, amikor a vándor-színészek az udvarba érkeznek, s milyen, amikor kardjával megsebzi Laertest? Vagy hogyan fejlődik Ophélia jelleme? Belátja-e, mennyire erkölcstelen tett volt, hogy engedett Hamletnek fejét az ölébe hajtania? Megbánta-e téves erkölcsi felfogását, mielőtt a várkastély kék tó, tiszta tó vizébe vetette gyenge magát?
Shakespeare úgy kacagott, hogy a kezében tartott pohárból nadrágjára löttyent a söre.
-Mit nem beszélsz, Tall? – Azért szólított Tallnak, mert abban a korban Tall Equipwield volt a nevem. -Jellemfejlődés? Az meg mi fán terem? Ja…azt gondold például, hogy Hamletnek, Romeonak, Brutusnak, Cassiusnak nemesebbé vagy nemtelenebbé kellene válniuk a darabban, ahhoz hogy hiteles személyek legyenek a nézők szemében? Nem, uram! Az ember jelleme öt éves kora után már nem változik, s ha én az ellenkezőjét adom vissza a színpadon, az lesz hiteltelen! A gondolatok, a cselekedetek, a nézetek, lehetséges, hogy változnak, de a jellem nem!
Néztem Shakespeart, eléggé elázott már, de én se lehettem sokkal jobb állapotban. A nőcske lecsúszott az ölemből és otthagyott. A pincérnő két újabb korsó sört, és két pohárka rumot tett le az asztalunkra, és elvitte a kiürült poharakat. Valaki kiabált, sikoltozott a sarokasztalnál, egy másik asztalnál meg részegek énekelni kezdtek. Valahol cincogott a zene, talán a másik teremben.
-Kérdezz csak – csúfolódott – úgy tanul a gyerek!
Megembereltem magam. Most egy nagy okosságot kell mondanom! Volt is még egy nagy okosság a tarsolyomban. -Nem lesz jó ez a darab – mondtam mélyen a szemébe nézve – visszalökik a londoni színpadok, mivel nincs kellőképpen megindokolva a tragikus végkifejlet. Hamletnek és Laertesnek nem kellene feltétlenül párbajra kelniük! Ophélia halála nem elég ok a gyilkolásra. Laertes nem gyilkos fajta. Hamlet sem. Nem ez a jelleme. Ö gondolkodó, vívódó ember. Apja gyilkosát megöli, na jó, ez még elmegy egy gondolkodó embertől, no de szegény jó Laertest? Jelzem, Opheliának sem kellett volna öngyilkosnak lennie! Hány lány öli meg manapság magát azért, mert a szívszerelme megbuggyan?
Shakespeare kinevetett, Rosszul esett, megmondom őszintén. – Nézd, Tall – mondta vidáman – nem értesz te semmit! A tragikus események bekövetkeztében a legnagyobb szerepe nem a logikának, hanem a végzetnek van! A dráma műfajának ez a lényege! Jön a végzet, lecsap, s ti nézők borzongtok: ennek nem lett volna szabad megtörténnie! Van még valami?
-Van – mondtam, mert mindenképpen győztesen szerettem volna kikerülni a szócsatából. -Hamlet nagymonológja a lenni vagy nem lenni, alapvető tévedés, Billie! – vágtam ki az aduászt. – Előre lelövöd a poént, azzal, hogy szájába rágod a nézőnek, mi zajlik a főhős lelkében, s ennek folyományaként mi várható a végén! Ettől unalmas, középszerű, érdektelen lesz, amit alkottál!
Kiitta a sörét, nevetett. Ezüstpénzt vetett az asztalra, felállt.
-Lehet, hogy igazad van – hunyorított rám. – Majd átírom! Menjünk most. Későre jár, álmos vagyok!
Felkerekedtünk aztán szépen, s elindultunk a ködben a dokk felé, ahol lakott, kopogott cipőnk sarka a mállott macskaköveken.