Nem vagyok fogadatlan prókátor, hogy kiálljak kéretlenül Rebbel mellett, majd megteszi ő maga, ha akarja. Nem Rebbel mellett állok ki, hanem a költészet szabadsága mellett! Rebbel nemrég közzé tett itt a Napvilágon egy verset, aminek a címe: Emberek! Undorodom tőletek.

A vers jó! Nekem azért teszik elsősorban, mert őszinte! Nem foglalkozom tovább vele itt, nem akarom elemezni, méltatni. Inkább párhuzamot vonnék Rebbel verse, és fogadtatása, és egy másik vers és fogadtatása között. A Tiszta szívvel című versről van szó. Egy József Attila nevű ember írta. Amikor írta, nagyon fiatal volt. Fiatal, mint Rebbel most. Egyetemre járt.

Már a vers első sorában megtagad mindent, ami a jó erkölcsnek alapja. „Nincsen apám, se anyám, se Istenem, se hazám”.
Aztán belelovalja magát és kijelenti: „Tiszta szívvel betörök, ha kell embert is ölök”
József Attila ebben az időben, fizikai értelemben véve nagyon éhes volt! „Harmadnapja nem eszek, se sokat se keveset”. ( Figyelem: az „eszek” a költői szabadság jegyében született, hogy kijöjjön a rím, mert az „eszik” szó ikes-ige, s így úgy lenne a helyes, hogy. „eszem”) Most cáfolja meg valaki, hogy nem a lét határozza meg a tudatot!
No kapott is hideget-meleget, de főként hideget!

A Szegedi Tudományegyetem Irodalmi Tanszékének akkoriban egy nagy tekintélyű professzor, bizonyos Horger Antal (úr) volt a tanszékvezetője, aki kijelentette, „ön míg szóból értek én, nem lesz tanár e féltekén” Azzal érvelt a prof., hogy ilyen laza erkölcsű egyént, mint a József Attila, nem szabad katedrára engedni, hogy gyerekeket oktasson! A hont, kivont karddal óvta szegény, erkölcstelen József Attila ellen! (Jaj, jaj!)
József Attila válaszreakcióját ismerjük. „Ha örül Horger Antal úr, hogy költőnk nem nyelvtant tanul, sekély e kéj, én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon,
tani-tani”

A történet tanulsága kapcsán üzenem azoknak, akik Rebbelt „erkölcstelensége” miatt (vagy a kora miatt) támadják, kritizálják, oktatgatják, nevelgetik: nincs igazuk! Egy versnek nem erkölcsösnek kell lennie, hanem jónak! Mindegy, hány éves, aki írta! Lehet egy verset bírálni szakmai alapon: hibázik a szótagszám, nem jók a rímek, nincs ritmusa, homályos a mondanivaló, mesterkélt, zagyva, öntetszelgő, pátoszos, szirupos, stb, (jaj, jaj, jaj, hány ilyet olvastunk már!) de erkölcsi alapon nem! Illetve lehet, mindent lehet, – de minek? Az ilyen „kritika” csak önmagát égeti! (nem a megszülőjét, ó, persze, ó, neeem!)